Szekeres Viktor
2012 - Emmerich megint elpusztítja a világot
Roland Emmerich német rendezőnek fixa ideája a Föld megsemmisítése, s ezúttal ismét megpróbálkozott vele. Majdnem sikerült neki.
Annyi lenne a katasztrófafilmek műfajának? Emlékezhetünk, hogy régebben a Pokoli torony, az Airport, a Poseidon katasztrófa és a Földrengés rekordot rekordra halmozott bevételek tekintetében, és olyan színészek szerepeltek nevezett filmekben, mint Gene Hackman, Ernest Borgnine, Paul Newman, Steve McQueen, Faye Dunaway, Fred Astaire, Charlton Heston, Ava Gardner, Walter Matthau vagy Burt Lancaster. Ma pedig mi jut nekünk? John Cusack (2012), Dennis Quaid (Holnapután) vagy Josh Lucas (Poseidon).
Na nem mintha John Cusack-kel gond lenne; olcsó, megbízható színész, nem hősalkat, de szimpatikus főszereplő, viszont a '70-es évek véget értek és mi már annak is örülünk, hogy a katasztrófafilm-mentes 2007 és 2008 után idén láthatunk egy 2012-t (és mondjuk egy Képletet). Belegondolni is szörnyű, hogy mennyire háttérbe szorult a műfaj, hiszen 2006-ban a Poseidon-remake került moziba, 2005-ben, ha nagyon akarjuk, akkor a Világok harca sorolható ide, 2004-ből pedig leginkább Emmerich előző filmje, a Holnapután. Hol vannak azok az idők, amikor hollywoodi stúdiók egymással futottak versenyt vulkános és meteoros filmjeikkel...?
Persze azonnal pontosítani illik ezt az eszmefuttatást, hiszen a katasztrófafilm műfaja él és virul, csak éppen a tévében, viszonylag olcsó minisorozatok formájában, a legnagyobb paneleket felvonultatva. De hát panelek ide vagy oda, egyrészt újat mutatni nem egyszerű, másrészt a nézőknek valamiért ez is bőven megfelel. A 2012 az elvárásokhoz képest viszonylag gyenge amerikai mozis szereplése is mutatja, hogy nincs túl nagy igény a mozis minőségre és a nagyobb költségvetésre.
De ez mind csak nyafogás, hiszen a 2012 utáni reakciók is azt mutatják, hogy még várnunk kell pár évet, hogy feltámadjon a műfaj és Hollywood ismét elkezdjen katasztrófafilmbe invesztálni. Szerencsére a sok száj-, illetve billentyűtépés sem vette el a helyet a 2012 történetének ismertetése elől, s nem azért, mert nincs története a filmnek, hanem mert a lényeget úgyis tudja már mindenki: 2012-re egy maja jóslat a Föld végét jövendöli, s a tudósok valóban a bolygó végét jelzik előre.
Az, hogy ennek mi az oka, viszonylag hamar kiderül. Jó katasztrófafilmhez méltón a cselekmény sok szálon indul el, csak úgy kapkodjuk a fejünket. Persze jól tudjuk, hogy minden esemény össze fog érni egyszer, hiszen ezeket a szálakat eleve úgy készítik elő az írók, hogy a főhős útját a sztori során keresztezők, "küldetésében" segítők ne csak hirtelen kerüljenek be a történetbe, hanem kellőképp meg legyenek alapozva.
Kiábrándító ugyan, de a világ pusztulása nem hordoz magában annyi kraftot történeti szempontból, amennyi kell egy mozifilmhez, ezért ahogy az lenni szokott, egy természeti katasztrófát a középpontba állító alkotásban helyet kell kapnia az emberek pozitív tulajdonságai mellett a negatívaknak, a gyarlóságnakis. Emellett a történetet illik nyakon önteni egy összeesküvés-elméletekért rajongóknak ideális szósszal, melyet látva bólogathatunk, hogy "valóban így történne minden".
Általában a katasztrófafilmek és az akciófilmek beleesnek abba a csapdába, hogy a párbeszédek, egyéb jelenetek mindössze az akciószegmenseket kötik össze, egyébként nincs sok értelmük. Azonban a 2012 története, forgatókönyve mondhatni regényként olvastatja magát, bár felületes, ám mégis megérinti valamennyire a nézőt és tisztességesen van megírva. Pozitívum, hogy a film első negyedében, harmadában még a néző is csak találgat, hogy mi vár az emberiségre, hogy milyen szerepet kaphat a sok karakter és, ami a legfontosabb, hogy milyen megoldást eszel ki a miniszterelnökök népes hada a teljes pusztulás elkerülésére. (Nem áruljuk el). Amikor ez kiderül, amikor a rejtélyekről lehull a lepel, akkor már valóban csak az akciójelenetek és az érzelmi ráhatás marad.
Azonban nem akarunk szerepet téveszteni és azt hinni, hogy a nézők zömét nem a látvány érdekelné, a "sallangot" nem csak időrablásnak tartaná. Viszont aki csak a látvány miatt érdeklődik a 2012 iránt, az lassúnak tarthatja a filmet, hiszen a pusztítással teli, "épp hogy csak megmenekülős" szegmenseket több történet váltja fel, egyre több halálesettel. A nagy, destruktív jeleneteket mindig szűkebb terekben zajló dráma követi. "Szerencsére" mivel gyerek és kutya is van a filmben (a delfin most nem ért rá), így a milliók, sőt milliárdok halála ellenére is lehet örülnivalónk a 2012 végén - Emmerich szerint.
Bár divat Emmerich-et utálni és a 2012 is inkább negatív kritikákat kapott, valamint ezer meg ezer fogást lehetne találni a filmen, szét lehetne cincálni a hatásvadász jeleneteket, valahol az mégis megérinti az embert az, ha látja, hogy egy film bolygója pusztulásáról, saját maga haláláról szól. Ezt pedig ugyan klisés eszközökkel, de megbízhatóan és baromi látványosan mutatja be a 2012, amelynek megítélése leginkább a néző hozzáállásán múlik: ha komolyan áll hozzá az ember (úgy is lehet) és nem popcornba fuldokolva röhögi szét (ez is egy módszer), a két és fél óra ellenére is remek "szórakozás", magasan veri a tévés vetélytársakat. Az pedig, hogy ha nem lettek volna az oroszok, akkor lehet, hogy annyi az emberiségnek, még az amerikafóbok szívét is megdobogtathatja.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Annyi lenne a katasztrófafilmek műfajának? Emlékezhetünk, hogy régebben a Pokoli torony, az Airport, a Poseidon katasztrófa és a Földrengés rekordot rekordra halmozott bevételek tekintetében, és olyan színészek szerepeltek nevezett filmekben, mint Gene Hackman, Ernest Borgnine, Paul Newman, Steve McQueen, Faye Dunaway, Fred Astaire, Charlton Heston, Ava Gardner, Walter Matthau vagy Burt Lancaster. Ma pedig mi jut nekünk? John Cusack (2012), Dennis Quaid (Holnapután) vagy Josh Lucas (Poseidon).
Na nem mintha John Cusack-kel gond lenne; olcsó, megbízható színész, nem hősalkat, de szimpatikus főszereplő, viszont a '70-es évek véget értek és mi már annak is örülünk, hogy a katasztrófafilm-mentes 2007 és 2008 után idén láthatunk egy 2012-t (és mondjuk egy Képletet). Belegondolni is szörnyű, hogy mennyire háttérbe szorult a műfaj, hiszen 2006-ban a Poseidon-remake került moziba, 2005-ben, ha nagyon akarjuk, akkor a Világok harca sorolható ide, 2004-ből pedig leginkább Emmerich előző filmje, a Holnapután. Hol vannak azok az idők, amikor hollywoodi stúdiók egymással futottak versenyt vulkános és meteoros filmjeikkel...?
Persze azonnal pontosítani illik ezt az eszmefuttatást, hiszen a katasztrófafilm műfaja él és virul, csak éppen a tévében, viszonylag olcsó minisorozatok formájában, a legnagyobb paneleket felvonultatva. De hát panelek ide vagy oda, egyrészt újat mutatni nem egyszerű, másrészt a nézőknek valamiért ez is bőven megfelel. A 2012 az elvárásokhoz képest viszonylag gyenge amerikai mozis szereplése is mutatja, hogy nincs túl nagy igény a mozis minőségre és a nagyobb költségvetésre.
De ez mind csak nyafogás, hiszen a 2012 utáni reakciók is azt mutatják, hogy még várnunk kell pár évet, hogy feltámadjon a műfaj és Hollywood ismét elkezdjen katasztrófafilmbe invesztálni. Szerencsére a sok száj-, illetve billentyűtépés sem vette el a helyet a 2012 történetének ismertetése elől, s nem azért, mert nincs története a filmnek, hanem mert a lényeget úgyis tudja már mindenki: 2012-re egy maja jóslat a Föld végét jövendöli, s a tudósok valóban a bolygó végét jelzik előre.
Az, hogy ennek mi az oka, viszonylag hamar kiderül. Jó katasztrófafilmhez méltón a cselekmény sok szálon indul el, csak úgy kapkodjuk a fejünket. Persze jól tudjuk, hogy minden esemény össze fog érni egyszer, hiszen ezeket a szálakat eleve úgy készítik elő az írók, hogy a főhős útját a sztori során keresztezők, "küldetésében" segítők ne csak hirtelen kerüljenek be a történetbe, hanem kellőképp meg legyenek alapozva.
Kiábrándító ugyan, de a világ pusztulása nem hordoz magában annyi kraftot történeti szempontból, amennyi kell egy mozifilmhez, ezért ahogy az lenni szokott, egy természeti katasztrófát a középpontba állító alkotásban helyet kell kapnia az emberek pozitív tulajdonságai mellett a negatívaknak, a gyarlóságnakis. Emellett a történetet illik nyakon önteni egy összeesküvés-elméletekért rajongóknak ideális szósszal, melyet látva bólogathatunk, hogy "valóban így történne minden".
Általában a katasztrófafilmek és az akciófilmek beleesnek abba a csapdába, hogy a párbeszédek, egyéb jelenetek mindössze az akciószegmenseket kötik össze, egyébként nincs sok értelmük. Azonban a 2012 története, forgatókönyve mondhatni regényként olvastatja magát, bár felületes, ám mégis megérinti valamennyire a nézőt és tisztességesen van megírva. Pozitívum, hogy a film első negyedében, harmadában még a néző is csak találgat, hogy mi vár az emberiségre, hogy milyen szerepet kaphat a sok karakter és, ami a legfontosabb, hogy milyen megoldást eszel ki a miniszterelnökök népes hada a teljes pusztulás elkerülésére. (Nem áruljuk el). Amikor ez kiderül, amikor a rejtélyekről lehull a lepel, akkor már valóban csak az akciójelenetek és az érzelmi ráhatás marad.
Azonban nem akarunk szerepet téveszteni és azt hinni, hogy a nézők zömét nem a látvány érdekelné, a "sallangot" nem csak időrablásnak tartaná. Viszont aki csak a látvány miatt érdeklődik a 2012 iránt, az lassúnak tarthatja a filmet, hiszen a pusztítással teli, "épp hogy csak megmenekülős" szegmenseket több történet váltja fel, egyre több halálesettel. A nagy, destruktív jeleneteket mindig szűkebb terekben zajló dráma követi. "Szerencsére" mivel gyerek és kutya is van a filmben (a delfin most nem ért rá), így a milliók, sőt milliárdok halála ellenére is lehet örülnivalónk a 2012 végén - Emmerich szerint.
Bár divat Emmerich-et utálni és a 2012 is inkább negatív kritikákat kapott, valamint ezer meg ezer fogást lehetne találni a filmen, szét lehetne cincálni a hatásvadász jeleneteket, valahol az mégis megérinti az embert az, ha látja, hogy egy film bolygója pusztulásáról, saját maga haláláról szól. Ezt pedig ugyan klisés eszközökkel, de megbízhatóan és baromi látványosan mutatja be a 2012, amelynek megítélése leginkább a néző hozzáállásán múlik: ha komolyan áll hozzá az ember (úgy is lehet) és nem popcornba fuldokolva röhögi szét (ez is egy módszer), a két és fél óra ellenére is remek "szórakozás", magasan veri a tévés vetélytársakat. Az pedig, hogy ha nem lettek volna az oroszok, akkor lehet, hogy annyi az emberiségnek, még az amerikafóbok szívét is megdobogtathatja.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
2012 színes, magyarul beszélő, amerikai-kanadai filmdráma, 158 perc, 2009 Rendező: Roland Emmerich Forgatókönyvíró: Roland Emmerich, Harald Kloser Zeneszerző: Harald Kloser, Thomas Wanker Operatőr: Dean Semler Producer: Roland Emmerich, Larry J. Franco, Harald Kloser John Cusack (Jackson Curtis) Thandie Newton (Laura Wilson) Amanda Peet (Kate) Oliver Platt (Carl Anheuser) Danny Glover (Wilson elnök) Chiwetel Ejiofor (Adrian Helmsley) George Segal (Tony Delgado) |
