SG.hu
Dungeons & Dragons: Daggerdale
Kiadó: Atari
Fejlesztő: Bedlam Games
Honlap
Rendszerkövetelmények:
Minimum: Windows XP, Vista vagy Windows 7, Intel Core 2 Duo E4300 vagy AMD Athlon X2 4400+ processzor, 1 GB RAM, 256 MB VRAM-mal rendelkező grafikus kártya, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Ajánlott: Windows XP, Vista vagy Windows 7, Intel Core 2 Duo E8400 vagy AMD Phenom II X2 555 processzor, 2 GB RAM, 512 MB VRAM-mal rendelkező grafikus kártya, 4 GB szabad hely a merevlemezen
Hasonló játékok: Neverwinter Nights-sorozat
Kategória: akció-szerepjáték
Sokan nem tudják, de a Dungeons & Dragons univerzum története egészen az 1974-es esztendőig vezethető vissza, ekkor született meg ugyanis az első olyan fantáziavilág e név alatt, amely sajátos szabályrendszerének köszönhetően megfelelő táptalajt nyújtott a táblás szerepjátékok megszületésének. Mivel egy valóban jól felépített szisztémát sikerült megalkotniuk a kockadobásokkal operáló világ kitalálóinak, alig néhány éven belül már megszületett az első videojáték is a D&D szabályait és történeteit felhasználva, amit az évtizedek során számtalan alkotás követett. A teljesség igénye nélkül ide tartoznak olyan nagyszerű szerepjátékok, mint a Neverwinter Nights vagy éppen a Baldur’s Gate.
Az utóbbi időben azonban érezhetően visszaesett a népszerű univerzumot alapként használó programok száma, de néhány nappal ezelőtt befutott egy újabb darab, amely a Dungeons & Dragons: Daggerdale névre hallgat. Azonban sajnos nagy valószínűséggel csalódást fog okozni mindazoknak, akik abban reménykedtek, hogy ilyen címmel csak és kizárólag egy vérbeli szerepjátékot lehet megjelentetni, a Daggerdale ugyanis alapjaiban más.
Mielőtt azonban elkezdenénk ecsetelni, hogy miben is, nem árt tudni, hogy az Atari csapata a legújabb őrületet szerette volna meglovagolni az alkotással, ami esetünkben azt jelenti, hogy nem nagy költségvetésű címnek, hanem kevés pénzből összehozott, úgynevezett letölthető játéknak szánták a programot. Mivel számtalan ilyen kiváló alkotással találkoztunk a múltban, ez alapjaiban még nem is jelentene problémát, azonban ismervén a végeredményt, mégis beleszúrt néhány szálkát a szemünkbe az Atari ezzel a Dungeons & Dragons név alatt megjelent játékkal.
Kezdjük talán azzal az alapvető hiányossággal, miszerint a Daggerdale története klisés, már - már nem is létezik. Mivel bolygónk alighanem legtöbbek által gazdagított fantáziavilága szolgáltatta az ihletet a műhöz, nehezen hisszük el, hogy csak ennyire futotta a fejlesztőknek. A sztori sajnos kifullad annyiban, hogy az univerzumot óriási veszély fenyegeti, a megmentő, avagy szerény személyünk pedig éppen időben érkezik ahhoz, hogy kisegítse - első ízben - Törpeföld lakóit egy Zhentarim nevű gonosztól. A cselekményt nagyjából fél perc alatt összefoglalják számunkra a játék indítását követően, később pedig maximum az utolsó képsorokban kerül elő ismét. Fontos, hogy az alkotás a papírforma szerint egy több részes sorozat első epizódja kíván lenni - ennek ellenére is kevés ez a két mondatos történet -, de ez korántsem elegendő mentesítő körülmény ahhoz, hogy ezt az óriási hiányosságot megbocsássuk a programnak.
Mindemellett azonban komolyabb negatívumokat is felhozhatunk a Daggerdale számára, ha úgy közelítünk felé, mint egy vérbeli szerepjátékhoz. Aki ugyanis erre számít, az garantáltan óriásit fog csalódni, hiszen a program leginkább egy külsőnézetes akciójáték, amely fejlődési rendszerrel és egyéb RPG elemekkel is rendelkezik. A programozók ugyan az univerzum negyedik szabályrendszerét vették alapul, de ennek olyan kis jelentősége van, hogy teljesen felesleges volt ezt is belevenni a reklámkampányokba. Ahol érezni ezt a szisztémát, az egyértelműen a szerepjátékos oldal. Itt semmiféle meglepetésben nem lesz részük azoknak, akik játszottak már valaha is olyan programmal, amely a D&D világán alapult. Számomra kissé frusztráló volt, hogy két szint között nagyon sok az öldöklés, vontatott és helyenként már kissé unalmas az egész, illetve ha sikerül is feljebb tornázni magunkat, akkor is csak egy-egy ponttal gazdagodunk, amelyeket karakterünk tulajdonságaira szórhatunk el - pozitív, hogy ezeket a változásokat érezzük is majd -, így erősíthetjük, intelligensebbé tehetjük, de különböző támadásokat, védéseket vagy trükköket is megtaníthatunk számára. Ettől eltekintve azonban semmiféle összetettebb fejlődési rendszer nem található meg a programban.
Bár folyamatosan kutathatjuk, illetve kereskedőknél vásárolhatjuk az újabb felszereléseket, páncélokat és fegyvereket, amelyek természetesen erősebbek lehetnek a korábbiaknál, de ez az opció manapság egy mezei FPS akciójáték esetében is alapkövetelmény. Hiányoznak továbbá az igazán vaskos, történetet formáló beszélgetések is a programból, ami a sztori hiánya miatt talán nem is túl meglepő. Az viszont már frusztrálóbb, hogy hiába vagyunk kíváncsiak egyes részletekre, a beszélgetések alatt nem kérdezhetünk vissza, sőt, ezt a cselekvést nem is alkalmazhatjuk minden karakterrel, csak és kizárólag azokkal, akik feladatot adnak vagy adtak számunkra.
Hasonló egyszerűséggel alkották meg az illetékesek a harcrendszert és a karakterválasztást is. A játék elején négy hős közül választhatunk, így lehetünk félszerzet varázslók, emberi harcosok, elf íjászok és törpe gyógyítók. Hogy melyikkel indítjuk el a kalandot, az tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hiszen bár varázslataikban és különleges képességeikben a későbbiekben akadnak különbségek, összességében mégis mindegyik karakterrel ugyanazt a játékélményt élhetjük át. Mindegyik hős rendelkezik ugyanis egy közelharci, valamint egy távolsági fegyverrel, ezek pedig maximum külsejükben különböznek, hatékonyságukban és kezelhetőségükben már egyáltalán nem.
A harcrendszer a végletekig leegyszerűsítve került tálalásra: folyamatos, már-már ész nélküli kaszabolásról szól az egész, ami hosszútávon azért is válik unalmassá, mert ellenfeleink - goblinok, csontvázharcosok és a többi - állandóan újratermelődnek. Bár ülönböző változatokban és szintűként jelennek meg, mivel fél percre sem hagynak minket nyugodtan kalandozni, egy idő után nagyon frusztrálóvá tudnak válni. Küldetéseink végrehajtása során - amelyek ugyanabban az unalmas és lineáris alagútrendszerben fognak ismétlődni - érdemes lesz bekukkantani a legapróbb zegzugokba, majd szétverni a létező összes hordót és kinyitni a kincses ládákat is, ugyanis ezekből pénzt és újabb felszereléseket szerezhetünk magunknak.
Ha szerencsések vagyunk, akkor varázsitalokra is szert tehetünk, amelyek közül a legfontosabb az életerőt regeneráló főzet lesz, amelyből ha nincs készleten 10-15 darab, akkor biztosan nem jutunk túl messze az ellenségektől hemzsegő járatokban. Ajánlott továbbá azért is elraktározni minél több ilyen italt, mert feladatink szinte kivétel nélkül egy kaptafára épülnek, avagy menjünk és öljük meg ezt vagy pusztítsuk el azt, miközben tucatszám gyilkoljuk a különösebbnél különösebb lényeket.
A Daggerdale rövidke kampánya ennek ellenére kiváló kikapcsolódást nyújthat akkor is, ha egyedül éljük át a kalandot, de az illetékesek érezhetően inkább a kooperatív módra élezték ki a játékmenetet. Az alkotás négy fős többjátékos mókát támogat - akár lokálisan is -, aminek köszönhetően három barátunk társaságában hajthatjuk végre az utunkba sodródó feladatokat. Remélem mondanom sem kell, hogy a program így lényegesen izgalmasabb és érdekesebb, azonban akadnak hiányosságok, például a karaktergenerálás lehetőségének totális mellőzése, ami akár azt is eredményezheti, hogy három kívül-belül teljesen egyforma karakterrel kell átélnünk a történetet. De említhetném az itt tapasztalható kiegyenlítetlen szintlépést, a felszerelések elosztásának egyenlőtlenségeit és így tovább. Korántsem tökéletes tehát ez a rész, akárcsak az egyjátékos mód sem, de mindezek ellenére is - ha nincsenek túl nagy elvárásaink és nem szerepjátékként közeledünk hozzá - kellemes szórakozást nyújthat a Dungeons & Dragons: Daggerdale. Grafika: Fentebb már kiemeltem, hogy egy letölthető játékról van szó, amelyek közül ritkán kerülnek ki olyan küllemmel rendelkező darabok, amelyekre elégedetten lehetne bólintani. A Daggerdale esetében azonban még bólintani sem lehet, a játék grafikája ugyanis szinte szó szerint csúnya, évekkel ezelőtti szinten van. Legutoljára talán a Torchlight rendelkezett hasonló küllemmel, de ott legalább jó történet és korrekt játékmenet társult a csúnyácska kinézethez.
Kezelőfelület, irányíthatóság: A játék kezelőfelülete alapvetően eléggé átlátható, egyszerű irányítása pedig hamar megtanulható. Érezhető, hogy nem csak a PC-s, hanem a konzolos közönség is prioritást élvezett ezen két összetevő megalkotása közben. Nem tetszett azonban, hogy mind a fejlődési rendszer felülete, mind a tárgyrészleg teljesen logikátlan felépítéssel bír, átláthatatlan és helyenként már - már kezelhetetlen.
Játszhatóság: A Daggerdale kampánya letölthető címhez képest elegendően hosszú, sőt, a történet hiányosságai, valamint a nagyon vontatott fejlődési szisztéma, illetve az unalmas környezet és küldetések miatt talán túl hosszú is. Ha szereted a kooperatív módra kiélezett alkotásokat, akkor nyert ügyed van - a pontszám is így értendő, hiszen az opció adott -, ellenkező esetben viszont hamar elunhatod magad.
Intelligencia, nehézség: A játék betöltését követően alapesetben nem találkozhatunk nehézségi fokozatokkal, ami azért van így, mert a programot úgy alkották meg a fejlesztők, hogy az folyamatosan figyelje a mi szintünket, és annak megfelelő szörnyekkel töltse fel a pályákat. A rendszer hellyel - közzel működik ugyan, de gyakran olyan tömegverekedésbe is botolhatunk, amit garantáltan nem tudunk túlélni. A mentési rendszer automatikus és csak a küldetések elején aktiválódik, ez alapesetben óriási hiányosság, hiszen könnyű meghalni, a betöltés után pedig a teljes feladatot kezdhetjük elölről.
Az ellenfelek mesterséges intelligenciája nem a legjobb; sem együttműködésre, sem helyezkedésre, sem fedezékhasználatra nem képesek, csak özönlenek, mintha valaki ezt programozta volna beléjük. Lehet, hogy éppen ez történt?
Hangok, zene: A fentebb már vázolt hiányosságok mellett sokadik pontként a hangokat és a zenéket is fel lehetne hozni, amelyek tulajdonképpen nem létező fogalomként vannak jelen a játékban. Zene szinte egyáltalán nincs, ami van is elhanyagolható, a hangok pedig kimerülnek frusztráló "hümmögésekben", hiszen még a néhány mondatos párbeszédeket sem voltak képesek szinkronizálni az illetékesek. Ez elég komoly probléma, ugyanis véleményem szerint lényegesen feldobta volna az összképet.
Összefoglalás: Az összegzésnél még egyszer idézzük fel magunkban, hogy a Daggerdale egy nyomott áron kiadott letölthető cím, ami ennek ellenére is egy elég közepes produkció lett. Nem tartom kizártnak, hogy ha nem a Dungeons & Dragons név alatt jelenik meg a termék, akkor én sem lettem volna ilyen szőrős szívű hozzá, de a sztori hiánya, a játékmenetbeli problémák és az évekkel lemaradt küllem miatt nem érdemel jobbat a program. Kooperatív módja és olcsósága miatt okozhat néhány kellemes percet a fanatikusoknak, de aki Neverwinter Nights szintű szerepjátékot várt tőle, az óriásit fog csalódni.