SG.hu·
Egy elektronikus bojkott tanulságai
Egy mindenre elszánt amerikai édesanya, Susan Maushart megvalósította, amiről a modernkori szülők többsége csak álmodni mer. Hat egész hónapra száműzte saját és gyermekei életéből az internetet, a televíziót, az iPodot, a mobiltelefont és a videojátékokat.
Ahogy az otthonukban lassan kihunytak a monitorok kísérteties fényei, az elektronikus készülékek ördögi tücsökciripelését felváltotta az éjszakai csend, Susan iPodja nélkül ment fürödni, a család tagjai pedig újra felfedezték régi kedvteléseiket, az együtt töltött idő különleges értékét. A féléves Próbatétel (The Experiment) kétségkívül felülmúlta az édesanya minden várakozását, és valódi, felejthetetlen élményekkel ajándékozta meg a család tagjait.
Az Ausztráliában már kiadott, az Egyesült Államokban pedig hamarosan megjelenő The Winter of Our Disconnect (Vonal nélküli telünk) című könyvében Susan Maushart részletesen elmeséli, hogyan sikerült gyermekeivel együtt újra rátalálni a mindennapok apró örömeire. Az iPodokkal töltött meghitt pillanatok átadták a helyüket a társasjátékozásnak, a könyvolvasásnak, a laza vasárnapoknak, a régi fényképek nézegetésének, a nagy családi ebédeknek és a közös zenehallgatásnak.
Susan fia, a videojáték és televízió függő Bill szaxofonozásra használta újonnan nyert szabadidejét. "A Grand Theft Auto számítógépes játékát lecserélte egy Charlie Parker gyűjteményre" - dokumentálta szorgosan a fejleményeket az édesanya. A tizenöt éves fiú szerint a próbatétel egyfajta ösztönző erőként hatott rá, és segített neki visszatalálni a zenéhez. Bárhogy is, a hat hónap során annyira komolyan vette a hangszertanulást, hogy a tilalmat követően eladta a játékait, és jelenleg egy zeneművészeti főiskola hallgatója.
A tizennyolc esztendős Anni korábban is inkább a könyvmolyok, mintsem az internetfüggők táborát gyarapította, így számára nem jelentett komolyabb változást vagy megrázkódtatást a bojkott. Barátai egyenesen "menőnek" tartották az eltiltást. Mikor pedig szüksége volt a számítógépre az iskolai feladatokhoz, akkor a könyvtárba ment tanulni.
A hirtelen leszokást a család legfiatalabb tagja, a tizennégy éves Sussy élte meg a legnehezebben. Mivel a szabályok engedélyezték a házon kívüli internet-, televízió- és egyéb elektronikus készülékek használatát, a fiatal lány tüstént összepakolta a laptopját és hat hétre az édesapjához - Susan volt férjéhez - "menekült". Még a visszaköltözés után is rendszerint órák hosszat csüngött a vezetékes telefonon, hogy túlélje valahogy a Facebook és az sms-ezés hiányát. A megvonásnak azonban szemmel látható előnyei is voltak Sussy életében: iskolai jegyei szépen javultak. Az édesanyja feljegyzései szerint "a gyerekek csak lassacskán tértek magukhoz abból a figyelemzavaros állapotból, amely az ébren töltött idejük jelentős részét kitöltötte, ám idővel ismét egyre jobban oda tudtak figyelni a dolgokra".
Susan Maushart (balról a második) gyerekeivel: Anni, Sussy és Bill a macskával
Susan Maushart saját bevallása szerint azért döntött a bojkott mellett, mert gyerekei már nem csupán "éltek" a média nyújtotta szolgáltatások lehetőségével, hanem egyenesen "benne éltek" az elektronikus világban. "Már nem is emlékeztek az e-mail, az azonnali üzenetek vagy a Google előtti időkre" - idézte fel könyvében a szerző. Szavai szerint ahogy a legtöbb kamasz, úgy ők sem tudtak anélkül belevágni a tanulásba, hogy erről ne számoltak volna be előzőleg a Facebookon, ne váltottak volna egy-két azonnali üzenetet a barátaikkal, és ne hallgattak volna mindeközben zenét is.
Jókedvükben már nem is nevettek, pusztán csak az internetes szlengben ismert rövidítéssel jelezték, ha nagyon tetszett nekik valami (a LOL annyit tesz, mint hangosan nevetni vagy nagyot kacagni). A lányok egyre inkább "saját internetes profiljuk kiegészítőivé váltak, és a való élet nem volt más számukra, mint állandó ruhapróba (egészen pontosan állandó fotókészültség) facebookos állapotuk frissítéséhez".
Susan nem tagadja, hogy ő is legalább annyira függő volt, mint a gyerekei. Tősgyökeres New York-i létére az ausztráliai Perth-ben lakott volt férje szomszédságában, és állandó honvágyát a Nemzeti Közrádió, illetve a The New York Times podcast adásaival próbálta enyhíteni. Számára a legnagyobb kihívást "annak a hamis illúziónak a feladása jelentette, hogy ha teletömi a fejét mindenféle otthoni hírrel és érdekességgel, akkor legalább olyan jól fogja magát érezni, mintha valóban New Yorkban lenne".
Susan drasztikus lépéssel veselkedett neki a "vonal nélküliségnek": néhány hétre egyszerűen lekapcsolta az elektromos áramot az otthonukban. A lámpákat gyertyák helyettesítették, nem volt meleg víz, az élelmiszereket pedig jégtáskában tárolták. A "kiképző tábor" befejeztével abban reménykedett, hogy az "elektromosság csodájának" visszanyerésével a gyerekeknek könnyebb lesz majd átállniuk a Google- és a mobiltelefon-mentes életmódra.
Stratégiája valószínűleg az előtte mindig is példaképként lebegő Henry David Thoreau-t is lenyűgözte volna. A XIX. században élt amerikai író a Walden, avagy az élet az erdőben című művében részletesen beszámolt életének arról az időszakáról, amelyet teljes egyedüllétben és önállóságban töltött a Walden-tó partján, egy apró kunyhóban, miközben az élet értelmére kereste a választ. A Thoreau által megfogalmazott Tegyük egyszerűbbé! alapelvet Susan is elsajátította a tilalmi időszakban.
A kísérletnek köszönhetően az anya életében is jelentős változások történtek. Sussyval együtt visszaköltözött a New York-i Long Island-re. Jelenleg két "világban" - a Nagy Almában és a Skype-on - él egyszerre, mivel megtartotta újságírói állását az egyik ausztrál lapnál, illetve két másik gyermeke az ötödik földrészen maradt, hogy ott végezzék el az egyetemet.
Sussy beilleszkedését ironikus módon éppen az internet könnyítette meg, mivel annak segítségével még az Egyesült Államokba érkezése előtt sikerült barátokat szereznie az új iskolájában. Susan már nem fél attól, hogy ne kesztyűs kézzel bánjon a lányával, ha a túlzott internethasználat kerül szóba. "Korábban csak annyit kérdeztem félénken, 'nem gondolod, hogy túl sok időt töltesz a gép előtt?', vagy 'nem gondolod, hogy valami mást kellene csinálnod, mondjuk olvasnod?', most viszont egyszerűen elveszem tőle a gépet, ha úgy látom jónak" - fedte fel büszkén az AP hírügynökségnek adott interjújában.
Saját pozitív tapasztalatai ellenére Susan tisztában van vele, hogy a legtöbb ember számára lehetetlen vállalkozásnak tűnik egy hasonló féléves tilalom betartása. Bevallása szerint neki is csak úgy sikerült rávennie a gyerekeit a különleges próbatételre, hogy bevetett néhányat a Thoreau könyvében olvasott ügyes cselekből. Mindenesetre arra buzdítja a családokat, hogy időről időre éljenek a "kikapcsoltság" lehetőségével. "Az egyik módja ennek, hogy minden héten tartsanak egy 'vonal nélküli' napot, de ne azzal a haragos felkiáltással, hogy 'most már elég legyen', hanem különleges alkalomként az új élmények szerzésére - tanácsolja a kezdőknek. - Higgyék el, nincs olyan gyerek a világon, aki szívesebben görnyed a számítógép előtt, ahelyett, hogy a családjával társasjátékozzon."
Ahogy az otthonukban lassan kihunytak a monitorok kísérteties fényei, az elektronikus készülékek ördögi tücsökciripelését felváltotta az éjszakai csend, Susan iPodja nélkül ment fürödni, a család tagjai pedig újra felfedezték régi kedvteléseiket, az együtt töltött idő különleges értékét. A féléves Próbatétel (The Experiment) kétségkívül felülmúlta az édesanya minden várakozását, és valódi, felejthetetlen élményekkel ajándékozta meg a család tagjait. Az Ausztráliában már kiadott, az Egyesült Államokban pedig hamarosan megjelenő The Winter of Our Disconnect (Vonal nélküli telünk) című könyvében Susan Maushart részletesen elmeséli, hogyan sikerült gyermekeivel együtt újra rátalálni a mindennapok apró örömeire. Az iPodokkal töltött meghitt pillanatok átadták a helyüket a társasjátékozásnak, a könyvolvasásnak, a laza vasárnapoknak, a régi fényképek nézegetésének, a nagy családi ebédeknek és a közös zenehallgatásnak.
Susan fia, a videojáték és televízió függő Bill szaxofonozásra használta újonnan nyert szabadidejét. "A Grand Theft Auto számítógépes játékát lecserélte egy Charlie Parker gyűjteményre" - dokumentálta szorgosan a fejleményeket az édesanya. A tizenöt éves fiú szerint a próbatétel egyfajta ösztönző erőként hatott rá, és segített neki visszatalálni a zenéhez. Bárhogy is, a hat hónap során annyira komolyan vette a hangszertanulást, hogy a tilalmat követően eladta a játékait, és jelenleg egy zeneművészeti főiskola hallgatója.
A tizennyolc esztendős Anni korábban is inkább a könyvmolyok, mintsem az internetfüggők táborát gyarapította, így számára nem jelentett komolyabb változást vagy megrázkódtatást a bojkott. Barátai egyenesen "menőnek" tartották az eltiltást. Mikor pedig szüksége volt a számítógépre az iskolai feladatokhoz, akkor a könyvtárba ment tanulni.
A hirtelen leszokást a család legfiatalabb tagja, a tizennégy éves Sussy élte meg a legnehezebben. Mivel a szabályok engedélyezték a házon kívüli internet-, televízió- és egyéb elektronikus készülékek használatát, a fiatal lány tüstént összepakolta a laptopját és hat hétre az édesapjához - Susan volt férjéhez - "menekült". Még a visszaköltözés után is rendszerint órák hosszat csüngött a vezetékes telefonon, hogy túlélje valahogy a Facebook és az sms-ezés hiányát. A megvonásnak azonban szemmel látható előnyei is voltak Sussy életében: iskolai jegyei szépen javultak. Az édesanyja feljegyzései szerint "a gyerekek csak lassacskán tértek magukhoz abból a figyelemzavaros állapotból, amely az ébren töltött idejük jelentős részét kitöltötte, ám idővel ismét egyre jobban oda tudtak figyelni a dolgokra".
Susan Maushart (balról a második) gyerekeivel: Anni, Sussy és Bill a macskával
Susan Maushart saját bevallása szerint azért döntött a bojkott mellett, mert gyerekei már nem csupán "éltek" a média nyújtotta szolgáltatások lehetőségével, hanem egyenesen "benne éltek" az elektronikus világban. "Már nem is emlékeztek az e-mail, az azonnali üzenetek vagy a Google előtti időkre" - idézte fel könyvében a szerző. Szavai szerint ahogy a legtöbb kamasz, úgy ők sem tudtak anélkül belevágni a tanulásba, hogy erről ne számoltak volna be előzőleg a Facebookon, ne váltottak volna egy-két azonnali üzenetet a barátaikkal, és ne hallgattak volna mindeközben zenét is.
Jókedvükben már nem is nevettek, pusztán csak az internetes szlengben ismert rövidítéssel jelezték, ha nagyon tetszett nekik valami (a LOL annyit tesz, mint hangosan nevetni vagy nagyot kacagni). A lányok egyre inkább "saját internetes profiljuk kiegészítőivé váltak, és a való élet nem volt más számukra, mint állandó ruhapróba (egészen pontosan állandó fotókészültség) facebookos állapotuk frissítéséhez".
Susan nem tagadja, hogy ő is legalább annyira függő volt, mint a gyerekei. Tősgyökeres New York-i létére az ausztráliai Perth-ben lakott volt férje szomszédságában, és állandó honvágyát a Nemzeti Közrádió, illetve a The New York Times podcast adásaival próbálta enyhíteni. Számára a legnagyobb kihívást "annak a hamis illúziónak a feladása jelentette, hogy ha teletömi a fejét mindenféle otthoni hírrel és érdekességgel, akkor legalább olyan jól fogja magát érezni, mintha valóban New Yorkban lenne".
Susan drasztikus lépéssel veselkedett neki a "vonal nélküliségnek": néhány hétre egyszerűen lekapcsolta az elektromos áramot az otthonukban. A lámpákat gyertyák helyettesítették, nem volt meleg víz, az élelmiszereket pedig jégtáskában tárolták. A "kiképző tábor" befejeztével abban reménykedett, hogy az "elektromosság csodájának" visszanyerésével a gyerekeknek könnyebb lesz majd átállniuk a Google- és a mobiltelefon-mentes életmódra.
Stratégiája valószínűleg az előtte mindig is példaképként lebegő Henry David Thoreau-t is lenyűgözte volna. A XIX. században élt amerikai író a Walden, avagy az élet az erdőben című művében részletesen beszámolt életének arról az időszakáról, amelyet teljes egyedüllétben és önállóságban töltött a Walden-tó partján, egy apró kunyhóban, miközben az élet értelmére kereste a választ. A Thoreau által megfogalmazott Tegyük egyszerűbbé! alapelvet Susan is elsajátította a tilalmi időszakban.
A kísérletnek köszönhetően az anya életében is jelentős változások történtek. Sussyval együtt visszaköltözött a New York-i Long Island-re. Jelenleg két "világban" - a Nagy Almában és a Skype-on - él egyszerre, mivel megtartotta újságírói állását az egyik ausztrál lapnál, illetve két másik gyermeke az ötödik földrészen maradt, hogy ott végezzék el az egyetemet.
Sussy beilleszkedését ironikus módon éppen az internet könnyítette meg, mivel annak segítségével még az Egyesült Államokba érkezése előtt sikerült barátokat szereznie az új iskolájában. Susan már nem fél attól, hogy ne kesztyűs kézzel bánjon a lányával, ha a túlzott internethasználat kerül szóba. "Korábban csak annyit kérdeztem félénken, 'nem gondolod, hogy túl sok időt töltesz a gép előtt?', vagy 'nem gondolod, hogy valami mást kellene csinálnod, mondjuk olvasnod?', most viszont egyszerűen elveszem tőle a gépet, ha úgy látom jónak" - fedte fel büszkén az AP hírügynökségnek adott interjújában.
Saját pozitív tapasztalatai ellenére Susan tisztában van vele, hogy a legtöbb ember számára lehetetlen vállalkozásnak tűnik egy hasonló féléves tilalom betartása. Bevallása szerint neki is csak úgy sikerült rávennie a gyerekeit a különleges próbatételre, hogy bevetett néhányat a Thoreau könyvében olvasott ügyes cselekből. Mindenesetre arra buzdítja a családokat, hogy időről időre éljenek a "kikapcsoltság" lehetőségével. "Az egyik módja ennek, hogy minden héten tartsanak egy 'vonal nélküli' napot, de ne azzal a haragos felkiáltással, hogy 'most már elég legyen', hanem különleges alkalomként az új élmények szerzésére - tanácsolja a kezdőknek. - Higgyék el, nincs olyan gyerek a világon, aki szívesebben görnyed a számítógép előtt, ahelyett, hogy a családjával társasjátékozzon."