Bőgel György
Írország: javuló mutatók, leszakadó néprétegek
Írország valóságos adóparadicsomnak számít az IT-cégek körében, ám a népszerűségnek nagy ára van: a szegénység továbbra is probléma, amely lassan állandó rohanással, stresszel párosul.
Vannak szerencsés véletlenek. Tegnap éppen egy, az offshore outsourcingról szóló előadáshoz gyűjtöttem információkat. Ezt a témát nem lehet Írország nélkül tárgyalni. Elkezdtem hát keresgélni adatok után, és találtam is számokat és grafikonokat, amelyek felrajzolják, hogyan alakultak náluk a külföldi beruházások, mennyi szolgáltatást exportálnak, mikor és mivel jelentek meg náluk a nagy informatikai vállalatok, hogyan épült fel a híres dublini pénzügyi szolgáltató központ. A grafikonok szépen mutatják, mikor történt meg a kiugrás, mikor lódult neki a beruházási hullám, mikor kezdett látványosan emelkedni az esős szigeten dolgozó informatikusok létszáma.
Szóval kezdett kirajzolódni a kép. Pont ekkor hullott az ölembe két érdekes újságcik, amelyek tovább szélesítették a perspektívát. Az egyiket a The Wall Street Journal hozta le a tegnapelőtti számban. Szokatlanul hosszú írás, ebben az új tabloid-formában majd másfél oldalt tölt ki. A vastag szalagcímben a Microsoft neve szerepel, a cikk ugyanis arról szól, hogy az óriáscég hol fizet adót és mennyit. A lap megállapítja: jóval kevesebbet fizet, mint eddig, és azt ráadásul jórészt Írországban fizeti.
Ott alapított ugyanis egy vállalatot, a Round Island One Ltd-et, ők gondozzák és forgalmazzák licencek formájában a Microsoft szellemi tulajdonát Európában, a Közép-Keleten és Afrikában. Azért Írországban, mert ott kevés adót kell fizetni, a kapu pedig nyitva van az Unió felé. Gates cége persze nincs egyedül, a példáját mások is követik, ez a kitelepülési megoldás jó ideje népszerű már, és nem csak az informatikusok körében, hanem más tudásintenzív iparágakban is, így például a gyógyszergyártóknál.
A megoldás tulajdonképpen egyszerű: alapítani kell egy fejlesztő központot az ügyesen politizáló, vonzerejét módszeresen ápoló országban. Ha ez megtörtént, adószedő legyen a talpán, aki megmondja, hogy egy, a drótokon ide-oda cikázó, zsebrevágott lemezeken vándorló szoftvert a világ mely pontján fejleszettek ki, a kreatív ötletek hol születtek, a szellemi tulajdon forgalma felett tulajdonképpen mely ország adóhivatalának kellene őrködnie, ki exportál kinek micsodát. Szellemi tulajdonról van szó, légnemű és illékony dologról, nem olajról vagy porszívóról. Az eredmény az USA költségvetése bánja, az írek pedig jól járnak vele, a The Wall Street Journal még azt is közli, a sziget egy polgárára hány microsoftos adódollár esik.
Az írek szemlátomást ügyesek, jól kihasználják az adottságaikat. Az adatok itt az asztalomon azt mutatják, hogy az elmúlt tíz évben ők zebelték be az Európába irányuló amerikai direkt befektetések mintegy egynegyedét. A munkanélküliség 4,2%-ra csökkent, ami itt a környéken nagyon szép eredménynek számít. Csak az elmúlt évben 93 ezer új munkahelyet teremtettek. A gazdaságpolitika okos, következetes, stabil és vállalkozásbarát, a vállalati adók alacsonyak. Az egyetemek ontják a kiválóan képzett mérnököket és tudósokat. A kilencvenes évek közepétől évi átlagban 6,5%-ot nő a GDP-jük.
De a sikernek azért ára is van - erről szól a másik cikk, amit a Newsweekben találtam. Ebben a fejlődésnek nemcsak a színét, hanem a fonákját is megmutatják. Az ország városaiban az árak magasak, jóval magasabbak, mint Európa más részein. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, az ingatlanhitelek állománya tíz év alatt a hatszorosára nőtt. Gazdagok és szegények között szélesre nyílt az olló, a távolság közöttük talán még sohasem volt ilyen nagy. A dublini közlekedés rémálommá változott. Az egészségügyi rendszer túlterhelt.
A lakosság 23%-a számít szegénynek, leginkább az idősek és az alacsony képzettségűek. A megszerzett gazdagság megoszlása rendkívül egyenlőtlen. A pénzért minden energiával hajtani kell, a munkaidő meghosszabbodott, sokak számára megszűnt a hétvégi pihenés. A versenyképesség, a modernizálás édekében végrehajtott nagyberuházások óriási terheket pakolnak az emberek vállára. A szupermodern exporszektor mellett megmaradtak a jóval elmaradottabb, hazai piacra termelő ágazatok is. Sok fiatal úgy érzi, hogy mókuskerékbe került, darálóba, ami felfalja az energiájukat és a fiatalságukat. Stressz, stressz, stressz mindenütt.
A jelek szerint Írország a versenyben egyelőre előre menekül, a minél igényesebb, minél tudásintenzívebb ágazatok felé. Érdemes figyelni őket, több nézőpontból is.
Vannak szerencsés véletlenek. Tegnap éppen egy, az offshore outsourcingról szóló előadáshoz gyűjtöttem információkat. Ezt a témát nem lehet Írország nélkül tárgyalni. Elkezdtem hát keresgélni adatok után, és találtam is számokat és grafikonokat, amelyek felrajzolják, hogyan alakultak náluk a külföldi beruházások, mennyi szolgáltatást exportálnak, mikor és mivel jelentek meg náluk a nagy informatikai vállalatok, hogyan épült fel a híres dublini pénzügyi szolgáltató központ. A grafikonok szépen mutatják, mikor történt meg a kiugrás, mikor lódult neki a beruházási hullám, mikor kezdett látványosan emelkedni az esős szigeten dolgozó informatikusok létszáma.
Szóval kezdett kirajzolódni a kép. Pont ekkor hullott az ölembe két érdekes újságcik, amelyek tovább szélesítették a perspektívát. Az egyiket a The Wall Street Journal hozta le a tegnapelőtti számban. Szokatlanul hosszú írás, ebben az új tabloid-formában majd másfél oldalt tölt ki. A vastag szalagcímben a Microsoft neve szerepel, a cikk ugyanis arról szól, hogy az óriáscég hol fizet adót és mennyit. A lap megállapítja: jóval kevesebbet fizet, mint eddig, és azt ráadásul jórészt Írországban fizeti.
Ott alapított ugyanis egy vállalatot, a Round Island One Ltd-et, ők gondozzák és forgalmazzák licencek formájában a Microsoft szellemi tulajdonát Európában, a Közép-Keleten és Afrikában. Azért Írországban, mert ott kevés adót kell fizetni, a kapu pedig nyitva van az Unió felé. Gates cége persze nincs egyedül, a példáját mások is követik, ez a kitelepülési megoldás jó ideje népszerű már, és nem csak az informatikusok körében, hanem más tudásintenzív iparágakban is, így például a gyógyszergyártóknál.
A megoldás tulajdonképpen egyszerű: alapítani kell egy fejlesztő központot az ügyesen politizáló, vonzerejét módszeresen ápoló országban. Ha ez megtörtént, adószedő legyen a talpán, aki megmondja, hogy egy, a drótokon ide-oda cikázó, zsebrevágott lemezeken vándorló szoftvert a világ mely pontján fejleszettek ki, a kreatív ötletek hol születtek, a szellemi tulajdon forgalma felett tulajdonképpen mely ország adóhivatalának kellene őrködnie, ki exportál kinek micsodát. Szellemi tulajdonról van szó, légnemű és illékony dologról, nem olajról vagy porszívóról. Az eredmény az USA költségvetése bánja, az írek pedig jól járnak vele, a The Wall Street Journal még azt is közli, a sziget egy polgárára hány microsoftos adódollár esik.
Az írek szemlátomást ügyesek, jól kihasználják az adottságaikat. Az adatok itt az asztalomon azt mutatják, hogy az elmúlt tíz évben ők zebelték be az Európába irányuló amerikai direkt befektetések mintegy egynegyedét. A munkanélküliség 4,2%-ra csökkent, ami itt a környéken nagyon szép eredménynek számít. Csak az elmúlt évben 93 ezer új munkahelyet teremtettek. A gazdaságpolitika okos, következetes, stabil és vállalkozásbarát, a vállalati adók alacsonyak. Az egyetemek ontják a kiválóan képzett mérnököket és tudósokat. A kilencvenes évek közepétől évi átlagban 6,5%-ot nő a GDP-jük.
De a sikernek azért ára is van - erről szól a másik cikk, amit a Newsweekben találtam. Ebben a fejlődésnek nemcsak a színét, hanem a fonákját is megmutatják. Az ország városaiban az árak magasak, jóval magasabbak, mint Európa más részein. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, az ingatlanhitelek állománya tíz év alatt a hatszorosára nőtt. Gazdagok és szegények között szélesre nyílt az olló, a távolság közöttük talán még sohasem volt ilyen nagy. A dublini közlekedés rémálommá változott. Az egészségügyi rendszer túlterhelt.
A lakosság 23%-a számít szegénynek, leginkább az idősek és az alacsony képzettségűek. A megszerzett gazdagság megoszlása rendkívül egyenlőtlen. A pénzért minden energiával hajtani kell, a munkaidő meghosszabbodott, sokak számára megszűnt a hétvégi pihenés. A versenyképesség, a modernizálás édekében végrehajtott nagyberuházások óriási terheket pakolnak az emberek vállára. A szupermodern exporszektor mellett megmaradtak a jóval elmaradottabb, hazai piacra termelő ágazatok is. Sok fiatal úgy érzi, hogy mókuskerékbe került, darálóba, ami felfalja az energiájukat és a fiatalságukat. Stressz, stressz, stressz mindenütt.
A jelek szerint Írország a versenyben egyelőre előre menekül, a minél igényesebb, minél tudásintenzívebb ágazatok felé. Érdemes figyelni őket, több nézőpontból is.
