Szekeres Viktor
Fehér tenyér, az igényes magyar közönségfilm
A legtöbb moziba járónak a magyar filmet csak az Egy szoknya, a Tibor vagyok és az Üvegtigris jelenti, de nem érdemes elmenni az olyan közönségfilmek mellett sem, amelyek nem csak a teli pofával való röhögést kínálják fel nekünk.
Sokan panaszkodnak itthon, hogy nem gyártanak Magyarországon igényes vagy jó filmeket, s bár az utóbbi időben a Csak szex és más semmi megmutatta, hogy a közönségigényeket is ki lehet elégíteni magas színvonalon. Mégis tendencia, hogy a sok fanyalgás ellenére amikor igazán jó film kerül a mozikba, akkor a leghangosabb magyar film utálók maradnak távol és csak egy szűk kör dönt úgy, hogy érdemes mozijegyet váltani az alkotásra. Elég csak arra gondolni, hogy hiába volt az utóbbi időkben igen színvonalas film, mondjuk Fliegauf Benedek Dealerje (pont tavaly nyerte meg a legjobb rendezői díjat a Filmszemlén) vagy Vranik Roland Filmszemle-fődíjas abszurd humorú kecskés-kéményseprő meséje - mégis nézettségileg nem voltak sikeresek, hiszen a magyar közönség teljes apátiája kísérte bemutatójukat. (Valószínűleg hasonló sorsa lesz a nemrég bemutatott Fehér tenyérnek is, hiszen bemutatójának hetén például az elég zsenge minőségű Kútfejek nyitó heti bevételének mindössze negyedét tudta produkálni.)
Hajdu Szabolcsot az igényes magyar filmek kedvelői már 2002-ből ismerhetik, amikor is a (mondhatjuk) legendás Simó-nyolcas egyik tagjaként elkészítette a Macerás ügyeket, amivel az akkori filmszemlén be is söpörte a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést. Bár második filmje, a Tamara díjesőt nem aratott, mégis az igényesebb hazai filmalkotások közé tartozik - ennek elkészítése után döntött úgy, hogy egy elég kemény diónak számító témát választ következő filmjének. A Fehér tenyér ugyanis egy életrajzi film, mely testvéréről, az ő útjáról szól, amely egy debreceni tornateremből vezetett egészen a Cirque de Soleil Las Vegas-i revüjéig.
A Fehér tenyér tehát egy tornászról szóló életrajzi film, mely szereplői kvázi önmagukat alakítják, hiszen a főszereplő, a fiatal tornászreménység Dongót a rendező öccse, Hajdu Zoltán Miklós játssza, kanadai tanítványát pedig az olimpiai bajnok Kyle Shewfelt alakítja. Rajtuk nehéz is a hitelességet számon kérni, de hasonlóan jól alakítanak az igazi színészek, mint Lukáts Andor, vagy a román gyerekszereplők, és az ugyancsak román származású Gheorghe Dinica, aki a kegyetlenkedő, kétszínű tornászedző szerepében olyan tenyérbemászó, hogy az embernek azonnal elkezd viszketni a fémbetétes Martens bakancsa.
Mint előző filmjeinél, ezúttal is elég nagy és nyomasztó szerepet kap a 80-as évek városa a debreceni születésű Hajdunál. Ha Rapülőket akarnék idézni, akkor "lakótelep és szeméthegyek" mindenek előtt, valamint lepukkant tornatermek - ezek idézik meg a legpozitívabb emberi tulajdonságok között számon tartott kitartást, bátorságot és elszántságot. Igen, az emberi akarat nem ismer akadályokat, pláne, ha kisgyerekről van szó. És a bemutatott kisgyerek, kisgyerekek valóban rendelkeztek ezekkel a tulajdonságokkal.
A Fehér tenyér egyértelműen a jobban sikerült magyar filmek közé tartozik. De ha eltekintünk a dicséretektől, nem lehet elmenni amellett, hogy a téma még a kihasznált lehetőségeknél is többet kínálhatott volna, a rendezői döntés miatt inkább történethű maradt, és mint ilyen kissé egyhangú is lett. A szabdalt szerkezetű film három idősík és helyszín között ugrál és amellett, hogy a sportsajtóból sokszor ismert egyenlőségjelet teszi ki a torna (értsd versenysport) és a kegyetlenkedés, valamint az izzadság, a vér és veríték közé, új dolgokkal nem szolgál, inkább csak örökérvényű dolgokra próbálja felnyitni szemünket. Kissé amerikásan még sulykolni is próbálja belénk a direktor az egyértelmű párhuzamokat, és ezt két idősík vágásilag összemosott bemutatóján keresztül teszi. Persze erre nem biztos, hogy szükség volt, hiszen a film üzenete világos mindnyájunknak.
Várható volt-e vagy sem, de a Fehér tenyért (vagy tenyeret?) erőteljesen elhalmozták az idei filmszemlén a díjakkal. A rendezői, producer és operatőri díj mellé Hajdu Szabolcs filmje megkapta az egyik legtöbbet jelentő elismerést, a közönségdíjat is, vagyis megnyugodhatunk, hogy idén nem egy lila, bölcsészkompatibilis film került a legjobbak közé.
Sokan panaszkodnak itthon, hogy nem gyártanak Magyarországon igényes vagy jó filmeket, s bár az utóbbi időben a Csak szex és más semmi megmutatta, hogy a közönségigényeket is ki lehet elégíteni magas színvonalon. Mégis tendencia, hogy a sok fanyalgás ellenére amikor igazán jó film kerül a mozikba, akkor a leghangosabb magyar film utálók maradnak távol és csak egy szűk kör dönt úgy, hogy érdemes mozijegyet váltani az alkotásra. Elég csak arra gondolni, hogy hiába volt az utóbbi időkben igen színvonalas film, mondjuk Fliegauf Benedek Dealerje (pont tavaly nyerte meg a legjobb rendezői díjat a Filmszemlén) vagy Vranik Roland Filmszemle-fődíjas abszurd humorú kecskés-kéményseprő meséje - mégis nézettségileg nem voltak sikeresek, hiszen a magyar közönség teljes apátiája kísérte bemutatójukat. (Valószínűleg hasonló sorsa lesz a nemrég bemutatott Fehér tenyérnek is, hiszen bemutatójának hetén például az elég zsenge minőségű Kútfejek nyitó heti bevételének mindössze negyedét tudta produkálni.)
Hajdu Szabolcsot az igényes magyar filmek kedvelői már 2002-ből ismerhetik, amikor is a (mondhatjuk) legendás Simó-nyolcas egyik tagjaként elkészítette a Macerás ügyeket, amivel az akkori filmszemlén be is söpörte a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést. Bár második filmje, a Tamara díjesőt nem aratott, mégis az igényesebb hazai filmalkotások közé tartozik - ennek elkészítése után döntött úgy, hogy egy elég kemény diónak számító témát választ következő filmjének. A Fehér tenyér ugyanis egy életrajzi film, mely testvéréről, az ő útjáról szól, amely egy debreceni tornateremből vezetett egészen a Cirque de Soleil Las Vegas-i revüjéig.
A Fehér tenyér tehát egy tornászról szóló életrajzi film, mely szereplői kvázi önmagukat alakítják, hiszen a főszereplő, a fiatal tornászreménység Dongót a rendező öccse, Hajdu Zoltán Miklós játssza, kanadai tanítványát pedig az olimpiai bajnok Kyle Shewfelt alakítja. Rajtuk nehéz is a hitelességet számon kérni, de hasonlóan jól alakítanak az igazi színészek, mint Lukáts Andor, vagy a román gyerekszereplők, és az ugyancsak román származású Gheorghe Dinica, aki a kegyetlenkedő, kétszínű tornászedző szerepében olyan tenyérbemászó, hogy az embernek azonnal elkezd viszketni a fémbetétes Martens bakancsa.
Mint előző filmjeinél, ezúttal is elég nagy és nyomasztó szerepet kap a 80-as évek városa a debreceni születésű Hajdunál. Ha Rapülőket akarnék idézni, akkor "lakótelep és szeméthegyek" mindenek előtt, valamint lepukkant tornatermek - ezek idézik meg a legpozitívabb emberi tulajdonságok között számon tartott kitartást, bátorságot és elszántságot. Igen, az emberi akarat nem ismer akadályokat, pláne, ha kisgyerekről van szó. És a bemutatott kisgyerek, kisgyerekek valóban rendelkeztek ezekkel a tulajdonságokkal.
A Fehér tenyér egyértelműen a jobban sikerült magyar filmek közé tartozik. De ha eltekintünk a dicséretektől, nem lehet elmenni amellett, hogy a téma még a kihasznált lehetőségeknél is többet kínálhatott volna, a rendezői döntés miatt inkább történethű maradt, és mint ilyen kissé egyhangú is lett. A szabdalt szerkezetű film három idősík és helyszín között ugrál és amellett, hogy a sportsajtóból sokszor ismert egyenlőségjelet teszi ki a torna (értsd versenysport) és a kegyetlenkedés, valamint az izzadság, a vér és veríték közé, új dolgokkal nem szolgál, inkább csak örökérvényű dolgokra próbálja felnyitni szemünket. Kissé amerikásan még sulykolni is próbálja belénk a direktor az egyértelmű párhuzamokat, és ezt két idősík vágásilag összemosott bemutatóján keresztül teszi. Persze erre nem biztos, hogy szükség volt, hiszen a film üzenete világos mindnyájunknak.
Várható volt-e vagy sem, de a Fehér tenyért (vagy tenyeret?) erőteljesen elhalmozták az idei filmszemlén a díjakkal. A rendezői, producer és operatőri díj mellé Hajdu Szabolcs filmje megkapta az egyik legtöbbet jelentő elismerést, a közönségdíjat is, vagyis megnyugodhatunk, hogy idén nem egy lila, bölcsészkompatibilis film került a legjobbak közé.