Önbizalomhiány

Jelentkezz be a hozzászóláshoz.

2008.12.14. 23:48#4931

hmm na végre egy kis változatosság a témában...nos a amiket az utolsó sorokban írtál a családi hátterérõl az tényleg nagyban befolyásolja a dolgokat...ha lehetséges mihamarabb költözzetek össze hogy ne szkálja az anyja, bár nem tudom h vele élsz e vagy hogy van? na mind1 elsõ tanács ez a másik, hogy bármi ilyesmi dolog van ne hagyd el, mert most van szüksége rád-> nem tudom mennyire lepted meg valamivel hátha bejön...kösd le valami érdekessel a figyelmét jó tudom könnyû mondani:S

"Természetes emberi reakció lenne megvédeni azt a dolgot, amit õ szeret. De ehelyett, ha leszólják az adott dolgot, megszeppen, hogy õ valószínûleg mindeddig egy teljesen szar dolgot szeretett feleslegesen, és elszégyelli magát, hogy hogy tetszhetett neki az adott dolog, amikor valószínûleg tök sz@r."

ezt nagyon nem értem már este van😄

a legfontosabb hogy éreztesd vele hogy bármit csinál fontos neked...ennél többet nem tudok mondani neked, mert ilyesmit még nem éltem át...bocsi😞 sok szerencsét megvárom mit nyilatkoznak az okostojások😛

2008.12.14. 23:45#4930

Én nem irigylem õt egy csöppet se. Az egész család folyamatosan nyomja neki, hogy semmitse ér.

Az õ részérõl az lenne az egyetlen helyes megoldás, ha elárulná a családtagoknak:

1. Én nem akarok helyettetek élni. Nem akarom megvalósítani azokat a dolgokat, amiket ti elb...tok és azóta is sajnáltok.
2. Én a saját életem akarom élni. Saját álmaimat megvalósítani.
3. És fõleg nem akarom a gyerekemet arra kényszeríteni, hogy õ valósítsa meg, amit nekem kellett volna.

Sajnálom, hogy kihagytátok, de ez már a ti bajotok marad.

----------
Ha ezt megérteted vele, lesz nagy családi botrány. De békén fogják hagyni utána.

http://fenyuzer.hu http://www.antistressz.co.cc http://www.netanyu.info

Fbn Lx

2008.12.14. 22:55#4929

Na, ti hátha tudtok valami okosat mondani. Én már másfél éve nem 😄

Mit csináljak egy olyan barátnõvel, aki szép, egy jó gimiben négyes-ötös tanuló, mégis rendszeres szokása lehúzni, lef*szozni magát?

A helyzet nem ilyen egyszerû, mert ebben az esetben szimpla figyelemfelkeltés lenne a dolog. Az van, hogy ahányszor belekötök abba amit mond/csinál, hogy az szerintem XY dolog miatt nem helyes, azonnal magába fordul, szar lesz a kedve, és jön a következõ fejezet:
úgy gondolja, hogy õ teljesen hülye, nem érdemel meg engem, nem illik hozzám, bepánikol, hogy kiszeretek belõle, elveszti a tekintélyét elõttem mint nõ, mert hülyeségeket csinál, stb.
Igaz, hogy nem egy érett nõ, tehát meg van benne az a kislányos, érzékeny, naiv oldal, de amúgy egy szorgalmas, kellõen okos lány. És mégis, az õ fejében teljesen az van, hogy õ buta, és hogy én hozzá képest mekkora bölcs vagyok, istenem. Ezzel hergeli magát mégtovább, én meg már full kivagyok, hogy ne csinálja, mert a világon nem vezet sehova az önsanyargatás, fõleg nem apróságokért.
Minden esetben úgy érzi, be kell hódolnia elõttem, nem gyõz apróságokért bocsánatot kérni, nem bírja elviselni, ha leszólják azt, amit õ szeret.
Természetes emberi reakció lenne megvédeni azt a dolgot, amit õ szeret. De ehelyett, ha leszólják az adott dolgot, megszeppen, hogy õ valószínûleg mindeddig egy teljesen szar dolgot szeretett feleslegesen, és elszégyelli magát, hogy hogy tetszhetett neki az adott dolog, amikor valószínûleg tök sz@r.
Az ép észre nem hallgat. Ha mondok neki bármit, ha elmagyarázom, ez miért nem helyes így, a következõket csinálja:
1. Megérti, amit mondok, tudatosul benne, és jön a szöveg: jaj, én mennyire okos vagyok, hogy olyan dolgokat le tudok vezetni, ami meg sem fordult a fejében. Ebbõl következik az, hogy õ teljesen szar, és nem illik hozzám.
2. Sûrûn bocsánatot kér.
3. Egyik fülén be, másikon ki. Az "okos dolgokon" való álmélkodás és a bocsánatkérés után általában ez a következõ fázis. hiába magyarázom el neki, hogy bizonyos dolgokon felesleges stresszelnie, és hogy ne hódoljon be elõttem mindig, ha valamit rosszul csinál. 1-2 hét múlva ugyanaz a probléma, és megint végigszenvedünk egy egész estét, mire letisztázódik. Õ belenyugszik abba, hogy hozzám képest valószínûleg hülye, de attól még úgyis szeretem, én meg megnyugszom, hogy nincs semmi gond, mert már lenyugodott a lelke.
Teljesítõkényszere van, szokta számolni, hogy utoljára hány napja csinált olyat, ami nekem nem tetszett, és hogy ez milyen jó az ezelõtti eredményéhez képest... stb.

Azért írtam ide, mert szerintem illik a témához. Ez bizony elég erõs önbizalomhiány.
Ha minden okos dolog amit eddig tanácsként mondtam neki csak azt érte el, hogy engem még inkább okosnak, magát még inkább jelentéktelennek tartsa, akkor mégis mit tudok csinálni?
Hozzáteszem, alapvetõen olyan jól el lehet vele beszélgetni bármirõl, vannak okos gondolatai sokszor, szóval alapvetõen van esze.
De valamikor egészen bekattan, és olyankor nincs semmi, ami kihúzza ebbõl... elkezdi még inkább szenvedtetni, csesztetni magát, látóköre mintha teljesen beszûkülne, olyan dolgokat ír, olyan flegmán, amit amúgy senki nem nézne ki belõle. Rövid idõre olyan lesz, mint egy önmagától undorodó 14 éves kisfiú.
Abban biztos vagyok, hogy az oka a neveltetésben rejlik (mindkét szülõ mûvész, az apját nem látta csak hétvégente, az anyja teljesítõkényszerben nevelte, járatta táncolni, zongorázni, már egész kiskorától mûvészfilmeket nézett vele, mûvészek fiatalkori felvételeit, hogy azok a gyerekek bezzeg milyenek voltak, stb.)
Nem is meri manapság közölni a tág családi körrel, hogy valójában mennyire egyszerû életet szeretne, de mivel látják, hogy efelé tart, szabályosan elkallódott tehetségnek tekintenek rá, az anyja emiatt lehülyézi, a keresztapja sem szereti már annyira, mert nem akar nagy rajzos lenni mint az õsök, stb. Basztatja az anyja, hogy engem szeret, nem egy gazdag huszonévest... Nem tudja már igazán, hogy mit gondoljon.
Tudom, hogy ez így elég komplex.
Valaki adhatna már egy jó tanácsot =)