Az 1980-as évek elejéig a bakelitlemez biztosította a mindennapi zenei élményt, de aztán jött Kornelis Schouhamer Immink, aki kollégáival forradalmasította a szórakoztatóipart.

A Philips langenhageni üzemében 1982. augusztus 17-én készítették el az első Compact Discet (CD), amely az új, digitális korszak hajnalát jelentette. Az első ezüstös korongokra az ABBA The Visitors című zenei albuma került fel. Kornelis Schouhamer Immink sem sejtette, hogy a CD, amelyet az 1970-es évek közepe óta fejlesztett a holland társaságnál, néhány esztendő alatt megváltoztatja a piacot és gyakorlatilag teljesen háttérbe szorítja a bakelitlemezeket.

A most 68 éves szakember elismerte, hogy erősen reménykedtek a CD sikerében és abban, hogy meghódíthatják a tömegpiacot, de eleinte a technika nagyon drága volt. Az analóg zenei felvételeket digitalizáló eszközök például több tízezer dollárba kerültek, a lejátszók pedig az átlagemberek számára gyakorlatilag megfizethetetlenek voltak. "Nagyon hálás vagyok a főnökeimnek, hogy ennek ellenére biztosították számunkra a kísérletekhez szükséges pénzt és felszerelést" - emelte ki a feltaláló.

Az első kísérletek sikertelenek voltak, a Philips és a Sony mérnökei azonban az 1970-es évek végén tovább folytatták a munkát és mindenképpen meg akarták alkotni a zenei felvételekhez használható digitális adathordozót. A későbbi vetélytársak ekkor fektették le a CD szabványait, többek között a 11,5 centiméteres átmérőt és a 74 perces maximális rögzítési időt. A sajtóban az terjedt el, hogy az utóbbi annak köszönhető, hogy a Sony akkori vezetőjének felesége szerette Beethoven 9. szimfóniáját és az csak így férhetett fel egy lemezre. Immink szerint viszont a dolog hátterében teljesen más van: a Sony azért kardoskodott a 74 perces CD-k gyártása mellett, mert abban bízott, hogy így előnyös helyzetbe kerülhet a holland riválisánál. A Philips ugyanis a szabványok kidolgozásakor Langenhagenben már gyártott 60 perces CD-ket és ezért kénytelen volt más gyártástechnológiára átváltani, ami kedvezett a japán vállalatnak.


Miután a lézertechnika akkoriban még nem volt annyira fejlett, így kevés por, ujjlenyomat vagy egy kisebb karcolás is megakadályozta a lemezek kiolvasását, ezért sürgetővé vált egy hibajavítási mechanizmus megalkotása és beépítése. Immink ezt a kihívást az úgynevezett Reed-Solomon kódok segítségével oldotta meg, amelyeket már az 1970-es években a Voyager-programban is alkalmaztak, hogy biztosítsák a Föld és a űrszondák közötti megfelelő kapcsolatot.

Több matematikussal kellett beszélnie ahhoz, hogy megértse a kódolás lényegét, majd ezután az egész dolgot még összhangba is kellett hoznia a CD-gyártás műszaki és fizikai követelményeivel. Számos sikertelen kísérlet után egyeztetett a Philips és a Sony munkatársaival, s ekkor jött az ötlet: megalkotta az EFM-et (Eight-to-Forteen-Modulation). Beépített még egy olyan elemet is, amely biztosította, hogy a zenét hallgatók zeneszámról zeneszámra tudtak váltani, amely komoly előrelépést jelentett a kazettákhoz és a bakelitlemezekhez képest.

A holland szakember a következő években folyamatosan finomított a technikán, így az végül még az analóg videokazettákat az 1990-es évek közepén felváltó DVD-kbe és a 2006 óta árult Blu-ray diszkekbe is bekerült. Részt vett a VCD, a DAT, a DCC megalkotásában is, több, mint 1000 szabadalmat jegyeztetett be, néhányat időközben eladott az LG-nek. A barátai által csak Keesnek nevezett férfi ismerte fel elsőként, hogy a CD-k és a DVD-k a zenék és a filmek tárolása mellett másra is alkalmasak lehetnek.

Már 1984-ben kutatta, hogy miként lehetne létrehozni újraírható lemezeket. A zenei CD rekordéve 2000-ben volt, akkor közel 2,5 milliárd ezüstös korongot adtak el. Imminket 2000-ben a holland királynő kitüntette az Orániai Nassau Rend lovagi címével. Ez némi gyógyírt jelentett arra, hogy 1998-ban - közel három évtized után - búcsút intett a Philips üzemeinek, mert nem tetszett neki a konszern változó cégkultúrája. Mindezt úgy élte meg, mint egy válást és még az is eszébe jutott, hogy valami teljesen mást fog a jövőben csinálni. Azóta szingapúri diákokat tanított, az elmúlt három évben tanulmányozta a kínai nyelvet és írást, elszakadni mégsem tudott élete meghatározó területétől, a Turing Machines nevű vállalatával azóta is kódolási eljárásokon dolgozik.