Az Egyesült Államokban egyre hangosabb viták zajlanak arról, milyen szerepet játszanak a technológiai óriások a társadalmi és politikai változások alakításában. Gil Duran, egykori újságíró és politikai tanácsadó, most The Nerd Reich című podcastján és készülő könyvében azt állítja: a Szilícium-völgy egyes szereplői már nemcsak technológiai újítóként, hanem egyfajta ideológiai iránytűként is kezdik látni magukat. A cél? Egy új, radikális rendszer kiépítése, amely alapjaiban formálná át az amerikai demokráciát - nem feltétlenül jó irányba.

Gil Duran neve nem ismeretlen az amerikai politikai és médiakörökben: dolgozott Kalifornia volt kormányzója, Jerry Brown sajtófőnökeként, de újságíróként is tevékenykedett a San Francisco Chronicle és más lapok hasábjain. Tapasztalatait felhasználva egyre inkább a Szilícium-völgy politikai térnyerésére kezdett koncentrálni, különös tekintettel arra, hogyan fonódik össze a technológiai elit hatalma az autoriter, jobboldali politikai erőkkel - például Donald Trump újbóli felemelkedésével vagy a libertárius, államellenes ideológiák terjedésével.

Az egyik főszereplő a történetben Marc Andreessen, a híres techbefektető, akinek a nevét a legtöbben a Netscape böngésző kapcsán ismerhetik. Manapság azonban Andreessen és hozzá hasonlók már nemcsak vállalkozásokat indítanak, hanem teljes társadalmi jövőképeket fantáziálnak. Ilyen például a „Techno-Optimista Manifestó” nevű írás, amelyben Andreessen egy technológia által vezérelt, centralizált jövőt vázolt fel, miközben élesen bírálja a hagyományos intézményeket, például az államot, az újságírást vagy a demokratikus folyamatokat. Egy olyan társadalmi modellt képvisel, amely egyesíti a szélsőséges kapitalizmust az autoriter hatalomgyakorlással. Ennek központi gondolata, hogy a demokrácia túl lassú és „elavult”, ezért a jövő hatékonyabb társadalmait technokrata vállalatvezetőknek kellene irányítaniuk.

Ez az ideológia nem maradt puszta elmélet: a techvilág és a Trump-féle politikai irány mostanra kézzelfogható szövetséget alkot. A "Freedom Cities" nevű koncepció elképzelésének szószólói szerint ezek az entitások - "vállalati városállamok” - gyorsabban és hatékonyabban működhetnének, mint a demokratikus rendszerek. Duran azonban rámutat: ezek a modellek nemcsak antidemokratikusak, de gyakran alig átgondoltak, és figyelmen kívül hagyják a társadalom komplexitását, valamint az állampolgári jogok alapvető jelentőségét. A projekt mögött olyan szereplők állnak, mint Peter Thiel (a PayPal társalapítója), Sam Altman (az OpenAI vezetője), vagy maga Andreessen. Egy másik bizarr terv szerint az Egyesült Államok megvásárolná Grönlandot, hogy ott építsen autonóm városállamokat. Mindez korábban nevetséges összeesküvés-elméletnek tűnhetett volna. Ám ma, amikor Elon Musk korábban Trump mellett kampányolt, a Twitterből X lett és egyre nyíltabban politikai platformmá válik, a történet sokkal kevésbé tűnik abszurdnak.

Kiemelt alak még Curtis Yarvin, egy programozóból lett politikai gondolkodó, aki nyíltan a monarchia vagy egy diktatúra bevezetését szorgalmazza a demokrácia helyett, méghozzá vállalati alapokon. Curtis Yarvin modellje egyfajta digitális feudalizmust vizionál: például egy jövőbeli San Franciscót, amit egy magáncég (a Frisk Corp) irányítana teljes ellenőrzés alatt. A lakók csak biometrikus azonosítással közlekedhetnének, és az állam jogilag bármit megtehetne velük, így jogaik gyakorlatilag nem lennének. A szabad költözés lenne az egyetlen „demokratikus” eszközük, ami Duran szerint teljesen figyelmen kívül hagyja a történelmi és emberi realitásokat.

Yarvin elképzeléseit Balaji Srinivasan - a Coinbase korábbi CTO-ja és Andreessen Horowitz egykori partnere - finomította tovább, aki „Network State” néven próbálja piacképesebb formában tálalni ugyanazt az autoriter víziót. Duran szerint a média és a közvélemény gyakran azonosítja a gazdagságot a kompetenciával - különösen az Egyesült Államokban. A technomilliárdosok úgy vélik, hogy mivel sikeres cégeket építettek, képesek lennének a társadalom irányítására is. Ez azonban veszélyes tévhit. A „Dunning-Kruger-effektus” klasszikus esetei, amikor a szereplők saját szakterületükön kívül is kompetensnek vélik magukat, gyakran káros következményekkel.


Duran szerint a Szilícium-völgy egyes figurái „válságot kiáltanak”, miközben ők maguk gerjesztik a krízist, legyen szó mesterséges intelligenciáról vagy társadalmi feszültségekről. Az elgondolás lényege: csak ők tudják megoldani azt a problémát, amit saját elképzeléseik mentén generáltak. Ez az ideológia már nem csupán technológiai furcsaság. Politikai támogatók, médiafelületek és hatalmas vagyon áll mögötte. A kérdés az, hogy a társadalom és a média vajon időben észreveszi-e a fenyegetést, mielőtt ezek a gondolatok rendszerszintű hatalomhoz jutnak.

Duran azt is hangsúlyozza, hogy a mainstream média hosszú időn át elhanyagolta ezt a témát. A The New York Times vagy a Washington Post szerkesztőségei bár hagyományosan a demokratikus normák védelmezői, szerinte elmulasztották felismerni és feltárni, milyen mélyen ivódott be a techvilág jobboldali radikalizmusa az amerikai politikába. Mostanra viszont, amikor a politikai események gyorsulva igazolják ezeket az aggodalmakat, a sajtó is kezd felzárkózni.

A jövő kapcsán sem áltatja magát: szerinte nincs könnyű megoldás. Ha a demokratikus erők nem tudnak hiteles, gazdasági alapon is érvényes programot kínálni a társadalom többségének - amelynek már több mint fele nem tudja fedezni a legalapvetőbb kiadásait -, akkor a technokratikus autoriter jövőkép könnyen uralkodóvá válhat. Ebben a helyzetben nem feltétlenül egyetlen karizmatikus vezetőre van szükség, hanem mozgalmakra, amelyek az emberek valós szükségleteire válaszolnak. Példaként Alexandria Ocasio-Cortezt, Bernie Sanders-t vagy New York-i helyi politikust, Zohran Mamdanit említi, akik képesek valódi társadalmi támogatást mozgósítani.