Zsellér Máté
Bloodrayne - Elő a dhampírfogakkal!
Utáljuk már állandóan szapulni Bollt, de nem tehetünk mást ha a rendező minden botütésre rászolgál: a Bloodrayne bűngyenge film.
Lara Croft, az meg kicsoda? - mondogatták csillogó szemmel a külső nézetes akciójátékok rajongói, amikor a Majesto 2002 tájékán piacra dobta az akkor még rétegjátéknak számító Bloodrayne-jét. Rayne vagányabb, mutatósabb és kegyetlenebb - bizonygatták sokan, ám a Bloodrayne rajongói elsősorban a horrorjátékok szerelmesei közül kerültek ki. A történetben egy fél-vámpír (hivatalosan, kérem szépen, dhampír) leányzót kísérhetünk nyomon, aki a második világháború alatt a német vonalak mögé hatolva titkos katonai létesítményekbe hatol be, nyirkos bunkerek árnyékban lesi áldozatát. Egy lista alapján szisztematikusan és bestiális kegyetlenséggel német magasrangú tiszteket végez ki amerikai megrendelésre.
Mi tagadás - Rayne karaktere valóban ultravagány. Gelebéből útjára küldött visszahúzhatós csáklyával ismerkedik, két karjára erősített pengével darálja a rakoncátlankodókat, mialatt a hatókörön kívül eső delikvensek elbájolását combra és hátra erősített különböző méretű stukkókkal végzi. Mindeközben nem elhanyagolható módon Aeon Flux-ot megszégyenítő kivitelezésű piros-fekete latexcuccban feszülnek tökéletes idomai, ha úgy kívánjuk, bullet-time üzemmódban. Rayne karaktere annyira über, hogy a szuperhőskultúrát tápláló képregénytársadalom is elszégyellte magát hogy nem találták ki korábban. Mára azonban mindenki nyugodt lehet: természetesen már van képregény is.
Időközben megértük a korrektre sikerült, korunkba helyezett folytatást (kísérlet egy vámpírapokalipszisra - yeah!), s a Bloodrayne beérésével egyidejűleg már jött is a hír, hogy nyakunkon a filmfeldolgozás. A derűre azonban rögtön ború köszöntött, amikor kiderült, hogy ez a játékfeldolgozás sem Michael Bay vagy Jerry Bruckheimer érdeklődését keltette fel - a rendező neveként pedig az egyszemélyes film-kivégzőosztag, Uwe Boll neve állt.
Sajnos a magyar filmkritikus mindig hajlamos a játék ismerete híján elhamarkodott kijelentéseket tenni (meg persze másolni szemérmetlen módon), így harapózhatott el a magyar Bloodrayne-cikkekben az a badarság, hogy a film az első játék történetét veszi alapul. Aha, persze, a játék ismerőiként és kedvelőiként szeretnénk mi azt! Épp hogy a dolog ellenkezője történt, tulajdonképpen indokolatlanul. Uwe Boll még jóformán neki sem látott a kivitelezésnek, máris elkezdi maga alatt nyeszetelni a fát, amikor hozzájárult a történet középkorba helyezéséhez. Az akár cyber-punkos környezetben is működtethető Rayne karaktere így a technika híján rögtön kompromisszumokra kényszerül - a koreográfia megsínyli a játék egyik legfőbb erősségét jelentő egyidejű fegyverhasználat hiányát.
A vámpír apától és halandó anyától származó lány a film nyitányakor ketrecbe zárt cirkuszi látványosság, gyorsan gyógyuló sebei csodájára járnak a népek amerre csak megállnak vele a vándormutatványosok. Rayne egy este elszabadul és féktelen zabálásba kezd - mindegy neki, csak dobogjon a nyaki ütőér. Hamar rá kell döbbennie azonban, hogy fajtája az emberség mételye, a vágyait pedig nem elégíti ki a ragadozó lét és az ártatlanul ontott vér. Állati ösztönein gyorsan úrrá lesz a lelkiismeret és az ártatlan emberekért érzett felelősség tudata. Identitás-válsága mellé fajtája iránt érzett féktelen gyűlölet is párosul, bosszúvágya végül Kagan, a könyörtelen vámpírvezér elpusztításának vágyában csúcsosodik ki. A főhúnyó zsarnoksága mellett fő bűne, hogy Rayne apja - a soha nem szűnő identitászavar okozója, anyjának könyörtelen gyilkosa.
Persze a lány néhány vámpírvadászban társra is talál, hogy együtt mészároljanak le párszáz páncélba bújt statisztát néhány kínosan gyenge kardmutatvány keretében. Igazság szerint Kristianna Lokennek a röhejesen bénán kivitelezett Bloodrayne-jelmez felpróbálása után, a többi szereplőnek pedig az elkészült csatajelenetek visszatekintésekor kellett volna szép csendben eloldalogni a forgatásról. Hogy nem tették az valószínűleg annak tudható be, hogy ők sem hitték el hogy ilyen szép számmal összegyűltek. Itt van az örök fenegyerek Michael Madsen, az Oscar-díjas Ben Kingsley, a szikár tekintetű Michelle Rodrigez, Meat Loaf - ezúttal tejcsárda méretű mellek nélkül, a legendás Billy Zane, a szépfiúszerepektől középkori szépfiúszerepbe nyergelt Matthew Davis, valamint a félig hazai (német) produkciót támogatandó, tiszteletét teszi Udo Kier is.
Uwe Boll filmjeit szokás a magas kritikusi lóról halálra szapulni és erre a Bloodrayne kapcsán mindenkinek minden oka meg is van. Hallani olyan véleményt, amely e filmben valamiféle javuló tendenciát vél felfedezni, és én sem szívesen osztanám halálra szegény Bollt, ha nem lenne muszáj. De legyünk őszinték egymáshoz: a német rendező ezúttal is bűngyenge filmet adott ki a kezei közül. Ehhez hatástalanított egy király sztorit és féltucat karakteres színészt, felvonultatott néhány, kb. a Vörös Szonja színvonalához mérhető effektet, és biztos kézzel varázsolt Rayne játékbeli karizmájából érdektelen fantasy-figurát.
Uwe Boll filmjei a trash-műfajon belül is valami egészen egyedi alkategóriát képviselnek, ahol a futó képsorok minősíthetetlen gyengesége és az alapul szolgáló játék feeling-jére történő szüntelen asszociálás okozta élménykoktél eredményez nyolc napon túl gyógyuló lelki sérüléseket a mazochizmus legmélyebb dimenzióiban kóválygó mozilátogatónak. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha a mozipénztárosok fejét habzó szájjal leordító alakokkal találkozunk mostanság a mozikban. Szerencsétlenek csak a pénzüket akarják, viszont nem tudom, hogy miért nem néznek utána hogy mire váltanak jegyet.
A filmelőzetes letöltése
Lara Croft, az meg kicsoda? - mondogatták csillogó szemmel a külső nézetes akciójátékok rajongói, amikor a Majesto 2002 tájékán piacra dobta az akkor még rétegjátéknak számító Bloodrayne-jét. Rayne vagányabb, mutatósabb és kegyetlenebb - bizonygatták sokan, ám a Bloodrayne rajongói elsősorban a horrorjátékok szerelmesei közül kerültek ki. A történetben egy fél-vámpír (hivatalosan, kérem szépen, dhampír) leányzót kísérhetünk nyomon, aki a második világháború alatt a német vonalak mögé hatolva titkos katonai létesítményekbe hatol be, nyirkos bunkerek árnyékban lesi áldozatát. Egy lista alapján szisztematikusan és bestiális kegyetlenséggel német magasrangú tiszteket végez ki amerikai megrendelésre.
Mi tagadás - Rayne karaktere valóban ultravagány. Gelebéből útjára küldött visszahúzhatós csáklyával ismerkedik, két karjára erősített pengével darálja a rakoncátlankodókat, mialatt a hatókörön kívül eső delikvensek elbájolását combra és hátra erősített különböző méretű stukkókkal végzi. Mindeközben nem elhanyagolható módon Aeon Flux-ot megszégyenítő kivitelezésű piros-fekete latexcuccban feszülnek tökéletes idomai, ha úgy kívánjuk, bullet-time üzemmódban. Rayne karaktere annyira über, hogy a szuperhőskultúrát tápláló képregénytársadalom is elszégyellte magát hogy nem találták ki korábban. Mára azonban mindenki nyugodt lehet: természetesen már van képregény is.
Időközben megértük a korrektre sikerült, korunkba helyezett folytatást (kísérlet egy vámpírapokalipszisra - yeah!), s a Bloodrayne beérésével egyidejűleg már jött is a hír, hogy nyakunkon a filmfeldolgozás. A derűre azonban rögtön ború köszöntött, amikor kiderült, hogy ez a játékfeldolgozás sem Michael Bay vagy Jerry Bruckheimer érdeklődését keltette fel - a rendező neveként pedig az egyszemélyes film-kivégzőosztag, Uwe Boll neve állt.
Sajnos a magyar filmkritikus mindig hajlamos a játék ismerete híján elhamarkodott kijelentéseket tenni (meg persze másolni szemérmetlen módon), így harapózhatott el a magyar Bloodrayne-cikkekben az a badarság, hogy a film az első játék történetét veszi alapul. Aha, persze, a játék ismerőiként és kedvelőiként szeretnénk mi azt! Épp hogy a dolog ellenkezője történt, tulajdonképpen indokolatlanul. Uwe Boll még jóformán neki sem látott a kivitelezésnek, máris elkezdi maga alatt nyeszetelni a fát, amikor hozzájárult a történet középkorba helyezéséhez. Az akár cyber-punkos környezetben is működtethető Rayne karaktere így a technika híján rögtön kompromisszumokra kényszerül - a koreográfia megsínyli a játék egyik legfőbb erősségét jelentő egyidejű fegyverhasználat hiányát.
A vámpír apától és halandó anyától származó lány a film nyitányakor ketrecbe zárt cirkuszi látványosság, gyorsan gyógyuló sebei csodájára járnak a népek amerre csak megállnak vele a vándormutatványosok. Rayne egy este elszabadul és féktelen zabálásba kezd - mindegy neki, csak dobogjon a nyaki ütőér. Hamar rá kell döbbennie azonban, hogy fajtája az emberség mételye, a vágyait pedig nem elégíti ki a ragadozó lét és az ártatlanul ontott vér. Állati ösztönein gyorsan úrrá lesz a lelkiismeret és az ártatlan emberekért érzett felelősség tudata. Identitás-válsága mellé fajtája iránt érzett féktelen gyűlölet is párosul, bosszúvágya végül Kagan, a könyörtelen vámpírvezér elpusztításának vágyában csúcsosodik ki. A főhúnyó zsarnoksága mellett fő bűne, hogy Rayne apja - a soha nem szűnő identitászavar okozója, anyjának könyörtelen gyilkosa.
Persze a lány néhány vámpírvadászban társra is talál, hogy együtt mészároljanak le párszáz páncélba bújt statisztát néhány kínosan gyenge kardmutatvány keretében. Igazság szerint Kristianna Lokennek a röhejesen bénán kivitelezett Bloodrayne-jelmez felpróbálása után, a többi szereplőnek pedig az elkészült csatajelenetek visszatekintésekor kellett volna szép csendben eloldalogni a forgatásról. Hogy nem tették az valószínűleg annak tudható be, hogy ők sem hitték el hogy ilyen szép számmal összegyűltek. Itt van az örök fenegyerek Michael Madsen, az Oscar-díjas Ben Kingsley, a szikár tekintetű Michelle Rodrigez, Meat Loaf - ezúttal tejcsárda méretű mellek nélkül, a legendás Billy Zane, a szépfiúszerepektől középkori szépfiúszerepbe nyergelt Matthew Davis, valamint a félig hazai (német) produkciót támogatandó, tiszteletét teszi Udo Kier is.
Uwe Boll filmjeit szokás a magas kritikusi lóról halálra szapulni és erre a Bloodrayne kapcsán mindenkinek minden oka meg is van. Hallani olyan véleményt, amely e filmben valamiféle javuló tendenciát vél felfedezni, és én sem szívesen osztanám halálra szegény Bollt, ha nem lenne muszáj. De legyünk őszinték egymáshoz: a német rendező ezúttal is bűngyenge filmet adott ki a kezei közül. Ehhez hatástalanított egy király sztorit és féltucat karakteres színészt, felvonultatott néhány, kb. a Vörös Szonja színvonalához mérhető effektet, és biztos kézzel varázsolt Rayne játékbeli karizmájából érdektelen fantasy-figurát.
Uwe Boll filmjei a trash-műfajon belül is valami egészen egyedi alkategóriát képviselnek, ahol a futó képsorok minősíthetetlen gyengesége és az alapul szolgáló játék feeling-jére történő szüntelen asszociálás okozta élménykoktél eredményez nyolc napon túl gyógyuló lelki sérüléseket a mazochizmus legmélyebb dimenzióiban kóválygó mozilátogatónak. Úgyhogy ne csodálkozzunk, ha a mozipénztárosok fejét habzó szájjal leordító alakokkal találkozunk mostanság a mozikban. Szerencsétlenek csak a pénzüket akarják, viszont nem tudom, hogy miért nem néznek utána hogy mire váltanak jegyet.
A filmelőzetes letöltése
|
Bloodrayne színes feliratos amerikai-német fantasy-horror, 95 perc, 2005 Rendező: Uwe Boll Forgatókönyvíró: Guinevere Turner Zeneszerző: Henning Lohner Operatőr: Mathias Neumann Producer: Dan Clarke, Shawn Williamson Szereplők: Kristanna Loken (Rayne) Ben Kingsley (Kagan) Michelle Rodriguez (Katarin) Matthew Davis (Sebastian) Michael Madsen (Vladimir) Billy Zane (Elrich) Meat Loaf (Leonid) Will Sanderson (Domastir) Udo Kier (Regal Monk) |
