Hunter
Aktív jeges világra bukkantak az Enceladuson
Júliusban a NASA Cassini űrszondája a Szaturnusz Enceladus holdja felett tett látogatása során egy úgynevezett forró pontot észlelt a hold déli sarkánál.
A felfedezés minden elméletet felborított, amit a tudósok eddig kialakítottak az Enceladusról, mivel egy halottnak hitt holdról kiderült, hogy geológiailag aktív és az a terület, aminek elméletileg a leghidegebbnek kellene lenni, a legmelegebb. John Spencer csillagász, a Cassini-küldetés egyik felügyelője ezt ahhoz hasonlította, mintha a Földön az Antarktiszról kiderülne, hogy ott melegebb van, mint a Szaharában. Mindenesetre az észlelés magyarázatot jelent a hold egy régi rejtélyére, viszont maga a jelenség talán még ennél is bonyolultabb fejtörőt adott a szakembereknek.
A vélt és a valós felszíni hőmérséklet
A görög mitológia egyik óriásáról elnevezett Enceladust 1789-ben fedezte fel egy brit csillagász. A névválasztás kicsit furára sikeredett, mivel valójában egy rendkívül apró holdról van szó, melynek átmérjője mindössze 480 kilométer. A hold felszínét vékony jégréteg borítja, ami szinte az összes ráirányuló napfényt visszaveri, így az Enceladus a Naprendszer legfényesebb objektuma a Nap után.
A Cassini júliusi átrepülésén minden eddiginél közelebb merészkedett az égitesthez, mindössze 174 kilométeres távolságban haladt el mellette. A déli-sarki forró pont mellett a Cassini felfedezte, hogy a felszínen megfigyelhető "jeges erek" valójában egy töréssorozat. Ami azonban igazán meglepő, a törések aktívnak tűnnek, meleg vizet és jégkását lövellve az űrbe. A törések és a forró pont együttesen arra utalnak, hogy az Enceladus geológiailag aktív. Ha mindez igaz, a felfedezések magyarázatot adnak a hold és a Szaturnusz egyik gyűrűje között fennálló kapcsolatra, ami éveken keresztül okozott nem kis fejtörést a tudósoknak.
A Szaturnusz E-gyűrűje közel 320 000 kilométerre nyúlik belső peremétől számítva külső határáig, és főleg mikroszkopikus jég, valamint porrészecskék alkotják. A gyűrű annyira halvány, hogy a tudósok mindössze 30 évvel ezelőtt fedezték fel, azonban rögtön egy furcsasággal kellett szembesülniük. A gyűrű az Enceladus körül volt a legfényesebb, melynek pályája a Szaturnusz többi holdjával egyetemben átszeli az E-gyűrű síkját. A megfigyelésből többen arra következtettek, hogy a hold táplálja a gyűrűt, ami elég furcsának tűnt a halottnak látszó objektum részéről.
Mivel a gyűrű részecskéi rendkívül aprók, ezért mindenképpen szükség volt egy forrásra, máskülönben gyorsan az enyészeté lett volna. Két eshetőséget vázoltak fel az Enceladus közreműködésére. Az egyik lehetőség szerint kozmikus részecskék becsapódásai parányi darabkákat robbantanak ki a holdból az űrbe, míg a másik szerint gejzírek vagy vízvulkánok vetnek ki jégfelhőket és port a hold légkörébe, és mivel a hold túl kicsi, gravitációja olyan gyenge, hogy a jég és a por el tud távozni az Enceladustól.
A csillagászok ismereteire alapozva az első lehetőség tűnt valószínűbbnek, mivel mindenki geológiailag halottnak vélte a holdat, és földtani tevékenység híján kizártnak tekinthetők a felszíni víz- és jégforrások. A forró pont felfedezése azonban megadta a hiányzó bizonyítékot, tehát mégis a második verzió tűnik igaznak. Hogy miért és mitől aktív a déli sarok, az azonban egyszerűen rejtély. Egyesek szerint valamilyen radioaktív anyag maradt ott még a hold kialakulásakor, mások szerint a hold forgási sebességében következhetett be változás, ami töréseket alakított ki a felszínen.
A Cassini a mostaninál már csak 2008-ban kerül közelebb a holdhoz, így a tudósok ekkorra várhatják a magyarázatot az újabb rejtélyre.
A felfedezés minden elméletet felborított, amit a tudósok eddig kialakítottak az Enceladusról, mivel egy halottnak hitt holdról kiderült, hogy geológiailag aktív és az a terület, aminek elméletileg a leghidegebbnek kellene lenni, a legmelegebb. John Spencer csillagász, a Cassini-küldetés egyik felügyelője ezt ahhoz hasonlította, mintha a Földön az Antarktiszról kiderülne, hogy ott melegebb van, mint a Szaharában. Mindenesetre az észlelés magyarázatot jelent a hold egy régi rejtélyére, viszont maga a jelenség talán még ennél is bonyolultabb fejtörőt adott a szakembereknek.
A vélt és a valós felszíni hőmérséklet
A görög mitológia egyik óriásáról elnevezett Enceladust 1789-ben fedezte fel egy brit csillagász. A névválasztás kicsit furára sikeredett, mivel valójában egy rendkívül apró holdról van szó, melynek átmérjője mindössze 480 kilométer. A hold felszínét vékony jégréteg borítja, ami szinte az összes ráirányuló napfényt visszaveri, így az Enceladus a Naprendszer legfényesebb objektuma a Nap után.
A Cassini júliusi átrepülésén minden eddiginél közelebb merészkedett az égitesthez, mindössze 174 kilométeres távolságban haladt el mellette. A déli-sarki forró pont mellett a Cassini felfedezte, hogy a felszínen megfigyelhető "jeges erek" valójában egy töréssorozat. Ami azonban igazán meglepő, a törések aktívnak tűnnek, meleg vizet és jégkását lövellve az űrbe. A törések és a forró pont együttesen arra utalnak, hogy az Enceladus geológiailag aktív. Ha mindez igaz, a felfedezések magyarázatot adnak a hold és a Szaturnusz egyik gyűrűje között fennálló kapcsolatra, ami éveken keresztül okozott nem kis fejtörést a tudósoknak.
A Szaturnusz E-gyűrűje közel 320 000 kilométerre nyúlik belső peremétől számítva külső határáig, és főleg mikroszkopikus jég, valamint porrészecskék alkotják. A gyűrű annyira halvány, hogy a tudósok mindössze 30 évvel ezelőtt fedezték fel, azonban rögtön egy furcsasággal kellett szembesülniük. A gyűrű az Enceladus körül volt a legfényesebb, melynek pályája a Szaturnusz többi holdjával egyetemben átszeli az E-gyűrű síkját. A megfigyelésből többen arra következtettek, hogy a hold táplálja a gyűrűt, ami elég furcsának tűnt a halottnak látszó objektum részéről.
Mivel a gyűrű részecskéi rendkívül aprók, ezért mindenképpen szükség volt egy forrásra, máskülönben gyorsan az enyészeté lett volna. Két eshetőséget vázoltak fel az Enceladus közreműködésére. Az egyik lehetőség szerint kozmikus részecskék becsapódásai parányi darabkákat robbantanak ki a holdból az űrbe, míg a másik szerint gejzírek vagy vízvulkánok vetnek ki jégfelhőket és port a hold légkörébe, és mivel a hold túl kicsi, gravitációja olyan gyenge, hogy a jég és a por el tud távozni az Enceladustól.
A csillagászok ismereteire alapozva az első lehetőség tűnt valószínűbbnek, mivel mindenki geológiailag halottnak vélte a holdat, és földtani tevékenység híján kizártnak tekinthetők a felszíni víz- és jégforrások. A forró pont felfedezése azonban megadta a hiányzó bizonyítékot, tehát mégis a második verzió tűnik igaznak. Hogy miért és mitől aktív a déli sarok, az azonban egyszerűen rejtély. Egyesek szerint valamilyen radioaktív anyag maradt ott még a hold kialakulásakor, mások szerint a hold forgási sebességében következhetett be változás, ami töréseket alakított ki a felszínen.
A Cassini a mostaninál már csak 2008-ban kerül közelebb a holdhoz, így a tudósok ekkorra várhatják a magyarázatot az újabb rejtélyre.
