Hunter
Hatalmas lyukak a Hyperionban
A Cassini űrszonda július 9-én minden eddiginél közelebb merészkedett a parányi holdhoz, felfedve egy levegőtlen, szivacsos jéghalmot, ami alig valamivel sűrűbb egy hógolyónál és feltehetően barlangok és egyéb repedések lyuggatják keresztül-kasul. Viharvert külseje és kilyuggatott felszíne arra enged következtetni, hogy a hold mai arcát több becsapódás farigcsálta olyanra amilyen, a leforgácsolódott jégmennyiséget pedig a bevezetőben említett óriáshold, a Titán kebelezte be.
A felvételek - melyeket a héten hoztak nyilvánosságra a NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának tudósai - két átrepülésből származnak, az egyik 810 ezer kilométeres, a másik pedig 166 ezer kilométeres magasságból. Az előzetes becslések szerint a hold 60 százalékban fagyott víz. A kutatók szerint valószínűtlen, hogy a hold nagyobbik része a víznél sűrűbb anyagból tevődjön össze, míg a fennmaradó negyven is csupán az égitest belsejében található légüres tér. A Hyperion szabálytalan alakját kis tömegének és apró méretének köszönheti, mivel nem elég nagy ahhoz, hogy saját gravitációjával összenyomja az anyagokat, betömje belső réseit, és gömbbé kerekítse magát, más szóval belső ereje nagyobb, mint a gravitációja.
A Cassini felvétele a Hyperion mellett elhaladva - mérete 164x130x107 km
A szemmel látható különbségek ellenére mégis igen közeli rokonnak bizonyul a Titán és a Hyperion. A Hyperion pontosan háromszor kerüli meg a Szaturnuszt azon idő alatt, amíg a Titán négy kört ír le, egyfajta óraműszerű elrendezésben, amit a bolygótudósok rezonanciának neveznek. Elnyújtottabb pályájával a Hyperion egészen közel kerülhetne a Titán pályájához, azonban a rezonancia időzítése miatt a két hold valójában soha nem kerül túl közel egymáshoz.
A pályák közelségéből adódóan egy másik meglepő kapcsolatot is sikerült felfedezni a holdak között. A legtöbb holdhoz és bolygóhoz hasonlóan a Hyperion számos, a Nap vagy a Szaturnusz körül keringő törmelék becsapódásának célpontja volt. Egy-egy ilyen becsapódás alkalmával kráter alakul ki a felszínén, a törmelék pedig az ég felé lökődött ki. A legtöbb hold összegyűjti saját törmelékét, azonban mivel a Hyperion gravitációja rendkívül alacsony, a kilökődött anyag nem hull vissza a felszínre, ehelyett kisodródik a kis hold keringési pályáján túlra, a Szaturnusz irányába. Ennek nagy részét a Titán seperte össze, míg a maradék a Szaturnuszban, vagy annak gyűrűiben végezte.
Szeptember 26-án várhatóan minden eddiginél többet tudhatunk meg a különös holdról, amikor a Cassini majdnem zuhanórepülésben közelíti meg a jéghegyet. A NASA tudósai szerint mindössze 507 kilométerre lesz a felszíntől.
