Haditechnikai Topic

Nagyságrendileg 300 aktív harckocsija van, a legtöbb TR-85 (T-55 upgrade) plusz kb. egy tucat TR-85M1 (új torony, 800 lóerõs MAN motor, új tûzvezetõ rendszer, reaktív páncélzat). A tartalékba, ahogy nekünk is, ott rozsdásodik nekik is vagy 1000 további harckocsi.

Nekünk mindenkihez képest kevés aktív harckocsink van, még a Szlovénekhez képest is....


TR-85M1

Az IAR-tól percenként hány valós lövést várnak el?

Mennyit tudtok arról, hogy a román hadseregnek hány harckocsija van? mert múltkor nézegettem a wikipediát és valami olyasmi adat jött be, hogy van majdnem 300 harckocsijuk. Ez még így akkor is soknak tûnik ha abból majdnem 200 csak alkatrésznek van. Legalább is a magyar viszonylathoz képest soknak 😊

Õõõõ? Hogyan másképpen lehetne? Még a folyékony hajtóanyagú SAM és ICBM/IRBM/SRBM rakéták esetén is így van, még ha a hajtóanyagot csak az indítás elõtt töltik fel.

Úgy tudom igen.

A légiharc rakéták adatait ugya hajtóanyaggal együtt szokás megadni?

Nézd meg mekkora az APS-ekhez használt radar (mint egy méretes bõrönd), és mekkora a Molni által belinkelt érzékelõ (legfeljebb mint egy kisebb könyv, ami sokkal kisebb, még ha 4-6 darabbal is számolsz), plusz van egy olyan apró probléma, mint a radar elhelyezése, energiaigénye, illetve a tény, hogy mûködés közben folyamatosan rádiójeleket bocsát ki (ezzel az ellenséges radar-érzékelõk észlelhetik a gépet, illetve bizonyos rakéták képesek a radarjel alapján rávezetni magukat). A MAWS féle érzékelõk passzívak, vagyis nem bocsátanak ki semmiféle sugárzást, így nem árulják el a gépet.

Miért nem radarral, mint a páncélosokra szánt APS?
Ha nem használják, oka van, de elsõre elképzelhetõnek tûnik, h pl. helikopteren egy 40 mm-es auto gránátvetõ célra forduljon és idõzített gyújtós gránátot kilõjön SAM-re. Próbáltak már ilyet?

Érdekes, fõleg hogy ilyen nagy monstrumoknál számít, utakon lehet halkabb, terepen viszont hááát.. furi akkor tényleg ott számít ez ahol van infrastruktúra...
Köszi a választ 😊 Imádom ezt a topikot, minden hülye kérdésemre kapok választ, pedig ezek a kis apróságok engemet igenis érdekelnek. 😉

Nem a tapadás a lényeg, hanem az, hogy halkabb, illetve kevésbé rongálja az utakat a gumitéglás lánctalp. Az indiai T-90Sz/SzK esetében említik, hogy kaptak gumitéglás, hosszabb élettartamú lánctalpakat, ám a képeken nem látni, hogy gumitéglás lenne...

Amúgy az M1A1 Abrams lánctalpai és görgõi átlagosan 400-500 mérföld (~650-800km) után használódnak el.

kétlem hogy 1 csepp is maradt

És azt meg tudod nekem mondani hogy az amerikai és izraeli, továbbá az ilyen európai tankok lánctalpán gumitéglák vannak, addig az orosz lánctalpon miért nincs? Nézem hogy az újabb orosz fejlesztésen is. Kínai tankokon is gumitégla van... Érdekes az amerikai tankokon már elég régóta ezt alkalmazzák. Úgy érzem az utakon jobb tapadást ad, míg az oroszok nem számítanak utakra? Hazai küzdelem esetén megértem. Egy ilyen gumitégla mennyi idõ alatt kopik el, ezek leszedhetõek? Vagy teljes lánctalp csere kell hozzá...? Néha mosolygok mert a futó kerekeken is tömör gumibevonat van és csomó képen látszik hogy morzsálódik-töredezik le...

meg a pia készletek is 😊

Ráadásul Jamamoto a britek Taranto elleni támadásából vette a Pearl elleni támadás ötletét.

a fagyigépek újak

így igaz. Lényegében majdnem mindent ki kéne cserélni vagy modernizálni.

OFF

Kedves Janáj!

amikor ide írsz nem folytatsz értelmetlen vitákat? Mi is a vita? Szerintem véleménycsere, a véleménycsere miért értelmetlen? Ha ez a véleményed miért itt írod meg, miért nem ott, hiszen ez is egy vélemény amit közöltél (mellesleg mások is vannak hasonló véleményen ott)?

TG

*értelmetlenül

Szokás szerint értelmetlenûl, mert tök mind1 melyik a jobb bolt, ha egyik sem lesz. De még ha leo 6+++-t is veszünk, a többi haderõnem?

leopard 2 vs t72 modern

komment harc 😄

http://htka.hu/2010/06/17/magyar-legiero-2010/

Nyilván nem, az M60A1 (és A3 is) az 1950-es, 60-as évek színvonala, idejétmúlt páncélzati felépítéssel, gyártástechnológiával, elavult fegyverzettel és tûzvezetõ rendszerrel. Keleti oldalon a T-54/T-55 illetve T-62 színvonala...

Nem. 1921 óta nyilvánvaló volt, mikor egyértelmûen kiderült, hogy repülõgépekkel el lehet pusztítani egy modern hadihajót.

Hasonló M60-ra gondoltok nem? A régi változatok gondolom nem vennék fel a Merkavaval a versenyt ugye?

A hajó kapitányának a lánya vagy az unokája, az szerepelt már dokumentumfilmben is... Egy kor végét jelentette ez. Szépek nagyok, csodálatosak, erõsek, de a repülõgépek új szelet fújtak...

Veszély esetén a kapitány hagyja el utoljára a hajót. Ha nem kiszámítható a süllyedés ideje, akkor a keletkezett örvény magával húzhatja a mélybe a késõn eszmélõket. A japán kapitányok meg egyszerûen direkt süllyedtek el a hajóval.

A túlélõket az angol rombolók (a Prince of Wales esetében fõleg a HMS Express) mentették ki, Leach és Phillips feltehetõen a mélyen lévõ parancsnoki hídon voltak, és nem jutottak ki idejében.

A két legmagasabb rangú hogyan halhattot meg? Realtíve nagyon sokan túlélték a hajó elhagyását.

(Õket a japánok mentették ki?)

A nem egészen modernekben is volt már ilyen, csak pocsékul mûködött. Lásd F-111 cikkben a HTKA.hu oldalon.

A modernebb rendszerrõl - pl. az Gripen NG-n - pont most volt poszt az Air Power blogon, de a jenki A-10A gépekre is felkerült és természetesen a C gépen is lesz. A-10-rõl is vannak ott képek egy sokkal régebi posztban.


Gripen NG és MAWS.

A Szu-24 gépekre (is) került ilyen. Két gömbszerû valami a gép alján és tetéjén.

52-es sorszámnál fent.

Képen.

MAWS -nak szokták ezeket hívni angol terminológiában. (Missile Appropach Warning System.)

nagyon jó elsõ ránézésre is...<#eljen><#worship>

Eredetileg egy baráti kérésre készült, laikusoknak, szóval szájbarágós, és nem túl részletes, inkább ismertetõ jellegû, de hátha valakit érdekel, szóval ide is berakom.

HMS REPULSE
Illetve a Renown-osztályú csatacirkálók



Az 1906-ban a HMS Dreadnought megjelenésével a korábbi csatahajók elavultak a világ összes haditengerészetében. A Dreadnought elõtt a hadihajóknak általában 4-8 nagy ûrméretû ágyújuk volt nagy toronyban, és egy csomó közepes és kisebb ûrméretû ágyú a hajó oldalán lévõ kazamatákban. Az új hajó a közepes és kis ágyúkat felszámolta, és 10 darab nagy ûrméretû ágyút helyezett el öt toronyban. Az elhelyezés még nem volt tökéletes, de a terv az volt, hogy a vitorlás csatahajókhoz hasonlóan a csatahajók párhuzamosan felfejlõdnek, és tornyaikat egymásnak szegezve tûz alá veszik egymást. A korábbi csatahajók a fõ fegyverzetük csak azon részét használhatták, amelyik az ellenfél felé nézett. Az új taktika az volt, hogy a fõ fegyvereket viselõ tornyokat egy vonalban helyezték el, így bármelyik oldal irányába lehetett tüzelni az összes ágyúval, vagyis a teljes tûzerõvel rendelkeztek mindig.

A Dreadnought megjelenésével fegyverkezési verseny kezdõdött a nagyhatalmak között, elsõ sorban a Brit birodalom, a Német császárság és Franciaország között, de ott volt a nyomukban az Egyesült Államok, Japán, majd kicsit lemaradva Oroszország, Olaszország, az Osztrák-Magyar Monarchia és pár "kis" állam, mint Brazília, Argentína és hasonlóak, akik egy-két csatahajóval rendelkeztek csak, inkább presztízsbõl, mint valódi hadieszközként. A fõ probléma az volt, hogy az angolok a HMS Dreadnoughttal nagyon sikeresen lenullázták a saját, addig technikailag és számszerûleg is világelsõ flottájukat - magyarul semmivel sem voltak jobb helyzetben mint más. Vad fegyverkezés eredménye az volt, hogy a Brit birodalom 1906 és 1918 között, vagyis 12 év alatt 51 darab csatahajót és csatacirkálót épített (ezek egy részét eredetileg más országoknak, mint Chile vagy Törökország számára, de a világháború kirobbanása után lefoglalták, és a Royal Navy kötelékébe vették). Ez az 51-es szám elsõre talán nem mond semmit, de egy-egy egység olyan hihetetlen pénzekbe került, amit nagyon nehéz mai értékrendbe átszámolni, akkori értéken durván 3,3-4 millió, ma durván 400 millió font, ha az inflációt is belevesszük. Viszonyításképpen az Osztrák-Magyar Monarchia a negyedik "Dreadnought" csatahajóját, a késõbbi Szent Istvánt megrendelését le akarta mondani, mert az Habsburg birodalom nem bírta volna már a költségeket. 1909-ben a becslések szerint a Királyi Haditengerészet éves kiadásainak felébõl orvosolni lehetne az Angol szigeten minden szociális problémát (éhezés, orvosi ellátás, otthontalanok kezelése).


A csatahajók legfontosabb háborún kívüli feladata a nemzeti büszkeség megtestesítése
itt éppen mint a király "yachtja" járta a világot, és ennek emlékére készítettek képeslapot

Az épített egységek csúcsát a Queen Elizabeth osztály jelentette, az 1913-1915 között átadott öt egység viszonylag nagy sebességével, erõs páncélzatával és négy fõ tornyával, melyekben egyenként 2-2db 15" ágyúval bírt, a kor csúcsát képviselte. De drága volt, ezért a Brit Admiralitás úgy döntött, hogy a következõ hajóosztálynak olcsóbbnak kell lennie. Ez az osztály lett a Revenge-osztály, ahol az olcsóbb árat úgy érték el, hogy a hajó kisebb lett, és gyengébb hajógépeket szereltek be, így lassabb is volt. A Revenge osztályból 8 darabot terveztek megrendelni (ezzel a legnépesebb csatahajó-osztály lett volna), ám közbeszólt valami, pontosabban valaki - John Fischer Admirális, aki a csatacirkálók megveszekedett támogatója volt.

A csatahajó és a csatacirkáló közötti különbség egy kis magyarázatra szorul. Minden harcjármû tervezésekor három tényezõt mértékét kell megállapítani, ezek a mozgékonyság (sebesség), tûzerõ és páncélzat. Az adott tömegbõl kell kigazdálkodni mindhárom részét, és ezek arányai határozzák meg a harcjármû besorolását. A csatahajó a sebesség-tûzerõ-páncélzat hármasból egy viszonylag egészségesen azonos elosztásban részesül. A Dreadnought megjelenése után viszont felmerült a lehetõsége annak, hogy egy gyorsabb hajóra is szükség lenne, mert bizonyos helyzetekben elõnyös. A hadihajók egyik fõ feladata az ellenséges hadihajók legyõzése mellett ugyanis a kereskedelmi flották elleni harc - vagyis hogy az ellenséges ország kereskedelmi hajóit a tenger fenekére küldje. Erre a csatacirkáló pedig látszólag nagyszerûen megfelelt, nagyobb sebessége miatt gyorsabban elérhet bárhova. Ugyanolyan ágyúkkal látták el õket, mint a csatahajókat, de a páncélzatuk gyengébb volt, a hajógépeik viszont erõsek voltak, így nagyon gyorsak lehettek. Az elképzelés szerint a nagy sebességük miatt õk határozzák meg azt, hogy akarnak-e az ellenséges hajókkal harcba keveredni, ha az ellenfél erõsebb, egyszerûen teljes gõzzel elhúznak, és így nincs is szükség a nehéz páncélzatra. Ez bizonyos szintig vissza is ütött az elsõ világháború legnagyobb hajóütközetében, ahol a rosszul tárolt lõszer és a gyengébb páncélzat miatt három csatacirkáló (HMS Indefatigable, HMS Queen Mary, HMS Invincible (kegyetlen sors - utóbbi hajó neve ugyebár lefordítva Legyõzhetetlent jelent)) is elsüllyedt.

Na te térjünk vissza, Fischer admirális 1914-ben a lassan készülõ és drága, ráadásul lassú csatahajók helyett csatacirkálókat akart. Így a Revenge osztály utolsó két, még csak éppen elkezdett egységét gyors ütemben áttervezték csatacirkálónak (a harmadik (illetve az eredeti Revenge osztály nyolcadik) egységet nem készítették el). Az eredetileg 190 méter hosszú hajókat megnyújtották, 240 méter hosszúak lettek, így a legnagyobb hadihajók lettek a világon 1918-ig, a HMS Hood elkészültéig. A betoldott részbe került az eredeti 24 helyett 42 kazán, és az összesen 25.600 lóerõs gõzturbinák helyére 112.000 lóerõsek. Az új hajók a Revenge 21 csomós (39km/h) sebessége helyett 31.5 csomósra (58km/h) voltak képesek, ami elég jelentõs eltérés. Ehhez viszont a páncélzatból is jelentõset kellett áldozni, továbbá a Revenge négy (kettõ elõl, kettõ hátul) ágyútornyából elhagyták az egyik hátsó tornyot, vagyis a fõ fegyverzet 8 darab 15"-os (380mm) hajóágyú helyett 6 darabra olvadt. A két áttervezett egység a HMS Renown és a HMS Repulse lett, az elsõ egység után pedig Renown-osztálynak nevezik ezt a hajóosztályt. A sebtiben való áttervezés, és a kapkodva végzett építés miatt a két hajó ugyanakkor hírhedt volt arról, hogy rengeteg karbantartást és javítást igényel, így a fanyar brit humornak megfelelõen a brit tengerészek maguk között a HMS Repulse-ot csak HMS Repair (Javítás) illetve a HMS Renown-ot pedig HMS Refit (Kijavítás, átjavítás) néven nevezték.



A HMS Repulse építését 1915-ben kezdték meg Clydbankban a John Brown hajógyárban, és 1916 január 8.-án bocsátották vízre. A Jütlandi-ütközet (1916 május 31. -június 1.) idején még nem állt szolgálatban, így ebbõl kimaradt, de utána nem sokkal az 1st Battlecruiser Squadron (elsõ csatacirkáló raj) parancsnoki hajója lett, a raj másik három egysége a testvére, a HMS Renown, a HMS Tiger és a HMS Princess Royal, a két új hajó a Jütlandi csatában elsüllyedt HMS Queen Mary-t és a súlyosan megrongálódott HMS Lion helyére érkezett. 1917 novemberében a németek megpróbálták felszedni a Heligoland-öbölbe (ez a Német császárság területétõl északra, az Elba torkolatának a közelében található) telepített aknákat, amelyeket a német hajózás megakadályozására hoztak létre. Az angolok azonban elfogták a német tengerészeti rádióüzeneteket, és hogy elejét vegyék a mûveletnek, odaküldték a HMS Repulse-ot, HMS Renown és a HMS Tiger csatacirkálókat, továbbá több cirkálót. A német aknaszedõket 10 német romboló, négy cirkáló (SMS Königsberg, SMS Frankfurt, SMS Pillau és SMS Nürnberg, parancsnokuk Ludwing von Reuter, aki késõbb, 1919-ben utasítást adott a Scapa Flow-ba internált német hadihajóknak az önelsüllyesztésre) és két csatacirkáló, az SMS Kaiser és az SMS Kaiserin. Az aknaszedõ hajók éppen, hogy elkezdték a mûveletet, mikor feltûnt két angol cirkáló, mire a legénység otthagyva az aknaszedõ felszerelést von Reuter cirkálóihoz menekült vissza, akik fel is vették rövid ideig a harcot, egészen addig, amíg az angol csatacirkálók 15"-os gránátjai nem kezdtek potyogni náluk - erre füstfelhõt gerjesztve visszavonultak. A német csatahajók parancsnoka, Grasshoff azonban nem akarta elhagyni a német aknák által védet területet, míg az angolok fõ ereje éppen emiatt fordult vissza, kivéve a HMS Repulse-t és két cirkálót, akik a Kaiser és a Kaiserin láttán vérszemet kaptak. Von Reuter nem tudta meggyõzni Grasshoffot, így végül visszavonult teljesen. Ez a harc második Heligolandi öbölbéli ütközetként lett nevezetes, ám hatását tekintve nem volt túl jelentõs, mindössze egyetlen német aknaszedõ hajó süllyedt el, a HMS Könisgberget, von Reuter parancsoki hajóját a Repulse két 15"-os gránátja találta el, igaz ezek egyik nem robbant fel, de a hajó sebessége a sérülések miatt 17 csomóra esett vissza. A másik oldalon a HMS Calypso könnyûcirkáló szenvedett el több találatot, egy 12"-os német gránát a hídba csapódva megölte a legtöbb tisztjét, beleértve a kapitányt is.

A világháború után a HMS Repulse egybõl átépítésnek lett alávetve, mivel a Jütlandi csata után nyilvánvalóvá vált, hogy alulpáncélozott, emiatt plusz páncélzatot szereltek fel, illetve ellátták torpedórobbanástól védõ un. bulge-al is. Az átalakítás miatt tömege több, mint ezer tonnával nõtt, és 1920-ban tért vissza a szolgálatba. 1924-ben újabb átépítés következett, a légvédelmi fegyverzettel látták el, illetve hidroplánokat telepítettek a fedélzetére, amelyek felderítõ és tûzvezetõ feladatkört láttak el.


A HMS Repulse, jól láthatóak a fõ fegyverzet tornyai, valamint az árbóc tetején ücsörgõ megfigyelõtorony

Itt egy kicsit megint álljunk meg. A tüzérség a tengeren ekkoriban a következõ képen mûködött: az összes fõ hajólöveget a célra irányozták, optikai távolságmérõkkel megállapították a hozzávetõleges távolságot, ez alapján meghatározták az ágyúcsövek állásszögét, és a szükséges indítótöltetek mennyiségét (a töltés úgy mûködik, hogy elõször betöltik az ágyúlövedéket, majd a hengeresre préselt hajtótölteteket, és ezután lezárják a csõfart), majd lõnek egyet, és várják, hogy mi történik. Nagy valószínûséggel elsõre nem találják el a célpontot, hanem vagy közelebb ("rövid"), vagy távolabb ("hosszú") csapódnak a tengerbe a lövedékek. Ezek alapján állítanak a csövek állásszögén, esetleg az indítótöltetek mennyiségén, és újra lõnek - és várnak, hogy a korrekció mennyire vált be. Ez pedig ilyen ciklikussággal folyik, amíg el nem találják a célpontot. 1912-ben a Dreyer tûzvezetõ asztalok megjelenésével (ez egy mechanikus számítógép, amely a betáplált adatok (cél távolsága, haladási iránya, sebessége, a saját hajó iránya, sebessége, hõmérséklet, a szél iránya és sebessége) alapján megadta hogy a becsapódáskor milyen messze kell lõni, és hogy a szél miatt milyen korrekcióra van szükség) ugyan a mûvelet automatizálva lett, de a megbízhatatlan bevitt adatok miatt a lényeg nem sokat változott.

A probléma az, hogy az egyre újabb és hatékonyabb hajóágyúkkal már akár 20-30km-re is el lehetett lõni. Ilyen messzire viszont a Föld görbülete miatt már nem lehet ellátni a hajó legmagasabb pontjáról sem, így nem tudták, hogy merre kell a korrekciót elvégezni. A megoldást azt jelentette, hogy hidroplánokat telepítettek a csatahajókra, ezeket vagy elõször vízre rakták (ehhez a hajónak meg kellett állnia), vagy ha a hajón volt katapult, akkor annak segítségével indították. A repülõgép megkereste a célt, és rádión közölte az irányát, becsült sebességét és a haladási irányát. A csatahajó tüzelt, a repülõgépen ülõ megfigyelõ pedig rádión közölte, hogy a célponttól kb. milyen messzire és mely irányban csapódtak be a lövedékek. Vagyis a hajó fõtüzérének a szeme a repülõgépen ült gyakorlatilag. A csata után a repülõgép visszatért a hajóhoz (már ha nem küldték a tenger fenekére), a közelében leszállt a vízre, majd daruval visszaemelték a hajó fedélzetére. Az elsõ komolyabb változást a radar megjelenése okozta, amely követhette a lövedékek útját, mégpedig repülõgépek nélkül, este vagy rossz látási viszonyok között is.

1933-ban újabb felújításon esett át, ekkor ismét plusz páncélzatot szereltek rá, további légvédelmi géppuskákat és gépágyúkat telepítettek, és immár két hangárt is felhúztak a felépítményre, és katapulttal is ellátták, hogy rövidebb reakcióidõvel indíthasson repülõgépeket. Ekkor Blackburn Shark hidroplánok alkották a felderítõgép-rajt, 1939-ben ezeket Fairey Swordfish-ekre cserélték, végül 1941-ben Supermarine Walrus-okra. A tömege tovább nõtt, immár csaknem 5000 tonnával volt nehezebb, mint vízre bocsátásakor. 1936-ban, miután a munkálatok befejezõdtek, áthelyezték a Mediterrán térségbe, 1938-ban ott volt a Haifai Palesztin felkelésnél.

A II.Vh kitörése után a HMS Repulse a kereskedelmi flottát veszélyeztetõ német hajókra vadászó csoportokba osztották be. Ezek a Deutschland-osztályú "zsebcsatahajókat" illetve kisegítõ cirkálókat, amelyek eredetileg kereskedelmi hajónak kinézõ, de viszonylag komoly fegyverzettel felszerelt álcázott hadihajók voltak, amelyek az brit kereskedelmi hajókat támadták meg a világ távoli pontjain. Ezek egyikében sem találkozott ellenséggel azonban. 1939 decemberében a Kanadából Angliába tartó csapatszállító hajókat kísérte, majd 1940 nyarán, a Norvégiai hadjárat idején részt vett az Admiral Hipper üldözésében, de a briteknek nem sikerült elkapni a német nehézcirkálót. A norvégiai hadjárat végén, mikor a britek vereséget szenvedve elkezdtek kivonulni, felerõsödtek a félelmek, hogy esetleg a németek északon áthajóznak Izlandra, és ott bázist alakítanak ki az Atlanti-óceánon hajózó brit konvojok támadásához. A Repulse azt a parancsot kapta, hogy járõrözzön az Északi-tengeren, és állítsa meg a német inváziós flottát - ám valójában sose létezett ilyen flotta. Ezután 1941 elejéig a csatacirkáló konvojvédelemre lett beosztva. 1941 januárjában a Scharnhorst és a Gneisenau német csatacirkálók üldözésében vett részt, amelyek kitörve az Atlanti-óceánra 1941 január és márciusa között 22 hajót süllyesztettek el, ám a Repulse ismét nem került harcérintkezésbe. 1941 májusában a németek ismét kitörtek az Atlanti-óceánra, ezúttal a Bismarck csatahajóval és a Prinz Eugen nehéz cirkálóval, a HMS Repulse a HMS King George V. csatahajó és a HMS Victorious repülõgép-hordozó csoportjába lett beosztva, ám a HMS Hood elpusztulása után üzemanyagvételre küldik, így nem vesz részt a Bismarck elsülyesztésében. Augusztusban Dél-Afrikába, majd Októberben Indiába lett küldve, a növekvõ Japán fenyegetés miatt.

A HMS Repulse vége, avagy a "Z force".

A brit birodalom szénája elég csúnyán állt 1941 elején, és 1941 végén se nagyon lélegezhettek fel, igaz megnyerték a Britannia feletti légi csatát, ezzel a közvetlen megszállás veszélye elmúlt, és a Bismarck elsülyesztésével már valami sikert is felmutathattak, de Észak-Afrikában az Olasz és Német csapatok szorongatták a briteket, és eközben a távol-keleti gyarmatokat pedig az agresszívan terjeszkedõ Japán veszélyeztette, aki megtámadta Francia Indokínát (ma Vietnam). A távol-keleten nem volt komolyabb katonai erõ, amit csak ott volt, visszahívták az európai hadszíntérre, legyen szó szárazföldi haderõrõl vagy haditengerészeti egységekrõl. Hogy elriasszák a japánokat, a britek úgy döntöttek, hogy odaküldenek egy kellõen félelmetes katonai erõt. Ez lett a "Z force" vagyis Z erõ. Ez egy fél raj volt, amely a vadonatúj és igen modern HMS Prince of Wales csatahajóból és az öreg, de még mindig gyors HMS Repulse csatacirkálóból, és négy rombolóból álló kísérettel rendelkezett. A Prince of Wales ugyan nem remekelt a Bismarck ellen, de ezt nem nagyon lehet felróni neki - gyakorlatilag még teljesen el sem készült, mikor kihajózott, a gyár munkásai is a fedélzeten voltak, hogy befejezzenek mindent, amit éppen lehet. Ettõl függetlenül az egyik legmodernebb csatahajó volt, és 10db 15"-os (380mm-es) hajóágyúja félelmetes tûzerõvel bírt. Ezzel együtt is kicsit megmosolyogni való arra gondolni, hogy ezen erõ láttán a Japán Császári Haditengerészet majd kényszeredetten lesüti a szemét, és megilletõdve hátralép - elvégre volt nekik 10 csatahajójuk (még ha mind 1920 elõtt lett építve), 6 nehéz és 6 könnyû repülõgép-hordozójuk, 18 nehézcirkálójuk, 20 könnyûcirkálójuk, 108 rombolójuk és 68 tengeralattjárójuk, és ez csak a pillanatnyilag kézben lévõ szám, sok egység épült még, többek között már tesztúton volt a Jamato, amely a világ legnagyobb csatahajója volt, és ez a világ szinte nem is tudott róla. Igaz, a Z erõ része lett volna a HMS Indomitable repülõgép-hordozó, amely szintén éppen lefutott a sólyáról, ám a tesztútján megrongálódott, és javításra szorult. A Z Force december 2.-án ért Szingapúrba, amely a legerõsebb ázsiai helyõrségnek számított, egy megerõsített kikötõvel, és erõs védmûvekkel, továbbá tengerre nézõ partvédõ ágyúkkal. A HMS Repulse december 5.-én levált a Z erõrõl, és útnak indult Ausztráliába, ám 6.-án visszahívták, mivel a Sziámi-öbölben japán szállítóhajókat láttak cirkálófedezettel. A Pearl Harbour elleni támadás hírére azonban felbolydult a brit birodalom, még Churchill is rájött, hogy a Z force nem elrettentõ erõ többé, hanem inkább célpont, így úgy nyilatkozott, hogy a Z erõnek fel kell szívódnia minél hamarabb. December 8.-án a Z force parancsnoka Sir Tom Phillips admirális azt a hírt kapta, hogy Szingapúrtól északra, Malájföldön és Thaiföldön partra szálltak a japánok, összehívta a tisztjeit és megbeszélte miképpen reagáljanak erre. Arra jutottak hogy azonnal elindulnak Szingapúrból északra, Thaiföld keleti partja mentén, mivel rájöttek, hogy az erõdítést északról fenyegeti veszély, és semmi esélyük, ha a japánok felfejlõdnek abból az irányból, amerre egyszerûen nem képesek védekezni - a Szingapúri védmûvek építésénél ugyanis csak azt a lehetõséget tartották szem elõtt, hogy valaki a tenger felõl támad, nem pedig a szárazföld felõl...

A Z erõn kívül még további hajók is tartózkodtak Szingapúrban, ám ezek legnagyobb része javítás alatt állt, és nem volt bevethetõ, ami pedig igen, az a HMS Durban cirkáló és a HMS Stronghold romboló, ám ezek elavult, lassú hajók voltak, és nem tudták volna a lépést tartani a Z erõvel, így hátrahagyták õket. Phillips teljesen tisztában volt vele, hogy légifedezet nélkül nagyon sebezhetõ, így kérte a Royal Air Force helyi parancsnokát, hogy a szárazföldi bázisáról biztosítson légi fedezet a hajói számára, és úgy döntött, hogy kihajózik, mivel a nyílt tengeren kevésbé sebezhetõ, mint a zárt kikötõben. Az indulás utáni napon kapta az üzenetet, hogy az északi RAF légibázist támadás érte, így nem számíthat semmiféle légi segítségre. A Z force egyetlen reménye az volt, hogy az idõjárás a segítségére siet. Az pedig úgy tûnt, hogy kegyes lesz hozzájuk, mivel esõs-ködös volt az idõ az út elsõ felében - ám mikor a célkörzetbe értek, az idõ váratlanul kitisztult, és a brit hadihajók kristálytiszta látásviszonyok között találták magukat. Eközben egy japán tengeralattjáró észlelte a briteket, ám pontos információkat nem tudott adni, mivel túl messze volt. A japánok repülõgépeikkel észlelték a brit flottilát, ám az éjszaka közeledtével nem támadtak már. Este egy japán repülõgép egy fényjelzõt dobott le egy hajóra, amit brit hadihajónak vélt, ám kiderült, hogy az a japán Chokai cirkáló - ám a fényjelzõt a mindössze 9 km-re lévõ britek is látták (a japán hajókat nem), és attól tartva, hogy felfedezik õket Phillips december 9.-én este keserûen azt a parancsot adta, hogy forduljanak meg, és irány vissza Szingapúrba. Kis idõ múlva azt az üzenetet kapta, hogy Kuantannál, Malájföldön partra szálltak a japánok, a brit admirális úgy vélte, hogy megéri a rizikót, ha még a partra való kirakodás közben kaphatja el a partraszálló erõket, így ismét megfordult Kuantan irányába. Ott viszont 10.-én reggel a Repulse-ról felszálló Walrus felderítõgép semmit sem talált - a hír vaklármának bizonyult. Útban Kuantan felé viszont egy japán tengeralattjáró észrevette a briteket, és öt torpedót indított ellenük, ám egyik sem talált. Persze másképpen is árthatott, mégpedig úgy, hogy hamar elküldte rádión a Z force helyzetét a parancsnokságnak. Kondo admirális a parancsnokságon azonnal a megadott kordináták felé irányította cirkálóit, és megparancsolta a repülõgépeknek, hogy készüljenek torpedótámadásra. Kondonak nem nagyon volt választása, ha a britek elindulnak délnek, csak a légierõ segítségével állíthatják meg, a cirkálók nem érhetik utol õket.

10 óra 05 perc, a Repulsetól és a Prince of Walestõl 140 tengeri mérföldre lévõ HMS Tenedos rombolót légi támadás érte, kilenc Mitsubishi G3M kétmotoros bombázó a rombolót csatahajónak nézte, rájuk ürítették bombaterhüket, ám nem találták el.


Az elsõ bombázótámadáskor készült felvétel, alul a Repulse, felül a Prince of Wales

1941 december 10.-én, 11 óra 19 perckor a japán gépek megkezdték a támadást 25db G3M bombázóval, az elsõ áldozat a HMS Repulse volt, amelynek a hangárját bombatalálat érte, és a felderítõ repülõgépe elpusztult (a felderítõ hidroplángépek olyan lassúak és nehézkesek voltak a hagyományos repülõgépekhez képest, hogy légiharcban egyszerûen esélytelenek voltak, így nem is küldték fel õket), a keletkezett tüzet gyorsan eloltották, és a Repulse 25 csomós sebességgel folytathatta az útját.

11 óra 40 perckor 16 újabb G3M tûnt fel, ezek viszont már bombák helyett torpedókkal voltak felszerelve, 11 óra 44 perckor a HMS Prince of Wales a bal külsõ hajócsavarját eltalálta az egyik torpedó, a hajócsavar tengelyét leállították, de újraindításkor a tengely mellett ömleni kezdett a víz, és elárasztotta az egyik géptermét, a sérülések miatt gyorsan mintegy 2400 tonnányi tengervíz ömlött a hajótestbe, a hajó elektromos rendszere áram nélkül maradt, ami miatt a légvédelmi ágyúk nem mûködtek tovább, továbbá az elektromosan mûködtetett kormánylapátokat nem lehetett kitéríteni, vagyis kormányozni. Ezen kívül 11,5°-al megdõlt a hajó és az elérhetõ sebesség 15 csomóra csökkent.

12 órakor újabb G3M-ek érkeztek, és ismét a HMS Repulse került célkeresztbe, de óriási szerencsével elkerülte a rá indított torpedókat, a támadás kezdete óta összesen a 19 (!) darabot.

Ezután 26 Mitsubishi G4M torpedóbombázó érkezett, és elkezdték a mészárlást, négy torpedó találta el a Prince of Wales-t és négy (más források szerint kettõ) a Repulset, az elsõ a kormányszerkezetet tette használhatatlanná, így a hajó irányíthatatlanná vált. Tennant kapitány utasítást adott arra, hogy a Repulse legénysége jöjjön a fedélzetre, megköszönte a bátor harcot, jó szerencsét kívánt, majd utasítást adott a hajó elhagyására, 12 óra 33 perckor a Repulse eltûnt a habokban.

A Prince of Wales irányíthatatlanul könnyû célpontot nyújtott, a HMS Express rombolót a csatahajó mellé rendelték, hogy átszállhassanak azok a tengerészek, akik nem létszükségesek. 13 óra 20 perckor a Prince of Wales is alámerült, magával rántva a Leach kapitányt, és a Z force parancsnokát, Pillips admirálist.

A HMS Prince of Wales 1612 fõs legénységébõl 327-en vesztek oda, a HMS Repulse 1309 fõs legénységébõl 513-an. A japánok egy G3M és két G4M bombázót és 18 fõs legénységüket veszítették el.

1941 December 11.-én Churchill üzenetet kapott a Z force végzetérõl, az érzéseirõl így írt:

"Ahogy megfordultam és lerogytam az ágyra, a hír teljes erejével lecsapott rám. Nincs több Brit vagy Amerikai csatahajó az Indiai- és a Csendes-óceánon kivéve a Pearl Harbour-ban lévõ amerikai túlélõket, amelyek teljes gõzzel húznak vissza Kaliforniába. Ezen a hatalmas vízterületen Japán a mindenható úr, mi pedig mindenfelé gyengék és mezítelenek vagyunk."

A HMS Renown, vagyis a testvér


A HMS Renown 1939-ben az átépítése után, jól látható az új, magas hídfelépítmény

A fentieken a hajóval kapcsolatban legnagyobb részben azonosak a Renown esetében is, ám a második felújítás éppen 1939-ben készült el esetében, és magában foglalta a híd teljesen cseréjét, is, a Renown a Valianthoz hasonló magas, egyenes hídfelépítményt kapott, továbbá a torpedó elleni védelme és a légvédelme egy fokkal jobb volt, mint testvérének.

1939-ben a német Admiral Graf Spee zseb-csatahajó felkutatására küldték ki az Atlanti-óceánra, de nem találkozott vele. A norvégiai hadjáratban õ is részt vet. 1940 áprilisában tûzváltás volt közötte illetve a Scharnhorst és Gneisenau német csatacirkálók között, utóbbit háromszor eltalálta és súlyosan megrongálta, cserébe két találatot kapott be. Ez után Giblaltárba vezényelték, és fõleg a Mediterán vizeken mûködött, 1941 februárjában Genovát (Olaszország) lõtte. Májusban õ is részt vett a Bismarck felkutatásában és üldözésében, ám a HMS Hood elvesztése után megparancsolták neki, hogy ne lépjen vele harci érintkezésbe. Attól tartottak, hogy a Hood-hoz hasonlóan gyengén páncélozott fedélzete miatt túl sérülékeny a német csatahajóval szemben.

1942-43 között a Home Fleet (az Angliában állomásozó fõ erõ) részét képezte, majd 43-ban többször is Churchillt vitte a fedélzetén tárgyalásokra, végül 1944-45-ben az Indiai flottához vezényelték Ceylonra (ma Sri-Lanka), ám komolyabb flottaütközetekben már nem vett részt.

A II.Vh-t túlélte, egy ideig kiképzõhajóként szolgált, majd a nagy leépítéseknél 1948-ban eladták ócskavasnak és felvágták.

Adatok (HMS Repulse)

Besorolás: Battle Cruiser (Csatacirkáló)
Építõ: J. Brown, Clydebank. United Kingdom
Gerincfektetés: 1915 Január 25.
Vízre bocsátva: 1916 Január 8.
Szolgálatba állt: 1916 Augusztus
Jelenlegi helyzete a maradványainak: Dél-Kínai Tenger (3º33,6'N, 104º28,7'E).

Vízkiszorítás:
Standard: 24,920 tonna (tervek alapján)
Teljes terheléssel:
27,973 tonna (1916)
29,097 tonna (1918)
29,701 tonna (1921)
34,654 tonna (1936)

Méretei:
Hossza (vízvonalnál): 240 m
Hossza (teljes): 242 m
Szélessége: 27.4 m
Merülése (std): 7.8 m
Merülése (max): 9.3 m

Fegyverzete (1916)
Fõ tüzérség:
6 x 15" (380 mm)/42 cal MkI (3x2 elhelyezés)
2 torony elõl, 1 hátul
Másodlagos tüzérség:
17 x 4" (102 mm)/45 cal QF HA MkV (5x3,2x1)
AA 2 x 76 mm (12pdr) QF HA MkI (2x1)
16 x 40.5 mm (2pdr)/40 cal MkVIII (2x8)
16 x 0.5"/62 cal MG (4x4)
Torpedók:
2 x 21" (533mm) vízvonal alatt (2x1)

Fegyverzet (1941)
Fõ tüzérség:
6 x 15" (380 mm)/42 cal MkI (3x2 elhelyezés)
2 torony elõl, 1 hátul
Másodlagos tüzérség:
13 x 4" (102 mm)/45 cal QF HA MkXVI (3x3,4x1)
AA 24 x 40.5 mm (2pdr)/40 cal MkVIII (3x8)
16 x 0.5"/62 cal MG (4x4)
8 x 20 mm/65 cal Oerlikon (8x1)
Torpedók:
8 x 21" (533 mm) rögzített vetõcsõ (4x2)

Páncélzat:
Övpáncél:
1916: 1.5"-6" (38-152 mm)
1926 után: 2"-9" (51-228 mm)
Fedélzet:
1916: 0.5"-3" (12.7-76 mm)
1936 után: 0.5"-5" (12.7-127 mm)
Válaszfalak:
4"-3" (202-76 mm)
Fõ tornyok:
Frontoldal: 9" (228 mm)
Oldalt: 9"-7" (228-178 mm)
Hátul: 11" (279 mm)
Tetõ: 4.25" (108 mm)
Barbetták: 7"-5"-4" (178-127-102 mm)
Híd: 10" (254 mm)

Meghajtás:
Kazánok: 42 Babcock-Wilcox 285 psi üzemi nyomás
Turbinák 2 Brown Curtis
Teljesítmény 112,000 lóerõ
Hajócsavarok száma: 4 db
Hatótáv:
3,650 tengeri mérföld @ 30 csomó
9,400 tengeri mérföld @ 15 csomó
Max. sebesség:
31.7 csomó (tesztüzem 1916)
28.3 csomó (1936)
Olaj készlet 4082 tonna

Személyzet:
Jellemzõen: 955-1,500 fõ

Forrás: Internet (wiki, különféle weboldalak (onwar, bismarck-class.dk, history.navy.mil, hazegray.org, battleships-cruisers.co.uk, stb.) és webfórumok (axishistory és társai)

A régi idõkben (és bizonyos típusok ma is) a légiharc rakéták hajtómûve rengeteg füstöt termel, így nagyon jól látható a közeledõ rakéta, tehát szabad szemmel észlelhetõ.

A modern vadászgépeken infravörös érzékelõk vannak elhelyezve, amelyek a közeledõ rakétákat érzékelik, a pilóta pedig figyelmeztetõ jelzést kap róla.

Egy közeledõ rakétát hogyan érzékel egy légi jármû? Sehogy, radar, hõkép?

Általában a Merkava Mk.4-et szokás annak nevezni a következõ okok miatt:

-A motor a jármûtest elején van, nem pedig hátul, ahogy a legtöbb harckocsinál. A harctér (vagyis a személyzet) a motor mögött van elhelyezve, a jármû végén. Ergo a személyzet a legveszélyesebb irányból (frontális támadásnál) nagyobb biztonságban van.
-A torony kialakítása nagyon kedvezõ, ha megnézed a képet, jól lehet látni, hogy az alakja mintha egy kagylóhéj lenne, ferde síkok alkotják, amelyek kedvezõbb ballisztikai jellemzõkkel bírnak (könnyebben "lecsúszik" róla a lövedék, illetve tudjuk ugye, hogy azonos páncélvastagságnál a ferdén elhelyezett páncél valójában nagyobb védelmet nyújt). A Leopard 2 noha folyamatosan fejlesztve van, a torony alapjának az alakja nem változott, egy függõleges falú kocka, csak a torony elejére került fel két ék alakú (egyébként üreges) kiegészítõ páncélelem.

Csak hogy színesítsem a palettát én is más számról tudok<#vigyor3>
A leopardok hátpáncélja már az A1-tõl kezdve 70-90 mm-es (KE) és 400 mm-es (CE) hengerelt acélpáncélnak felel meg. Nem hiszem, hogy az E változatnál csökkentették volna ezt.

A test hátul 40mm es,a motortér felett 20mm van valóban.

Attól függ, hogy ezt hogyan számolod. A hátpáncél asszem 20 mm (!) vastag.

Nem a Leopard 2E jelenleg a világ legjobban védett harckocsija?

A Merkava a világ legjobban védett harckocsija, azt szembõl feltörni még 120mm-es löveggel felszerelt M60-as se nagyon tudja. Ugyanolyan lövege van a Merkava Mk.4-nek is. Az M60 upgrade reaktív páncélzata hivatalosan nem említi a kinetikus nyíllövedékek ellen védelmet, inkább a páncéltörõ rakéták kumulatív robbanófeje ellen véd, tehát felteszem a Merkava elõnyben van - az M60 nem tudja kilõni õt szembõl, õ viszont ki tudja lõni az M60-ast. Ha az M60-asok oldalba, esetleg hátba tudják kapni a Merkavát, akkor viszont képesek lehetnek felnyitni.

A harci érintkezésnél viszont nagyon fontos a felderítés (optikai érzékelõk, éjjellátók), az adatok megosztása (adatkapcsolat) és a passzív védekezés (ködfüggöny gerjesztése rejtõzéshez, stb.). Ezeken a területeken az M60-as pedig közel ott van, mint a Merkava. Ha jó parancsnoka van az M60-asoknak, akkor kihasználhatja az elõnyöket, és negálhatja valamennyire a hátrányokat...

Nade az M-60-asok fölveszik a versenyt a modernebb tankokkal manapság is?
A terepviszonyok meg ha jól tudom dimbes dombosok arrafelé, úgyhogy az, hogy mozgás közben is pontosan tud lõni nemigazán használható ki. (Meg szerintem a modern hadviselésre nem jellemzõ a frontális támadás teljes gázzal.)

Pl egy ilyen ellen milyen esélyei vannak? Az Altay inkább használhatónak tûnik.<#eljen>
Merkava 4.



Persze természetesen a modern páncélos hadviseléshez körülbelül fingomsincs. :'(

Muhahaha, idióta ruszki.

Anno igaza volt Gorbacsovnak a vodkatilalommal...

ezt it is utólag enmitette=ezt itt is utólag emlitette
üredes=üreges
lassan kiadhatok egy Best of-ot😊

Üdv
Szerintem nem a mérgezõ hatása miatt,ezt it is utólag enmitette valaki.
Én csak Forsyth-nál olvastam ,de õ elég alaposan kutatgat a könyveihez,nem zárnám ki,hogy a higanyos megoldás ugy aránylik a glaserhez vagy egyébb szétszakadó lövedékhez,mint a dummdumm az emlitett üredes hegyû,vagy kigyengitett lövedékhez.
Egyébbként egyszerû,irni kell a francia titkosszolgálatoknak,hogy adják ki az infót,volt e ilyen merénylet a nyakigláb ellen.De azonnal😊)

M18
Teflon:teflonos olaj,ha igaz,nem ezekkel kelek,fekszek😊
De a lényeg,nem kell a gányolt higanyos van ha van jobb gyári.De szvsz igencsak korlátozottan lehet használni,általános katonai feladatokra nemigen hiszem hogy jó.
Gondolom nem véletlenül biztonsági lövedéknek hivják,pld repcsiken ,ahol egy jóféle arab turista markolássza a cipõ talpát és morog ,hogy milyen szar a ruszki
detonátor😊oda igencsak megfelelõ,1-5 méteres lõtávon,fejre,azonnali halált okoz,
és ha mellé megy sem üti át (remélhetõleg)a falat.Bár a mitoszvadászokban érdekes volt az ezzel foglalkozó adás.Itt egy kép,kb mit okoz testbe csapódva:
glaser
Mégegy állitólagos glaser sebrõl

Üdv Cifu
Na,a francia -algériai példát nagy gázzal vissza is vontam,megkérdeztem valakit aki ott volt,azt mondta nem látta együtt hordani a két fegyvert.Ami logikus is.
Nyilván azért alegységenként mixelték,illetve az algériai terepen sokszor elég lehetett a MAT49

Nem tudom ki a fasznak jutott eszébe a higany? Annyi méreg van a földön, annyi anyag ami könnyen vérmérgezést okoz. Sima töltény is el tud mérgesedni.. annyi bajjal jár egy lövés hogy azt fokozni méreggel már felesleges...

Az M60A3-as harckocsik ott vannak a török hadseregben, a felújításukat, modern eszközökkel való felszerelését vette volna meg az Izraeliektõl a török hadsereg. A cél pedig az, hogy olcsón hatékony harceszközökhöz juthassanak. Egy ilyen felújítás nem olcsó dolog, de modern tûzvezetõ rendszerekkel ugyanúgy képesek lehetnek mozgás közben nagy pontossággal lõni, mint a legmodernebb harckocsik, a reaktív páncélzat a túlélõképességet növeli meg, és így tovább. Noha valóban nem azonos egy teljesen új, modern harckocsival, de ár/értékben nagyságrenddel jobban jönnek ki. Egyébként a Törökország Dél-Koreától megvásárolt licenc alapján fejleszti az Altay fantázianevû saját harckocsiját.


Az Altay fantáziarajza

Egyébként a Török-Izraeli kapcsolatok megromlása közös üzleteket is romba dönthet, Kolumbiába például közösen pályázott az M60-as felújításra az Izraeli IMI és a Török Aselsan cég...

Amilyen a nem felturbózott is csak jobban. Milyen funciót lát el egy F-15C? Ugynazt, mint egy régebbi F-15A, csak hatékonyabban, nagyobb harcértékkel. Nem értelek...

Szóval tehát a felturbózott M60-asok amiket végülis nem vesz meg Törökország, milyen feladatot láthatnának el a Közel-keleten? :o