Filmek, amiket most láttunk...

Na megnéztem a Matrix forradalmakat. Röviden a véleményem: A "jó" szinészek megkapták a legszarabb jeleneteket, a nevesincs szinészek pedig a jókat. Jó film lenne csak megint elcseszték ezzel a kötelezõ amerikai romantikával és csöpögõs érzelgõséggel. Azt a hosszúhajú csövest is szájbavághatta volna valaki.

Ha a felét kivágják, kiveszik belõle ezt a filózófikusok szálat és rövid történeteket raknak be helyette, akár még jó film is lehetett volna.

Mûvész mozikban is adják.
Nekik is meg kell felelni.

😊)))

Igen, én is azt tartom a másik gáznak 😞
(amikor leírtam és eszembe jutott, már nem akartam átjavítani)

😄

Hulk szerintem jobb volt sokkal mint pl. Spiderman, de tény hogy mind 2 szar.....

Honnan származik az elemzés?

Na, csak röviden:
Hulk - atyaég, eddig talán a legrosszabb képregény adaptáció, amit láttam. A Tigris és sárkány rendezõje és ezek a kiváló színészek ennyire voltak képesek??? (4 pont)
X-men 2 - ez meg a legjobb kr. adaptáció, ami eddig megjelent szerintem. Valahogy így kéne ezt csinálni. (7 pont)
Femme fatale - rulz kis thriller, bár sokkal jobbakat is láttam már, sajnos a közepe nagyon ásítós, de a vége üt. (6 pont)
Tesó - jópofa film, üvölt róla, hogy férfiak csinálták, akiknek az égvilágon semmi fogalmuk nincs a nõi agyvelõrõl 😊 De összességében nem volt rossz azért. (6 pont)
Pi - Na erre nem fogok pontot adni, mert 3-tól 9-ig bármi lehetne 😊 Szeretem a gondolkodtató, elvont filmeket - de ez egy kicsit sok volt nekem.

Nekem is az jött le, hogy a Magyar Mátrix, csak nem mertem beírni, mert a végén lefaszoznak 😄 De akkor nem csak én gondolom így 😊
Egyébként tényleg az volt! Matrix világ=Metró (ebbõl a világból jut ki a végén a fõhõs), ügynökök="BKV" belsõ ellenõrzési csoportja 😊

Kontroll
A magyar mátrix
Bár az eleje jó, aztán ugyanúgy elkezd filózofálgatni, hogyan lehet legyõzni az emberben lakó démont. (Természetesen a szerelem segítségével).
Ha a felét kivágják, kiveszik belõle ezt a filózófikusok szálat és rövid történeteket raknak be helyette, akár még jó film is lehetett volna.
10/6

hát abban szerintem biztosak lehetünk... 😊

Lesz X3?!?

Ne félj! Az x3-ban benne lesz a néni is. 😊

X-MEN 2
9/10, mert elfogult vagyok ilyen téren 😊
A végén a néniért kár volt...

ha most amerikában történik uganez akkor már rég perelték volna a film készítõit...

engem az fogott benne nagyon meg hogy a végén a nézõ nemtudja hogy most még mindig álmodik-e a faszi 😊

na jó nem 10, de 8-at adok 😊

total recall-ra 10-est? 😊 hát sztem a Schwarzi filmek közül a T2 a legjobb, én annak adnám a legtöbb pontot 10-et, a total recallra meg olyan 6-ot max., True Lies sokkal jobb, vagy az utolsó akcióhõs

"Ja és ettõl függetlenül nekem is tetszett 1-2 swarci meg stallone film, de nem rakom egy szintre egy Blöffel, vagy egy HETEDIKkel. Egyszerüen nem olyan kategóriájú filmek, hogy egy lapon lehetne õket emliteni ezekkel a filmekkel."

a kategórián nem tudom mit értesz, a minõséget? mert ha a minõséget akkor épp csak azért nem lehet egy lapon emliteni õket mer teljesen másról szólnak, és teljesen más az egész film... azér egy akciófilmet nem lehet összehasonlítani egy gengszeterfilmmel...

pl.nálam a blöff is 10/10 meg a total recall is... két külön kategória

én marhasok filmnek adnék 10/10 pontot, 😛

Tom, hogy kicsit késõn, de tegnap néztem meg elõszõr a Volt egyszer egy vadnyugat-ot.
Hát ez valami baszottúl király film!!!
10/10

tegnap megnéztem DVD-n a kapj el ha tudsz c. filmet (már láttam ezelõtt), hihetetlen a film, az 1ik kedvenc filmem, ha fel kellene állítanom a saját top10-es listámat, ez a film biztos helyet kapna rajta

Viszont az a durva, hogy emlékeim szerint sok-sok évvel ezelõtt volt szokás a teltház, még a multiplexek létezése elõtti idõszakban. (leszámítva néhány megafilm premierjét), viszont a Kontroll-on magyar film létére full tele volt a terem szombaton.

Nekem az nem tetszett, hogy az elején marhajó poénok, meg ötletek voltak (Gestápó-s fazonok, a metro jelvény, stb) De aztán lett egy váltás, ami nem volt olyan szerencsés a filmnek, mivel kicsit unalmas volt, hogy lelassultak az események.

A mûvészfilm az egy olyan kategória nálad mint az akció vagy a vígjáték?

Nem, de ebben a filmben egyben van minden.

Szerintem meg semmi ilyen baj nem volt a kontrollal. Tény, hogy hullámzott a film hangulata, de ezt nem emelném ki annyira, mint egy-két kritikus, és kritikák elolvasása után véleményt mondó mozinézõ. Szórakoztató film volt, ha nem végig a humor, akkor épp a stílusbeli váltás hozott újat az adott pillanatban, a nagyon profi képvilág, és a jó zene végigment az egész filmen. Lényegesen élvezhetõbb darab, mint az Oscar-díjra jelölt () Rengeteg.

Igen, az összkép számít.
De egy szar vágás ki tud zökkenteni még a legjobb film élvezetébõl is.
Ne érts félre, én nem szoktam FIGYELNI egy film vágásait, csak azt veszem észre, ha a vágás SZAR.
Mert akkor kizökkent az élvezetbõl.

Ja és ettõl függetlenül nekem is tetszett 1-2 swarci meg stallone film, de nem rakom egy szintre egy Blöffel, vagy egy HETEDIKkel. Egyszerüen nem olyan kategóriájú filmek, hogy egy lapon lehetne õket emliteni ezekkel a filmekkel.

A mûvészfilm az egy olyan kategória nálad mint az akció vagy a vígjáték?
Érdekes....

Csak próbálok rávilágitani az objektivitásra mint fogalom.
Elfogadom ha tetszik egy film, de csak annyit kell tenned, hogy belegondolsz, hogy a múlt héten látott film aminek 10-et adtál annál ez a film jobban tetszett vagy sem.
Ennyi.
Vagy esetleg emlékezz vissza hogy a legutóbbi HASONLÓ hategóriájú filmnél amit láttál jobb volt vagy sem.
Ha igen miért? Ha nem miért?

Ennyi.
Ezután pontozz. Ha ez nem megy, felesleges pontoznod, vágod?
Tényleg nem basztatlak, építõ jellegü a kritikám. Vagy megfogadod, vagy nem, nekem nem lesz se jobb se rosszabb, max te tanulsz belõle.

A minap amúgy olvastam tõled egy objektív kritikát. Meg is lepõdtem, szal tudsz Te, csak nem akarsz!

nemanyáztam

nemo nyomában... 😊 ehhe.. aranyos kis okosság.. sajna a szinkron nem tetszett annyira.. bár a teknõs magyarhangja cool😊))))))))) a kõ egy csapatbol annak a hülye göndörhaju csávonak a hangja😊)))) zsír volt na😊 mármint a magyarhang.. a mese meg ari volt.. nem a legjobb de azé ari volt...shrek jobban tetszett

Na megnézem a Kontrollt.

A vígjáték elemek nagyon szórakoztatóak benne, de sajnos én is nagyon erõsen éreztem, hogy mire gondoltak egyéb kritikák írói, amikor azt mondták, hogy kevereg a filmben minden fajta mûfaj.
Még hagyján, hogy keveredik, de minden fajta átmenet nélkül vannak ezek a váltások a vicces részek, az akciók, és a társadalmi drámás beszélgetések között. Én ez rettenetesen zavaró.
Az embert megfog egy hangulat, majd azt se tudja egy perc múlva, hogy hova lett, és ez elég szar érzés.

Azzal nem érzek egyet (valami mondta), hogy bármikor is unalmassá válna, unalom nélkül végig lehet nézni, csak hát jobb lenne, ha vagy vígjáték lenne, vagy kemény dráma.

Mert ez így egy mûvészfilm, amibe csak azért raktak mókás részeket, hogy az elõzetesben ezeket reklámozni lehessen, és erre bemenjen a nép a moziba.

De ettõl függetlenül tök jó film 😊

deniro ezzel a filmel futott be, akkor már csak jó lehet 😛 már majdnem mind1ik deniro filmet lattam, kiveve 1-2, pl Angyalszívet se lattam 😞(

meg a Brazil kéne DVD-n, na megyek alszok, majd holnap irogatok bye, jo8

Azt en se es mindeki dicseri vazz..

😊)

a taxi sofõr megvan valakinek? kéne nekem az a film 😊 még nem láttam

Hey de en ma' egyszer megmondtam hogy midnen felm elott megnezem ki rendezte mert nekem magas a Lynch fele alkotas 😊

ja valami ilyesmi. a csaj azthiszi hogy sikeres, és jó élete van, közben meg nem

akkor' ma a Mullholland Dirve is ugyanez csak ott a csaj kepzel el mindent? 😊

az a lényeg hogy a fickó elmebeteg, és az egészet képzeli ami körülötte történik...

😄

Aha most ma' tisztan ertem.

hát nem... nem hasonlítanám össze, mivel az acéllövedék sokkal nagyobb film 😊

Acéllövedék

Hát, nem egy Ryan közlegény megmentése...

"A címül választott idézet Noam Chomsky Mondattani szerkezetek címû könyvébõl való. A nyelvtanilag helyes azonban nem azonosítható azzal, hogy “jelentést hordozó" vagy “értelmes" - írja a világhírû professzor, - a példamondat képtelen, bár mondattanilag helytálló. Így érzünk a Lost Highway megtekintése után is. A film formailag tökéletes, van eleje, közepe és vége, elmesélhetõ története - ám az értelmezhetõség kritériumának makacsul ellenáll.
Kíséreljük meg feltárni az ábrázolt világot. A film két részbõl áll. Az elsõ hõse Fred Madison, aki azt gyanítja, hogy mialatt õ esténként egy klubban szaxofonozik, felesége megcsalja. A cselekmény akkor kap lendületet, amikor névtelenül küldött videókazettákat találnak az ajtójuk elõtt. Ezeken az otthonuk látható kívülrõl, késõbb belülrõl, az utolsón pedig az asszony feldarabolt holtteste. A férjet gyilkosság vádjával letartóztatják, s egy reggel új emberként, fiatal autószerelõként ébred fel cellájában. A második rész középpontjában ez a fiú, Pete Dayton áll. Viszonya lesz a helyi gengszterfõnök barátnõjével, akit ugyanaz a színésznõ játszik, mint aki a meggyilkolt feleséget alakította. A film végén megismétlõdik a személyiség transzformációja, Pete-bõl újra Fred lesz, s megöli felesége szeretõjét, a gengszterfõnököt.

A nem lineáris cselekmény, a tér-idõ kategóriák felbontása miatt a film hátat fordít a hagyományos megközelítésnek, a két történetet nem tekinthetjük egyaránt valóságosnak. “A magam módján szeretek emlékezni, nem feltétlenül úgy, ahogy történt" - mondja a zenész. Ezért a második történetet felfoghatjuk Fred álmának, tudattalanja látomásszerû kivetülésének Fred tudata a fiú és a férfi harcának színtere, a pszichológiai kettõsség itt fizikai kettõsséggé válik - ezt kiemelendõ, a két szerepet két színész játssza. Az amnéziában szenvedõ, magánzárkájában feleszmélõ Pete az ártatlanság és naivság szimbóluma, míg vele szemben Fred a tapasztaltságot, a romlottságot képviseli. Hasonlóságukat jelzi, hogy Pete ugyanúgy áll a tükör elõtt, éppúgy lép be a folyosók fenyegetõ sötétjébe, mint Fred. Nem bírja hallgatni az ismerõsnek tûnõ szaxofon hangját, s értetlenül áll a gyilkosság felvillanó képeivel szemben - a történet folyamán a fiún fokozatosan úrrá lesz Fred erõteljesebb személyisége. A rendezõ két filmtörténeti tradíciót játszat egymásba. Az egyik Bunuel A vágy titokzatos tárgya címû filmje, amelyben két nõ játszotta ugyanazt a szerepet, a másik a horror egyik õsi patentjének, a kettõs én motívumának beemelése a filmbe.

A férfiak megmérettetésének bírája, ahogy az Lynch-nél szokás, most is a Nõ lesz. Fred házassága válságban van, erre utalnak kiüresedett beszélgetéseik és kétségbeesett szeretkezésük, amelyben a nõ végig passzív marad. A feleség, Renee fekete hajú, látszatra a férfinak kiszolgáltatott, kissé unatkozó házi cicus benyomását kelti. Titokban azonban egy gengszterfõnök és egy pornófilm készítõ barátnõje. Valódi énje elevenedik meg a második részben, amikor stilizáltan, szõkére festve egy Cadillac-bõl lép elénk, hogy elcsábítsa a tinédzser Pete-t. A szexualitás két archetípusa jelenik meg; a sötét hajú nõ az ártatlanság megtestesítõje, míg a szõke a szexualitás mély örvényeibe magával ragadó végzet asszonya. Mintául mindjárt itt van Hitchcock Vertigója. Pete ellenállhatatlanul sodródik vesztébe, a folyamat egy éjszakai, félbeszakított coitusban éri el tetõpontját. A femme fatale, a végzet asszonya nem birtokolható, õt senki sem kaphatja meg. Ez a felismerés a felnõtté válás pillanata a fiú számára, túl vagyunk a csábításon és bûnbeesésen. Pete immár tapasztalt férfiként, újra Fredként tér magához, hogy beteljesítse sorsát, kivégezze feleségét és annak szeretõjét. Ölnek, ha nem ölelnek...A film második részében a két nõ együtt látható egy fotón, a végén a szõke eltûnik róla - a fénykép realitásában a tudatvilágnak nincs helye. Ha ez így van, akkor hogy kerül át a tudattalanban megölt pornófilm készítõ holtteste a valóságos világba? Lehet, hogy a film elsõ felét sem foghatjuk fel valóságosként?

A filmet egyesek pszichogén fúgaként jellemezték, olyan “lelki menekülésként", amelyben az egyén feladja világát, családját - mindent magából és maga körül, hogy más egyéniséget vehessen fel. A gondolatmenetet követve az egész filmet felfoghatnánk úgy, mint ami csak Fred tudatában zajlik le, s az eseményeket ennek a lélekvesztésnek különbözõ stációiként szemlélhetnénk. Modellként vehetõ Ken Russell 1980-as filmje, az Altered States (Alternatív állapotok). Ennek hõse egy kísérlet következtében különbözõ lelki és fizikai állapotokba kerül, melyekben saját bensõ vágyaival és félelmeivel szembesülve végül megtalálja önmagát. A Lost Highway mintha ellenkezõ folyamatot mutatna, amelyben a hõs, Fred elveszíti önmagát. A filmben talán a Gonosz megtestesítõjeként megjelenik egy idegen, aki egyre inkább hatalmába keríti a zenészt, s a végén már közösen végzik ki a gengsztert. Egy gyufa fellobbanó lángja, a tûzbe boruló tengerparti ház, a vörös színekben izzó szoba, mind a Rossz sátáni szimbolikáját erõsítik. A nézõ azonban továbbra sem tud mit kezdeni a fekete-fehér videofelvételek és a színes jelenetek egymásba játszásával - s a dualitás, a világok, a szereplõk, a színészek megkettõzése állandó zavar forrása. De ha a történet nem több, mint Fred privát lelki naplója, melynek hátterében a féltékenység áll,- akkor minden tétjét veszti, a vérbõl, a Gonoszból, az emberi sorsból csak egy lelki beteg hatásos sormintái lesznek.

Még jó néhány lehetõséget felsorolhatnánk, ám mindannyiszor összezavarodnánk, ellentmondásokba ütköznénk. Úgy tûnik, a Lost Highway az alapos és következetes elemzésnek ellenáll. Bunuel vagy Robbe-Grillet, de Lynch korábbi munkái megfelelnek ennek a kritériumnak. A film olyan, mint egy sokkoló kirakósjáték, ahonnét elloptak bizonyos darabokat, ezért a teljes képet már sosem sikerül összeállítanunk. Hiányzik belõle a szintetizáló erõ, egy gondolati vagy érzelmi vezérfonal, amely egységbe foglalná az egészet. Izgalmasan kezdõdik, ám a feleslegesen túlbonyolított második részben elveszítjük érdeklõdésünket - lényegében minden lényegtelen marad.

Van ennek a történetnek egy megnevezhetetlen, fehér bohóc arcú szereplõje is, akinek a Twin Peaks törpéje lehet a modellje, s akivel Fred egy estélyen találkozik. Kettejük párbeszéde elkülönül környezetüktõl, a külvilág hangban és képben is megszûnik számukra. A bohóc számos alkalommal visszatér még Fred vízióiban, felesége alakjában, s többször feltûnik a késõbbiekben is. Ki õ? Talán a végzet manifesztációja, akinek szabad átjárása van a különbözõ világok között, aki a megfelelõ pillanatban nyomja Fred kezébe a kést. Talán a megszemélyesített sors, ami félrehajtott függönyök mögül leselkedik ránk (Kék bársony), s videofelvétellel bizonyítja a gengszternek, miért is kell meghalnia. Talán a bennünk lévõ destruktív, pusztító ösztön. Esetleg mind egyszerre, esetleg egyik sem?

De már hallani is a Lynch rajongók ütemes skandálását. Nem kell mindent megmagyarázni! Ez támadás a mûalkotás közvetlen élvezhetõségével szemben. Az intellektualizáló szemlélet szükségképpen a mûvészet rangvesztésével jár. Helyette dõljünk hátra székünkben, s adjuk át magunkat a képek és hangok szabad áramlásának, merüljünk el egy kétségtelenül szuggesztív világba. Örüljünk a lélekvándorlás, a végzetes körforgás hatásnövelõ effektusainak. Ez egy pszichoanalitikus utazás, ezoterikus lidércnyomás, pszichogén fúga (sic!) - így beszélnek.

A kritikus hibája lenne, hogy megpróbál értelmet keresni? Hiányoznék belõle a mûvészettel szembeni alázat, ha a lila füstfelhõk kergetésében nem kíván részt venni?

A Lost Highway mûfaját tekintve modern film noir, melynek ihletõje között ott találjuk az 1945-ös Detour-t. A mindennapok ötvözése a horrorral, a hétköznapok sablonjainak felbomlása és átalakulása rémálommá, a gonosz felnagyított ábrázolása, a femme fatale figurája, a vágy és a vér fenyegetõ jelenléte Lynch és a mûfaj egyaránt kedvelt kellékei. A film nagy ötlete a pszichikai kettõsség fizikaivá válása. De bizonyára emlékeznek még a Zelig sírnivalóan kacagtató történetére, akinek rabbivá változása oly meggyõzõre sikeredett, hogy egyesek legszívesebben deportálták volna õt. Woody Allen-nél persze nem volt misztikum és szent õrület. Veszített Lynch a humorából is, már csak a rendõrök és bûnözõk bemutatásának pillanataiban mosolyodunk el. Mintha túlságosan komolyan venné önmagát. Hol van már a Veszett a világ ironikus tündérmeséje, az Eraserhead (Radírfej) fekete komédiája. A végzetes és sötét hangvétel alól csak egyetlen jelenet kivétel, amikor az andalító zenét hallgató Pete egy nyugágyban fekve pihen, körülötte fürdõmedence, gyerekjátékok, kutya - a kisvárosi békesség jelképei, a Kék bársony ironikus hangulata.

Lynch sûrûn idéz magától, de míg ezek a korábbiakban a történetek szövetébõl nõttek ki, addig most az anyagtól eloldottan, magukban lebegnek. A rendezõ megpróbál öntörvényû alkotást létrehozni, de csak az önplágiumig jut el. A Kék bársonyban emlékezetes az éjszakai száguldás és az útvesztõ metafórája, a kamera néha ráközelít Isabella Rossellini vörös ajkára, amely csaknem elnyel bennünket. Ez egyszerre jelenthette a szenvedést és a szenvedélyt, az alámerülést a lélek legbensõbb útjaiba. - A Lost Highway-ben is felhasználtatik ez a plán, amikor a szõke nõ, majd a gengszter telefonon beszélnek a fiúval, - a hatást ezáltal a film noir stilisztikai játékává fokozva le. A naplemente vöröslõ színei vagy a sivatagban, reflektorfények elõtt divatos és bombasztikus zenére szeretkezõk képei olykor átlépik a giccs határát. Lynch egykor újszerû filmnyelvi megoldásai megmerevedni látszanak, az együtthangzásból az egymás melletti hangok disszonanciája lett.

Az igazság az, hogy magam is Lynch rajongó volnék. 1985-ben az Elefántember kapcsán az elsõk között írhattam e kivételes tehetségû alkotóról. A nálunk nem vetített Eraserhead-et és a Kék bársonyt szürrealista remekmûveknek tartom, s a Veszett a világ Cannes-i nagydíjához sem férhet kétség. Ám ezen a pályán is akadtak mélyrepülések, a Dûne vagy a Tûz, jöjj velem! Készséggel hajlandó vagyok elismerni, hogy a Lost Highway jobb, mint ez utóbbiak, hogy összetéveszthetetlenül egyéni stílusa van, hogy a félelem, a szex és erõszak erõteljes képei következtében a mû második felében sem unatkozunk. Kimagaslóan jó a hanganyaga, a visszhangok és suttogások, a korábbról már ismert hangrobbanások szinte megbénítják a nézõt. A Lost Highway-t azonban nem a tucatfilmekhez kell mérnünk, hanem szerzõjének életmûvén belül kell szemlélnünk. S egy Lynch formátumú rendezõ nem engedheti meg magának, hogy középszerû legyen.

Ki maga? - kérdezik a filmben a bohócarcú férfitól. Lehet egy ember egyszerre két helyen ? Válaszok helyett csak sátáni kacagást vagy sejtelmes hallgatásokat kapunk, ami önmagában még nem lenne baj. A Lost Highway-t azonban nem az elhallgatás beszédes és többértelmû csendjei jellemzik, - ezek inkább a fáradtság semmitmondó csendjei.
"

akko rid ma' le mirol is szolt 😊

elõször csak nagyjából értettem a dolgot, de aztán olvastam egy elemzést róla 😊))