Zsellér Máté
4 - Bemutatták a Titanic-győztest
Formabontó szerkezetével és naturalizmusával hívta fel magára a figyelmet a Titanic filmfesztiválon - Krzanovszkij filmje kemény falat
Volt egyszer tavaly március legvége és volt egy Titanic filmfesztivál - immár tizenharmadszor. Volt annak egy verseny szekciója is a Hullámtörő díjjal - ezúttal először. S voltak oda jelölve mindenféle garantált fesztiválbefutók - olyan filmek például, mint a kisvárosi drámák kitaposott útján újítani képes Te meg én és minden ismerősünk (You, Me and Everyone We Know - Miranda July rendezése) vagy a koreai faszagyerek Park Chan-Wook bosszú-trilógiájának az átlagosnál is koreaibbra sikerült befejező darabja, a Bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance).
Jött azonban a legkisebb királyfi, az elsőfilmes Ilya Krzanovszkij, és mi megmutattuk hogy csákány Egyesült Államok, konichiwa Távol-Kelet: a mi első Hullámtörő díjunk egy kis hazánkra is sokat ható kultúrkör bizarr naturalizmussal megsuhintott közelképét illeti.
2006 egyik legfelkavaróbb és legzavarbaejtőbb filmélményét szállító 4 (Chetyre) első vetítésén tucatnyian ha maradtunk a moziban. Legtöbben félúton a rendező jövendölése szerint cselekedtek, mely szerint akinek nem tetszik a filmje, úgyse bírja sokáig. A megfutás gondolata nekem is egy darabig ott lebegett a szemem előtt, noha most már tudom, hogy badarság lett volna. Melyik mazochizmussal megáldott filmkedvelő spórolna meg magától egy jó féléves lélekkínzó tipródást egyetlen film kapcsán? Főleg a mai állóvízben van így, ahol szabályosan térden állva kell könyörögni a filmeknek, hogy hassanak már valahogy és éreztessék valamiképpen, hogy befogadók vagyunk.
Badarság lett volna a megfutás tehát - bár még egy héttel az első vetítés után is totál más volt a véleményem, amikor a díjkiosztón már tömegek tapsoltak a filmnek. Nálam tanultabb és rutinosabb kollégák folytattak kifinomult csevelyt a 4 finomságairól - bizonyára más úton szerezték be a filmet, merthogy a vetítésen nem voltak, az ziher - én meg talán irígy voltam és tehetetlen, mert képtelen voltam fogást találni a filmen. Még úgy is, hogy a forgatókönyvet jegyző szorokini világgal a korábbi olvasmányélmények kapcsán már sikerült jól megbarátkoznom.
A 4 máig 2006 egyetlen olyan filmje, ami nem tudott teljesen leülepedni, s még az utóbbi időben is tucatszor változtattam meg róla a véleményemet. Senki sem tudhatja biztosra, de kezdem gyanítani hogy Krzanovszkij galád célja részben pontosan ez lehetett vele. A cselekmény Moszkvában és vidéken játszódó epizódokból áll, amelyek abszurditásuk miatt épp annyira valószerűek, mint amennyire hihetetlenek. A nyitójelenettől igen erős a film atmoszférája; ahogy három alak a maga jelentéktelen dolgairól beszélget egy névtelen bárban. De vajon igazat mesélnek-e? A film eljátszik a klónozás témájával, de beszél az orosz politikai és szociális helyzetről, az ország városban vagy falun boldogulást kereső lakóiról. Tényleg ennyire eltérő világok léteznek egymás mellett Oroszhonban?
A 4-et is átható, naturalizmusa ellenére modern formanyelviség gyökerét a forgatókönyv megírását is magára vállaló Vladimir Szorokin méregerős alkotói egyéniségében kell keresnünk. Az író "Dosztojevszij-trip" és ehhez hasonló, szó szerint velőtrázó írásai nemcsak a betiltást eredményezték Oroszországban, de hatásukra különutas intézkedésként még a gorbacsovi érában is készek lettek volna újra bevezetni a sztálini kényszerítőintézkedéseket. (A Magyar Lettre Internazionale, és egyéb elvetemült modern irodalmi újságok egyébként időnként közölték néhány írását.)
A rendezőt Szorokin világa ihlette meg, és ebben a légkörben kívánta világra segíteni 126 perces gyermekét is, mindvégig az író támogatásával - aki elmondása szerint a forgatás nagy részét jelenlétével is megtisztelte. Azt azonban, hogy Krzanovszkij miért nem a gyakran dráma és kvázi-forgatókönyvi stílusban író Szorokin egyik meglévő darabját vitte vászonra, ugyanúgy homály fedi mint azt, hogy miért ezt a forgatókönyvet íratta meg vele.
Mert hát igen, az indíttatás. A babaarcú, tarisznyás bölcsész-kinézetű (sorry a sztereotípiáért) rendezőből az általánosságokon túl fél tucat sajtós és furfangos riporter se tudott többet kiszedni, minthogy filmjével nem történetet kíván elmesélni, hanem inkább egy érzetet akar előcsiholni a nézőből. Egyébként meg a hozzáállása a kötelező udvariaskodás mellett tényleg az volt, "ne engem faggass, Lali, a filmem magáért beszél". Talán több mindenre szokás ezt mondani, mint indokolt lenne, de a 4 csakugyan ilyen film. Ha egyszer teret engedünk neki és megszólal, egy ideig biztos nem akar elhallgatni.
"Nem történetet, hanem érzetet." Ilyet se most hallunk először. Jó fél tucat izmusra és alkotói hozzáállásra rá lehet húzni a dolgot. A 4-et és mutáns testvéreit körüllengő (merthogy Krzanovszkij sem egyedül lázad) modern, könyörtelen és kompromisszumokat nem ismerő, éjsötét érzületet mégsem értelmezhetjük a fejetlenégbe torkolló avangárd reinkarnációjaként. A látszólagos káosz mögött ugyanis mérhetetlen precízség lapul, a direktor filmes torzszülöttjének minden egyes ízületét Dr. Moreau félőrült, precíz műgondjával szabta formára.
Szándéka az volt, hogy gondolati és érzelmi kelepcébe csaljon minden szemlélőt - filmjének mentén olyan időzített bombákat rejtsen el, amelyek feloldanak és legyengítenek minden fogódzót, amelyek mentén a filmeket rutinos befogadóként besorolni és élményként emlékezetünkben nyugvópontra helyezni szoktuk. Kérdezem én félig mazochista lelkesedéssel és a film érdemeit késleltetetten elismerve: mit érdemel az a bűnös, aki ilyet kivitelezni tud?
Az örök kérdés visszavezet egészen az elemi kérdésig, hogy hol vonhatjuk meg a hatásos, magával ragadó film fogalmát? Ha kényelmes, nézőbarát mainstream-es körítésben megdobnak egy remek élménnyel, vagy ha ilyen-olyan módon támadást intéznek a néző ellen is? A 4 azok közül a filmek közül való, amely burokból szemléli magát a történetmesélés tényét is. Nem lázad ellene, nem produkál dadaista mellverést szabályainak áthágásából - annyit tesz csupán, hogy a kötelező keretelem helyett puszta eszközként tekint rá, amiből ki-be mászkálhat tetszése szerint. S az se érdekli, ha ezzel ugyanúgy magát is kibelezi a boncasztalon, mint a Taxidermia preparátora.
Hogy ajánlott-e a film? Én a fentiek miatt semmiképpen nem bántam meg. Gyűlölök és szeretek. Ritka az ilyen. (Vladimir Szorokin Négy című filmforgatókönyve egyébként megjelent a Nagyvilág világirodalmi folyóirat 2006 augusztusi számában.)
Volt egyszer tavaly március legvége és volt egy Titanic filmfesztivál - immár tizenharmadszor. Volt annak egy verseny szekciója is a Hullámtörő díjjal - ezúttal először. S voltak oda jelölve mindenféle garantált fesztiválbefutók - olyan filmek például, mint a kisvárosi drámák kitaposott útján újítani képes Te meg én és minden ismerősünk (You, Me and Everyone We Know - Miranda July rendezése) vagy a koreai faszagyerek Park Chan-Wook bosszú-trilógiájának az átlagosnál is koreaibbra sikerült befejező darabja, a Bosszú asszonya (Sympathy for Lady Vengeance).
Jött azonban a legkisebb királyfi, az elsőfilmes Ilya Krzanovszkij, és mi megmutattuk hogy csákány Egyesült Államok, konichiwa Távol-Kelet: a mi első Hullámtörő díjunk egy kis hazánkra is sokat ható kultúrkör bizarr naturalizmussal megsuhintott közelképét illeti.
2006 egyik legfelkavaróbb és legzavarbaejtőbb filmélményét szállító 4 (Chetyre) első vetítésén tucatnyian ha maradtunk a moziban. Legtöbben félúton a rendező jövendölése szerint cselekedtek, mely szerint akinek nem tetszik a filmje, úgyse bírja sokáig. A megfutás gondolata nekem is egy darabig ott lebegett a szemem előtt, noha most már tudom, hogy badarság lett volna. Melyik mazochizmussal megáldott filmkedvelő spórolna meg magától egy jó féléves lélekkínzó tipródást egyetlen film kapcsán? Főleg a mai állóvízben van így, ahol szabályosan térden állva kell könyörögni a filmeknek, hogy hassanak már valahogy és éreztessék valamiképpen, hogy befogadók vagyunk.
Badarság lett volna a megfutás tehát - bár még egy héttel az első vetítés után is totál más volt a véleményem, amikor a díjkiosztón már tömegek tapsoltak a filmnek. Nálam tanultabb és rutinosabb kollégák folytattak kifinomult csevelyt a 4 finomságairól - bizonyára más úton szerezték be a filmet, merthogy a vetítésen nem voltak, az ziher - én meg talán irígy voltam és tehetetlen, mert képtelen voltam fogást találni a filmen. Még úgy is, hogy a forgatókönyvet jegyző szorokini világgal a korábbi olvasmányélmények kapcsán már sikerült jól megbarátkoznom.
A 4 máig 2006 egyetlen olyan filmje, ami nem tudott teljesen leülepedni, s még az utóbbi időben is tucatszor változtattam meg róla a véleményemet. Senki sem tudhatja biztosra, de kezdem gyanítani hogy Krzanovszkij galád célja részben pontosan ez lehetett vele. A cselekmény Moszkvában és vidéken játszódó epizódokból áll, amelyek abszurditásuk miatt épp annyira valószerűek, mint amennyire hihetetlenek. A nyitójelenettől igen erős a film atmoszférája; ahogy három alak a maga jelentéktelen dolgairól beszélget egy névtelen bárban. De vajon igazat mesélnek-e? A film eljátszik a klónozás témájával, de beszél az orosz politikai és szociális helyzetről, az ország városban vagy falun boldogulást kereső lakóiról. Tényleg ennyire eltérő világok léteznek egymás mellett Oroszhonban?
A 4-et is átható, naturalizmusa ellenére modern formanyelviség gyökerét a forgatókönyv megírását is magára vállaló Vladimir Szorokin méregerős alkotói egyéniségében kell keresnünk. Az író "Dosztojevszij-trip" és ehhez hasonló, szó szerint velőtrázó írásai nemcsak a betiltást eredményezték Oroszországban, de hatásukra különutas intézkedésként még a gorbacsovi érában is készek lettek volna újra bevezetni a sztálini kényszerítőintézkedéseket. (A Magyar Lettre Internazionale, és egyéb elvetemült modern irodalmi újságok egyébként időnként közölték néhány írását.)
A rendezőt Szorokin világa ihlette meg, és ebben a légkörben kívánta világra segíteni 126 perces gyermekét is, mindvégig az író támogatásával - aki elmondása szerint a forgatás nagy részét jelenlétével is megtisztelte. Azt azonban, hogy Krzanovszkij miért nem a gyakran dráma és kvázi-forgatókönyvi stílusban író Szorokin egyik meglévő darabját vitte vászonra, ugyanúgy homály fedi mint azt, hogy miért ezt a forgatókönyvet íratta meg vele.
Mert hát igen, az indíttatás. A babaarcú, tarisznyás bölcsész-kinézetű (sorry a sztereotípiáért) rendezőből az általánosságokon túl fél tucat sajtós és furfangos riporter se tudott többet kiszedni, minthogy filmjével nem történetet kíván elmesélni, hanem inkább egy érzetet akar előcsiholni a nézőből. Egyébként meg a hozzáállása a kötelező udvariaskodás mellett tényleg az volt, "ne engem faggass, Lali, a filmem magáért beszél". Talán több mindenre szokás ezt mondani, mint indokolt lenne, de a 4 csakugyan ilyen film. Ha egyszer teret engedünk neki és megszólal, egy ideig biztos nem akar elhallgatni.
"Nem történetet, hanem érzetet." Ilyet se most hallunk először. Jó fél tucat izmusra és alkotói hozzáállásra rá lehet húzni a dolgot. A 4-et és mutáns testvéreit körüllengő (merthogy Krzanovszkij sem egyedül lázad) modern, könyörtelen és kompromisszumokat nem ismerő, éjsötét érzületet mégsem értelmezhetjük a fejetlenégbe torkolló avangárd reinkarnációjaként. A látszólagos káosz mögött ugyanis mérhetetlen precízség lapul, a direktor filmes torzszülöttjének minden egyes ízületét Dr. Moreau félőrült, precíz műgondjával szabta formára.
Szándéka az volt, hogy gondolati és érzelmi kelepcébe csaljon minden szemlélőt - filmjének mentén olyan időzített bombákat rejtsen el, amelyek feloldanak és legyengítenek minden fogódzót, amelyek mentén a filmeket rutinos befogadóként besorolni és élményként emlékezetünkben nyugvópontra helyezni szoktuk. Kérdezem én félig mazochista lelkesedéssel és a film érdemeit késleltetetten elismerve: mit érdemel az a bűnös, aki ilyet kivitelezni tud?
Az örök kérdés visszavezet egészen az elemi kérdésig, hogy hol vonhatjuk meg a hatásos, magával ragadó film fogalmát? Ha kényelmes, nézőbarát mainstream-es körítésben megdobnak egy remek élménnyel, vagy ha ilyen-olyan módon támadást intéznek a néző ellen is? A 4 azok közül a filmek közül való, amely burokból szemléli magát a történetmesélés tényét is. Nem lázad ellene, nem produkál dadaista mellverést szabályainak áthágásából - annyit tesz csupán, hogy a kötelező keretelem helyett puszta eszközként tekint rá, amiből ki-be mászkálhat tetszése szerint. S az se érdekli, ha ezzel ugyanúgy magát is kibelezi a boncasztalon, mint a Taxidermia preparátora.
Hogy ajánlott-e a film? Én a fentiek miatt semmiképpen nem bántam meg. Gyűlölök és szeretek. Ritka az ilyen. (Vladimir Szorokin Négy című filmforgatókönyve egyébként megjelent a Nagyvilág világirodalmi folyóirat 2006 augusztusi számában.)
|
4 (Chetyre) színes feliratos orosz játékfilm, 126 perc, 2004 Rendező: Ilja Krzanovszkij Forgatókönyvíró: Vlagyimir Szorokin Operatőr: Alisher Khamidkhodzhajev, Alekszander Ilkhovskij, Berkesi Sándor Vágó: Igor Malakhov Mariia Vovcsenko Irina Vovcsenko Szvetlana Vovcsenko Szergej Snurov Jurij Laguta Konsztantyin Murzenko Alekszej Kvosztenko |