Kiadó: Devolver Digital
Fejlesztő: Dennaton Games
Honlap

Rendszerkövetelmények:
Minimum: Egymagos processzor, 512 MB RAM, 128 MB V-RAM, 500 MB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Intel Core2 Duo processzor, 1 GB RAM, 256 MB V-RAM, 500 MB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Grand Theft Auto, Grand Theft Auto 2
Kategória: akció

Az elmúlt években egy újabb trend bontakozott ki a játékiparban, amit röviden és tömören úgy lehetne bemutatni, hogy ennek köszönhetően még a legkisebb, akár egyszemélyes fejlesztőcsapatoknak és hobbiprojekteknek is lett létjogosultságuk a színtéren. A kizárólag tripla-A kategóriás alkotások mellett így megjelenhettek az úgynevezett indie játékok, amelyek manapság már korántsem csak az úgynevezett alkalmi rajongók kiváltságainak tekinthetők. Egy Braid, egy Limbo vagy egy Super Meat Boy ugyanis garantáltan elszórakoztatja a nyitottabb, de mindenekelőtt mentálisan érett hardcore fanatikusokat is.

Az indie projektek térnyerését követően már csak idő kérdése volt, hogy mikor jelennek meg az első olyan alkotások, amelyek a retró-élményt helyezik előtérbe, vagyis nem csak játékmenetüket szemlélve repítenek vissza minket képzeletben a múltba, hanem küllemüket és megvalósításukat tekintve is. Nagyobb számban 2012-ben kezdtek el feltűnni az első ilyen, úgynevezett direkt-retró videojátékok, elég csak például a Mutant Mudds-ra, netán a Primordiára gondolnunk, de játéktesztünk alanya, avagy a Hotline Miami is beállítható ebbe a sorba.


Hogy miért? Egyrészt mert egy régen elfeledett, manapság már szinte senki által sem ápolt stílust, a felsőnézetes akciójátékok műfaját tűzte zászlajára, másrészt pedig azért, mert minden téren – a küllemtől kezdve a hangokon át – olyan lett a végeredmény, mintha a kilencvenes évek elején született volna. Ezt nyilván a legtöbb mai játékos, az úgynevezett fiatalabb generáció nagy része biztosan képtelen lesz magyarázatként elfogadni, ezáltal befogadni a végeredményt, holott az öreg rókák számára a Hotline Miami maga lesz a megtestesült mennyország a sok-sok egy kaptafára épülő FPS és sportjáték között – tisztelet természetesen a maroknyi kivételnek.

A Dennaton Games alkotása elsődlegesen garantáltan hangulatával fogja megigézni az arra fogékony rajongókat, hiszen a 15-20 évvel ezelőtti színtér felsőnézetes akció-, illetve detektívjátékait juttatja majd eszünkbe – az atmoszféra erőteljesen a Drive című mozifilmre hajaz –, amihez egy kissé felületes, mondhatni összecsapott sztori társul, ami ezek után kevésbé meglepő módon a nyolcvanas évek végén fog játszódni. Csavarokkal ellátott cselekményt és meghökkentő drámai fordulatokat a Hotline Miamitól ne nagyon várjunk, a történet ugyanis kimerül abban, hogy van egy névtelen főhős, akit különféle maszkos bűnözők minden áldott reggel megbíznak egy feladattal. Ez a feladat nem más – szinte minden egyes alkalommal –, minthogy elutazzunk a megadott helyre, majd ott lemészároljuk a célszemélyeket, illetve az őket védő testőrséget, egyszóval mindenkit, aki éppen akkor él és mozog a pályán.


Mindez azonban korántsem lesz olyan egyszerű, mint azt a legtöbben elképzelték, lévén a Hotline Miami a játékmenetet tekintve is mélyen meghajol az olyan korabeli címek előtt, mint például az első két GTA-epizód, így karakterünket, a pályát, az objektumokat, egyszóval mindent felsőnézetből láthatunk majd, a perspektívának megfelelően kettő dimenzióban, a térbeli ábrázolás teljes hiányával. Ez a – manapság – igencsak szokatlannak tekinthető teljes felsőnézet nem csak régimódi hangulatot eredményez, hanem szó szerint egy elképesztő nehézségi szintet is, hiszen gyakran azt is problémás lesz betájolni, hogy milyen irányban áll főhősünk, illetve merre néz a célkereszt. Dolgunkat nehezítik még olyan apróságok, minthogy nincs életerőcsíkunk – ergo egy lövés, egy halál –, sőt, semmiféle mentési lehetőségünk sem, ha tehát mi kerülünk földre, akkor azt a pályát biztosan elölről kell majd kezdenünk. Ez néhány alkalommal még elviselhető, de lesznek olyan extrémen nehéz szintek, illetve szakaszok, amelyeket akár hússzor is újra kell kezdenünk ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő taktikát. A Hotline Miamiban ugyanis meglepő módon rengeteg lehetőségünk lesz a taktikázásra. Lehetünk például csendes gyilkosok, így ellenfeleinkre rárúghatjuk az ajtót, majd egy vascsővel, netán egy késsel vagy baseballütővel kiiktathatjuk őket, de használhatunk lőfegyvereket is, attól függően, hogy az adott pályán mit találunk, illetve mit dobnak el az ellenfelek.


A fegyvereknek egy nagy hátrányuk van, hogy hangosak, így míg például pusztakezes harc esetén biztosan nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, egy lövést követően a pályán lévő ellenfelek nagy részét azonnal magunkra haragítjuk. Ezt a lépést érdemes leginkább a különféle szintek első lépéseként kijátszani, hiszen akkor még nincs vesztenivalónk, de a pálya felénél már akad, így ott ajánlatosabb lesz körültekintőbben eljárni.

Hiába nézünk azonban be minden sarokba és haladunk araszolgatva az épületekben, a Hotline Miami esetében lesznek olyan hibák – habár nevezhetjük ezeket a régimódi felfogás kötelező alapkövetelményeinek is –, amelyek miatt a legtöbben dühtől elvakulva fogják csapkodni a billentyűzetet. Az ugyanis hagyján, hogy nincs életerőnk, és egyetlen ütéstől kifekszünk, de az bizonyára sokaknál ki fogja majd verni a biztosítékot – annak ellenére is, hogy a kilencvenes években ezt természetesnek vettük –, ha például már csak egy-két ellenfelet kellene likvidálnunk, éppen az utolsó delikvens azonban a látóhatáron kívülről, de még bőven a pályáról előbb lelő minket, minthogy mi meglátnánk őt.


Egy kicsit szomorú, hogy a fejlesztők nem nagyon mutattak hajlandóságot arra, hogy a vérfürdőket egy kicsit izgalmasabbá varázsolják, így folyamatosan érkeznek majd ugyan az újabb pályák és az újabb fegyverek, de már az első néhány szint alatt a teljes repertoárról lehull a lepel, a történet üressége és a meglepetések hiánya miatt pedig már percek múltán monotonná válhat a végeredmény. Nyilván ott vannak a taktikai lehetőségek, az újabb álarcok, de apró színesítés az is, amikor a vérengzések után elmegyünk sört vagy pizzát venni, ugyanakkor örültünk volna még a változatosabb ellenfeleknek és a nagyobb szabadságnak, mindemellett pedig egy inventory-rendszer is feldobta volna a végeredményt.

Természetesen a Hotline Miami ezek nélkül is nagyon jól sikerült – csak nem kiválóan –, ugyanakkor az említett negatívumok biztosan nem befolyásolják majd a program esetleges sikereit, hiszen akik imádják a régi idők felsőnézetes akciójátékait, azoknál bizonyára hibáival együtt is örök kedvenccé avanzsál majd a Dennaton Games csapatának alkotása. Grafika: A Hotline Miami grafikája – habár ez az egész játékra igaz – rendkívül nehéz eset, hiszen a direkt-retró megvalósítás miatt nem alkothatták meg a küllemet a készítők egy Unreal Engine 3-ra szabva, ugyanakkor mégis fontos objektíven szemlélnünk a végeredményt. A színtéren manapság megtalálható videojátékokhoz mérten ugyanis a Hotline Miami alaposan elmarad, mi több, csúnyának tekinthető, éppen ezért nem járhat neki az a pontszám, amit a szívünk diktálna, de ez bizonyára egy fikarcnyit sem befolyásolja majd a rajongókat abban, hogy megszeressék.

Kezelőfelület, irányíthatóság: A játék kezelőfelületével semmi probléma sincs, minden azonnal és könnyedén megtalálható, ellenben az irányítást igencsak szokni kell, elsősorban a három dimenzió hiánya, valamint az állandó felsőnézet miatt. Ennek köszönhetően ugyanis az első pályákon gyakran még karakterünk mozgatása is nehézséget fog okozni, de aki fel tudja idézni emlékeiben a műfaj sajátosságait, illetve a hasonló alkotásokkal eltöltött rengeteg órát, az biztosan nagyon hamar megbarátkozik az irányítással, ami így csak elsőre okozhat fejtörést.

Játszhatóság: Habár a Hotline Miami története egy nagy nulla, többjátékos módot pedig értelemszerűen nem tartalmaz – holott egy kooperatív mód feldobta volna a végeredményt –, de a játékideje így is elég korrektnek tekinthető. A kampány hosszát értelemszerűen türelmünk és tehetségünk határozza meg, hiszen a legtöbb pályát garantáltan nem fogjuk tudni elsőre végigjátszani, sőt, a legtöbbet még tizedszerre sem, emiatt pedig a játékidő könnyen meghaladhatja a mai tripla-A kategóriás címek jelentős többségét.

Intelligencia, nehézség: A Hotline Miami tekintetében igencsak kényes kérdésnek tekinthető a nehézség is, hiszen képében egy olyan videojáték született a piacon, ami képes végre megizzasztani a rajongókat. Tény ugyan, hogy mindezt az erőszakos mesterséges intelligenciával érték el a fejlesztők, ami sokaknak szemet szúr majd – ezért nem is jár a maximális pontszám –, de ezáltal végre a mai játékosok is megtudják, hogy körülbelül két évtizeddel ezelőtt milyen nagy kihívásokat tartogatott egy-egy videojáték végigjátszása.

Hangok, zene: Szinkronok a régimódi megvalósítás miatt a Hotline Miami keretein belül nem kaptak helyet, így például hangeffektek sem, de klasszikusnak tekinthető, szintén a nyolcvanas évek végére és a kilencvenes évek elejére jellemző játékzenék annál inkább. Ezek többsége ugyan – a brutális nehézségi szinttel járó ismétlődések miatt – hosszabb távon frusztráló, de nagy általánosságban szükségesek voltak ahhoz, hogy a végeredmény minden téren hű legyen a kijelölt elképzelésekhez.

Összefoglalás: A Hotline Miami egy olyan videojáték lett a jelenlegi színtéren, ami garantáltan nem fog majd milliókat elkápráztatni, inkább azokat a rajongókat, akik már legalább másfél évtizede hobbijuknak tekintik a számítógépes játékokat, illetve imádják a kihívást, valamint a klasszikus megvalósítási formákat. A végeredményt egyértelműen nem lehet összevetni olyan friss címekkel, mint az Assassin’s Creed III vagy a Far Cry 3, ugyanakkor a készítőknek nem is ez volt az elsődleges céljuk a Hotline Miamival, sokkal inkább az, hogy a régi videojátékok szerelmeseit egy vadonatúj „klasszikussal” lepjék meg. Ezt a küldetést pedig minden apró hiba ellenére is sikeresen teljesítették!