Szekeres Viktor
Pokoljárás - Félúton úgyis feladod
Halk káromkodás morajlik a mozi nézőterén, ami nem is csoda, hiszen a Pokoljárás bejelentkezett a 2007-es év legbetegebb filmjének címére.
Mindenki folyamatosan sír Hollywood hanyatlásán, de ez a sírás inkább csak hiszti, afféle kamu, mert miközben szidja az ember az amerikai filmet, juszt sem vált más nemzet alkotására jegyet. Ez van, az emberek többsége akarja Hollywoodot, áhítja az álomgyárat, jó amerikai filmeket akarnak nézni, miközben egy-két magyar kommersz vackot vagy jól sikerült példányt is betolnak a szemükbe. De Európa..., Európa már büdös - elég csak a bevételi adatokra pillantani.
Egy-két nagy kampánnyal beharangozott filmre még tódulunk, ha Európából jön (ld. Taxi 4, Parfüm), de egyébként ott vagyunk ahol a part szakad. Sírunk a hollywoodi métely ellen, de közben csak hollywoodi filmre csengetjük el forintjainkat - vagy kilobyte-jainkat. Pedig tudjuk, hogy Európa mennyivel előrébb jár érzékenység, gondolatgazdagság és tanulságok terén, ha (kommersz) filmgyártásról, ne adj isten, filmművészetről van szó.
Éppen ezért szinte biztosra vehetjük, hogy hiába mutatják be nálunk is a Pokoljárás című belga horrort, egy-két szandálos bölcsészen kívül senki nem fogja megnézni. Ők azonban megnézik, és utána egy-egy csésze indiai tea mellett jól kitárgyalják, hogy miért nem magyaroknak jut eszébe ilyen témát feldolgozni, hiszen a Pokoljárás elkészítéséhez szükséges kellékek nálunk is megtalálhatóak. Persze a kulturális közeg más, de Belgiumról sem nagyon feltételeztünk olyasmit, aminek szemtanúi lehetünk a kritikánk tárgyát adó filmben.
Jó horrorhoz illően izgatott várakozással teli kezdést kapunk és egy fiatal belga hakniénekest, aki nyugdíjas klubról nyugdíjas klubra fuvarozza magát furgonjával, hogy a helyi közösség öregasszonyainak okozzon nedves álmokat fellépése után. Hősünk éppen soron következő karácsonyi fellépésének színhelyére tart (útközben rávillannak a szembehaladók...), amikor eltéved és egy apró, erdei motelben köt ki. Amit persze minden Psycho-ismerő messze elkerülne, azonban Marc Stevens valószínűleg nem látta a Hitchcock-remeket és minden gyanú nélkül foglal éjszakára szobát. Másnap pedig elkezdődik a... igen, a Pokoljárás, vagy ahogyan az eredeti cím is fogalmaz, a Kálvária.
"Ejnye, de más az európai film, mint az amerikai!" - szisszenhetnénk fel a Pokoljárás láttán. Sőt, még az európai filmen belül is üdítő változatosságot mutatnak fel az egyes nemzetek stílusai, és különösen érdekes összevetni az egyes népek horrorjait. A belga verzió, -ahogyan az Európától várható volt - erősen lélektani jellegű. Hiába az ősök, a Texasi láncfűrészes, a Sziklák szeme vagy a tinilélekre hangszerelt Halálos kitérő, arra a lelki durvulásra, beteg látásmódra amely a Pokoljárást jellemzi, nem lehet felkészülni még a felsorolt amerikai remekek előzetes megnézésével sem.
A Pokoljárás, melynek minden porcikájáról süt az unalomig ismételt európaiság, olykor eléggé didaktikus, olykor viszont csak alig észrevehető szimbólumrendszerrel próbál bizonyos dolgokat tudomásunkra hozni. Azonban akin nincs szandál, az nem biztos, hogy nem fogja félúton feladni a küzdelmet, mert az ígéretesen és borongósan induló film egy eléggé elborult tripbe fordul, olyanba, amelyet minden szereplő erőteljesen megemleget - és a néző is.
És sajnos ilyenkor a néző tűrőképessége és lelki tisztasága sokat számít a filmről alkotott vélemény tekintetében. E sorok írója úgy tűnik nem tartozik az egekbe szárnyaló intellektusok közé, így a remek kezdés után következő szürreális "betegség" (nem, nem lőjük le a poént, kérdezzétek meg a disznót) nem undort, megbotránkozást, hanem inkább unalommal vegyített közönyt váltott ki, amelyet még a vita nélkül az év egyik legemlékezetesebb filmes jelenete (a kocsmai tánc), valamint a Texasi láncfűrészes és a Gyilkos túra előtt való tisztelgés sem tudott meg nem történtté tenni.
Erős film a Pokoljárás, szó se róla, de nem lesz közönségkedvenc. Nézni baromira nem jó, azonban mindenféleképpen érdekes és értékes tapasztalat még akkor is, ha nem ájul el tőle a néző (akár jó, akár rossz értelemben). Aki még nem látott belga filmet, az akár ezen a ponton el is kezdheti az ország filmművészetének felgöngyölítését. Aki viszont amerikaias öldöklésére, látványos tinihalálokra számít, az messze kerülje el a Pokoljárást. Mi, európaiak jól tudjuk, hogy a látványnál fontosabb a gondolat, és a pszichére kifejtett hatás mindennél erősebb és felkavaróbb.
Mindenki folyamatosan sír Hollywood hanyatlásán, de ez a sírás inkább csak hiszti, afféle kamu, mert miközben szidja az ember az amerikai filmet, juszt sem vált más nemzet alkotására jegyet. Ez van, az emberek többsége akarja Hollywoodot, áhítja az álomgyárat, jó amerikai filmeket akarnak nézni, miközben egy-két magyar kommersz vackot vagy jól sikerült példányt is betolnak a szemükbe. De Európa..., Európa már büdös - elég csak a bevételi adatokra pillantani.
Egy-két nagy kampánnyal beharangozott filmre még tódulunk, ha Európából jön (ld. Taxi 4, Parfüm), de egyébként ott vagyunk ahol a part szakad. Sírunk a hollywoodi métely ellen, de közben csak hollywoodi filmre csengetjük el forintjainkat - vagy kilobyte-jainkat. Pedig tudjuk, hogy Európa mennyivel előrébb jár érzékenység, gondolatgazdagság és tanulságok terén, ha (kommersz) filmgyártásról, ne adj isten, filmművészetről van szó.
Éppen ezért szinte biztosra vehetjük, hogy hiába mutatják be nálunk is a Pokoljárás című belga horrort, egy-két szandálos bölcsészen kívül senki nem fogja megnézni. Ők azonban megnézik, és utána egy-egy csésze indiai tea mellett jól kitárgyalják, hogy miért nem magyaroknak jut eszébe ilyen témát feldolgozni, hiszen a Pokoljárás elkészítéséhez szükséges kellékek nálunk is megtalálhatóak. Persze a kulturális közeg más, de Belgiumról sem nagyon feltételeztünk olyasmit, aminek szemtanúi lehetünk a kritikánk tárgyát adó filmben.
Jó horrorhoz illően izgatott várakozással teli kezdést kapunk és egy fiatal belga hakniénekest, aki nyugdíjas klubról nyugdíjas klubra fuvarozza magát furgonjával, hogy a helyi közösség öregasszonyainak okozzon nedves álmokat fellépése után. Hősünk éppen soron következő karácsonyi fellépésének színhelyére tart (útközben rávillannak a szembehaladók...), amikor eltéved és egy apró, erdei motelben köt ki. Amit persze minden Psycho-ismerő messze elkerülne, azonban Marc Stevens valószínűleg nem látta a Hitchcock-remeket és minden gyanú nélkül foglal éjszakára szobát. Másnap pedig elkezdődik a... igen, a Pokoljárás, vagy ahogyan az eredeti cím is fogalmaz, a Kálvária.
"Ejnye, de más az európai film, mint az amerikai!" - szisszenhetnénk fel a Pokoljárás láttán. Sőt, még az európai filmen belül is üdítő változatosságot mutatnak fel az egyes nemzetek stílusai, és különösen érdekes összevetni az egyes népek horrorjait. A belga verzió, -ahogyan az Európától várható volt - erősen lélektani jellegű. Hiába az ősök, a Texasi láncfűrészes, a Sziklák szeme vagy a tinilélekre hangszerelt Halálos kitérő, arra a lelki durvulásra, beteg látásmódra amely a Pokoljárást jellemzi, nem lehet felkészülni még a felsorolt amerikai remekek előzetes megnézésével sem.
A Pokoljárás, melynek minden porcikájáról süt az unalomig ismételt európaiság, olykor eléggé didaktikus, olykor viszont csak alig észrevehető szimbólumrendszerrel próbál bizonyos dolgokat tudomásunkra hozni. Azonban akin nincs szandál, az nem biztos, hogy nem fogja félúton feladni a küzdelmet, mert az ígéretesen és borongósan induló film egy eléggé elborult tripbe fordul, olyanba, amelyet minden szereplő erőteljesen megemleget - és a néző is.
És sajnos ilyenkor a néző tűrőképessége és lelki tisztasága sokat számít a filmről alkotott vélemény tekintetében. E sorok írója úgy tűnik nem tartozik az egekbe szárnyaló intellektusok közé, így a remek kezdés után következő szürreális "betegség" (nem, nem lőjük le a poént, kérdezzétek meg a disznót) nem undort, megbotránkozást, hanem inkább unalommal vegyített közönyt váltott ki, amelyet még a vita nélkül az év egyik legemlékezetesebb filmes jelenete (a kocsmai tánc), valamint a Texasi láncfűrészes és a Gyilkos túra előtt való tisztelgés sem tudott meg nem történtté tenni.
Erős film a Pokoljárás, szó se róla, de nem lesz közönségkedvenc. Nézni baromira nem jó, azonban mindenféleképpen érdekes és értékes tapasztalat még akkor is, ha nem ájul el tőle a néző (akár jó, akár rossz értelemben). Aki még nem látott belga filmet, az akár ezen a ponton el is kezdheti az ország filmművészetének felgöngyölítését. Aki viszont amerikaias öldöklésére, látványos tinihalálokra számít, az messze kerülje el a Pokoljárást. Mi, európaiak jól tudjuk, hogy a látványnál fontosabb a gondolat, és a pszichére kifejtett hatás mindennél erősebb és felkavaróbb.
|
Pokoljárás (Calvaire) feliratos belga-francia-luxemburgi horror, 94 perc, 2004 Rendező: Fabrice Du Welz Forgatókönyvíró: Fabrice Du Welz, Romain Protat Operatőr: Benoît Debi e Zene: Vincent Cahay Szereplők: Laurent Lucas (Marc Stevens) Jackie Berroyer (Paul Bartel) Philippe Nahon (Robert Orton) Jean-Luc Couchard (Boris) Brigitte Lahaie (Mademoiselle Vicky) |
