Bőgel György
Mit tanuljon ma egy villamosmérnök?
Csütörtök délutánra meghívást kaptam egy műegyetemi rendezvényre. Villamos kari mérnök hallgatóknak kell tanácsokat adni néhány percben arról, a szűkebb szakmájuk mellett mit érdemes tanulniuk a hátralévő egyetemi években.
Ez nem is olyan egyszerű feladat. Aki fiatal és tanul, legyen óvatos; aki tanácsot ad, úgyszintén. Nem csak arról van szó, hogy mondjuk két év múlva piacképes tudással kell kijönni az egyetemről: olyan alapokra kell szert tenni, ami negyven éven át biztosítja a piacképességet, ez pedig nem ugyanaz.
Mindeközben a piac nem ad egyértelmű jelzéseket. Nézzünk csak egy kicsit körül az informatikai világban. A fejlett országokból érkező munkaügyi jelentéseket manapság a csendes optimizmus jellemzi: jól képzett informatikusokra szükség van és a jelek szerint szükség is lesz, hiszen, mint tudjuk, a civilizációnkat szoftverek működtetik, és ez a jövőben pláne így lesz. A bérek is emelkednek. Nem nagyon, meglehetősen szelektíven, de emelkednek. Az amerikaiak legalábbis ezt mondják. Ez jó hír.
De vannak óvatosságra intő jelek is. Olvassuk csak el, mit publikált nemrégen Neil McBride, az angliai De Monfort University oktatója a British Computer Society honlapján. Már a címe is gyászos: The Death of Computing. A régi szép időket siratja benne, amikor az informatika izgalmas különlegességnek számított, valamiféle kreatív művészetnek, amit a legjobb matematikusok és fizikusok művelnek. Ezzel szemben mi a helyzet ma? - teszi fel a kérdést a professzor. A számítástechnikai tanszékek oktatói olyanok, mint a Titanic zenészei: hegedülnek és klarinétoznak, miközben a hajó süllyed.
Mert süllyed, állítja a cikk. Aki nem hiszi, nézze meg a jelentkezési statisztikákat. Az USA-ban a "computer science" szakot választó hallgatók száma 39%-kal csökkent 2000 és 2005 között. Püff, ez nem semmi. De nem rózsásabb a helyzet Ausztráliában vagy Angliában sem. És ahol nincs hallgató, ott a tanszékeket is megtizedelik. A rendszeres tizedelést pedig megsínyli a kutatás. A szakma egykori misztikus bája, olimposzi hangulata oda van.
Mi változott meg tulajdonképpen? A programozás, a kódok manipulálása valamikor különleges szakértői munka volt. Ma egy nyolc éves gyerek is össze tud hozni egy virtuális robotot - írja McBride. Kinek kell C, amikor van Ruby és Rails? Persze ma is vannak még luxusjáratok (értsd: különleges tudást igénylő, jól fizető szakterületek és állások), teszi hozzá, de a nagy többség fapadoson utazik.
A vállalati informatika is megváltozott. Az informatikai vezetők, a CIO-k nem belső fejlesztési programokat irányítanak, hanem szolgáltatásokat vásárolnak: stabil, bizonyított, könnyen működtethető, olcsó szolgáltatásokat. A fejükben nem kódsorok futnak, hanem ilyen szavak és kifejezések kergetőznek: implementáció, facility management, rendszerintegráció, szolgáltatásmenedzsment, szervezeti változás, üzleti igények, SLA. A középpontban nem az építkezés, hanem a felhasználás áll, az állások is ott bontanak virágot. A globalizáció erre tesz rá egy lapáttal: az informatikai feladatok jó részét könnyű más, olcsó országokba vinni, India például százezerszám ontja a végzős informatikusokat.
A szakmának magába kell néznie, vonja le a következtetést McBride, és fel kell tennie a kérdést: merre tovább? Hol nyílnak a jövő virágai? Ebben a helyzetben határozottan nyitni kell más területek, más tudományok felé. A szakmának inkább interdiszciplinárissá kell válnia. Az informatikai tanszékek kutatóinak és oktatóinak át kell látogatniuk a többi karra és tanszékre: Hát ti mit csináltok? Csinálhatnánk valamit együtt? Ott a biológia, a formatervezés, a történelem, az orvostudomány meg a többi szakterület. Tessék szélesre tárni az ablakokat és ajtókat. Tessék átgondolni, átírni a tanterveket. "Computer science curricula are old, stale and increasing irrelevant" - áll a cikkben.
Szóval ezért nehéz tanácsot adni. A mai folyamatok tarkák, ellentmondásosak, nehéz közöttük eligazodni. Angliában 2001 óta 50%-kal csökkent a "computer science" bachelor szakra jelentkezők száma. Jó hír ez nekünk, vagy rossz? Hova lőjük be magunkat: Amerika vagy India mellé? Luxusjáratot próbáljunk működtetni, vagy népszerű fapadosat? Mi az a tudásalap, ami kibír negyven évet?
Ez nem is olyan egyszerű feladat. Aki fiatal és tanul, legyen óvatos; aki tanácsot ad, úgyszintén. Nem csak arról van szó, hogy mondjuk két év múlva piacképes tudással kell kijönni az egyetemről: olyan alapokra kell szert tenni, ami negyven éven át biztosítja a piacképességet, ez pedig nem ugyanaz.
Mindeközben a piac nem ad egyértelmű jelzéseket. Nézzünk csak egy kicsit körül az informatikai világban. A fejlett országokból érkező munkaügyi jelentéseket manapság a csendes optimizmus jellemzi: jól képzett informatikusokra szükség van és a jelek szerint szükség is lesz, hiszen, mint tudjuk, a civilizációnkat szoftverek működtetik, és ez a jövőben pláne így lesz. A bérek is emelkednek. Nem nagyon, meglehetősen szelektíven, de emelkednek. Az amerikaiak legalábbis ezt mondják. Ez jó hír.
De vannak óvatosságra intő jelek is. Olvassuk csak el, mit publikált nemrégen Neil McBride, az angliai De Monfort University oktatója a British Computer Society honlapján. Már a címe is gyászos: The Death of Computing. A régi szép időket siratja benne, amikor az informatika izgalmas különlegességnek számított, valamiféle kreatív művészetnek, amit a legjobb matematikusok és fizikusok művelnek. Ezzel szemben mi a helyzet ma? - teszi fel a kérdést a professzor. A számítástechnikai tanszékek oktatói olyanok, mint a Titanic zenészei: hegedülnek és klarinétoznak, miközben a hajó süllyed.
Mert süllyed, állítja a cikk. Aki nem hiszi, nézze meg a jelentkezési statisztikákat. Az USA-ban a "computer science" szakot választó hallgatók száma 39%-kal csökkent 2000 és 2005 között. Püff, ez nem semmi. De nem rózsásabb a helyzet Ausztráliában vagy Angliában sem. És ahol nincs hallgató, ott a tanszékeket is megtizedelik. A rendszeres tizedelést pedig megsínyli a kutatás. A szakma egykori misztikus bája, olimposzi hangulata oda van.
Mi változott meg tulajdonképpen? A programozás, a kódok manipulálása valamikor különleges szakértői munka volt. Ma egy nyolc éves gyerek is össze tud hozni egy virtuális robotot - írja McBride. Kinek kell C, amikor van Ruby és Rails? Persze ma is vannak még luxusjáratok (értsd: különleges tudást igénylő, jól fizető szakterületek és állások), teszi hozzá, de a nagy többség fapadoson utazik.
A vállalati informatika is megváltozott. Az informatikai vezetők, a CIO-k nem belső fejlesztési programokat irányítanak, hanem szolgáltatásokat vásárolnak: stabil, bizonyított, könnyen működtethető, olcsó szolgáltatásokat. A fejükben nem kódsorok futnak, hanem ilyen szavak és kifejezések kergetőznek: implementáció, facility management, rendszerintegráció, szolgáltatásmenedzsment, szervezeti változás, üzleti igények, SLA. A középpontban nem az építkezés, hanem a felhasználás áll, az állások is ott bontanak virágot. A globalizáció erre tesz rá egy lapáttal: az informatikai feladatok jó részét könnyű más, olcsó országokba vinni, India például százezerszám ontja a végzős informatikusokat.
A szakmának magába kell néznie, vonja le a következtetést McBride, és fel kell tennie a kérdést: merre tovább? Hol nyílnak a jövő virágai? Ebben a helyzetben határozottan nyitni kell más területek, más tudományok felé. A szakmának inkább interdiszciplinárissá kell válnia. Az informatikai tanszékek kutatóinak és oktatóinak át kell látogatniuk a többi karra és tanszékre: Hát ti mit csináltok? Csinálhatnánk valamit együtt? Ott a biológia, a formatervezés, a történelem, az orvostudomány meg a többi szakterület. Tessék szélesre tárni az ablakokat és ajtókat. Tessék átgondolni, átírni a tanterveket. "Computer science curricula are old, stale and increasing irrelevant" - áll a cikkben.
Szóval ezért nehéz tanácsot adni. A mai folyamatok tarkák, ellentmondásosak, nehéz közöttük eligazodni. Angliában 2001 óta 50%-kal csökkent a "computer science" bachelor szakra jelentkezők száma. Jó hír ez nekünk, vagy rossz? Hova lőjük be magunkat: Amerika vagy India mellé? Luxusjáratot próbáljunk működtetni, vagy népszerű fapadosat? Mi az a tudásalap, ami kibír negyven évet?