Szekeres Viktor
A remény bajnoka - Russell Crowe a padlón
Az életrajzi filmeket, bár tele velük a padlás, mindig szerette az Oscar-díjat odaítélő Akadémia. Ezúttal Ron Howard és Russell Crowe nyújtotta ki a kezét az aranyszobrocskáért.
Persze a kézkinyújtást jelképesen kell érteni, de az amerikai júniusi bemutató ellenére is (az Oscarra szánt filmeket általában decemberben bocsátják a nagyközönség elé) nyilvánvaló volt a készítők, illetve a Universal és a Miramax szándéka, amikor útjára indították a Jim Braddock bokszoló életéről szóló 88 millió dolláros költségvetésű filmet. Nyilván a téma sem új, pláne az ugyancsak az Oscarért harcba küldött Clint Eastwood rendezte Millió dolláros bébi árnyékában. De a szerencsés alanyválasztás és ezzel a történet 1920-30-as évekbe való helyezése markánsan elkülöníti a két filmet egymástól.
Az időpont a depresszió érája, vagyis a gazdasági válság sújtotta Amerika, a 20-as évek vége és a 30-as évek eleje. Ebben a környezetben próbál az ír származású ökölvívó, James J. Braddock valamiképpen megélhetést teremteni a maga és kis családja számára (Rennée Zellweger, mint asszonyka). Élnek is, mint hal a vízben, egyik napról a másikra, amikor egyszer csak egy maradandó sérülés formájában beüt a krach, és a balszerencsés bokszoló az élet más területein kénytelen tovább dolgozni, bár az általa kinézett dokkmunkási karriert sajnos törött kézzel nehéz befutni.
Ahogy várható, jönnek a nélkülözések, miegymás, amikor hirtelen felcsillan a remény (hiszen az mindig fel szokott csillanni) - 250 dollárért felajánlják Braddocknak, hogy agyonveretheti magát a világbajnoki címmérkőzésre készülő John Griffin ellen. Braddockot nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon, és szó szerint felhúzza azt a bizonyos kesztyűt.
Szó se róla, ma már ki lehet jelenteni, hogy a TV2 és az RTL Klub bokszgáláin szocializálódott nézőközönség igazi értőjévé vált a sportnak, így nem okoz nagy nehézséget annak átérzése, hogy milyen helyzetből is indul neki a második esélynek Jim Braddock. Ő kapta a venezuelai bokszoló szerepét John Griffin felkészülési meccsén, aki általában nem nagyon szokott sok vizet zavarni. Azt viszont nem olyan nagy művészet kitalálni, hogy mi is a lesz a mérkőzés végeredménye.
Ez utóbbi a film egyik hibája - mert bár nem is az a lényeg, hogy ki nyer, ki nem nyer (ráadásul szinte minden tartalomismertetés és sajtóközlemény elmondja a film végét is (Kösz!)), lévén igaz történetről van szó, és nyilván itthon mindenki ismeri egy 70 évvel ezelőtt versenyző bokszoló életét (vagyis, hogy világbajnok lesz-e vagy sem, lesz-e tragédia vagy sem) - kiszámítható lett a produktum. Az elején Ron Howard rendező (Csodálatos elme, Apolló 13) úgy dönt, hogy kevésbé koncentrál az ökölvívásra, inkább megpróbálja a nélkülözésekkel teli kort bemutatni, valamint Braddock és családja nyomorúságos körülményeit, melyek természetesen meghatározott időközönként zsebkendő előrántásra kényszerítik az érzékenyebb nézőket. Szép, szép, valóban szomorú, azonban az egy helyben való totyogás (és az igaz történet ellenére való kiszámíthatóság), sajnos a majd két és fél órás filmet is menthetetlenül vontatottá teszi.
Hiába érzi nagyszerűen az arányokat a rendező, hiába alakít megint szinte hibátlanul - akár szobrocskát érően - Russell Crowe, valahogy az unalmi faktort nem tudták kiküszöbölni a filmből. Csak az nem fog fészkelődni film közben, aki valóban kellőképen le tud menni depresszívbe (vagy nem). Valóban, pestiesen szólva: nem semmi élete volt és sok mindent megélt a film alanya, de igazából (csúnya dolog ilyet mondani), eléggé filmklisékből állt az élete, amit olykor sajnos a dramaturgia oltárán is beáldoztak az írók.
Tipikusan az egyszer fent, egyszer lent, a "nagy kudarcok után nagy sikerek jönnek", a "boksz nem csak verekedés, hanem az élet metaforája" (...) típusú film sikeredett a többre hivatott sportolóról. Ami kilóg a sablonos képből az annak ábrázolása amire a film címe is utal, hogy Jim Braddock nem csak egy bokszoló volt a sok közül, hanem ő volt az az ember, aki (nagy szavak!) szinte egymaga állt ki és képviselte lakóhelye, New Jersey lakosságát, kiknek "szíve együtt dobbant vele" - ő volt az, aki becsempészte az életükbe azt a bizonyos fényt az alagút végén.
A negatívnak tűnő felhang ellenére egy nagyon szépen csomagolt, értékes filmet láthatunk ettől a héttől a mozikban, remek alakításokkal (az ausztrál származású színész elől természetesen Paul Giamatti viszi el a pálmát, aki ismét bebizonyította, hogy az egyik legjobb hollywoodi karakterszínész - talán Zellweger, olykor túljátszott szerepe inog kissé), profi módon elkészített bokszjelenetekkel (mint mindig) és kottaszerű rendezéssel, ami bár nagyszerűen visszaadja a kor hangulatát, mégis inkább csak egy nagy üveggolyóhoz hasonlít, amely kívülről szép ugyan, de annyira mégsem finom.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
Persze a kézkinyújtást jelképesen kell érteni, de az amerikai júniusi bemutató ellenére is (az Oscarra szánt filmeket általában decemberben bocsátják a nagyközönség elé) nyilvánvaló volt a készítők, illetve a Universal és a Miramax szándéka, amikor útjára indították a Jim Braddock bokszoló életéről szóló 88 millió dolláros költségvetésű filmet. Nyilván a téma sem új, pláne az ugyancsak az Oscarért harcba küldött Clint Eastwood rendezte Millió dolláros bébi árnyékában. De a szerencsés alanyválasztás és ezzel a történet 1920-30-as évekbe való helyezése markánsan elkülöníti a két filmet egymástól.
Az időpont a depresszió érája, vagyis a gazdasági válság sújtotta Amerika, a 20-as évek vége és a 30-as évek eleje. Ebben a környezetben próbál az ír származású ökölvívó, James J. Braddock valamiképpen megélhetést teremteni a maga és kis családja számára (Rennée Zellweger, mint asszonyka). Élnek is, mint hal a vízben, egyik napról a másikra, amikor egyszer csak egy maradandó sérülés formájában beüt a krach, és a balszerencsés bokszoló az élet más területein kénytelen tovább dolgozni, bár az általa kinézett dokkmunkási karriert sajnos törött kézzel nehéz befutni.
Ahogy várható, jönnek a nélkülözések, miegymás, amikor hirtelen felcsillan a remény (hiszen az mindig fel szokott csillanni) - 250 dollárért felajánlják Braddocknak, hogy agyonveretheti magát a világbajnoki címmérkőzésre készülő John Griffin ellen. Braddockot nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon, és szó szerint felhúzza azt a bizonyos kesztyűt.
Szó se róla, ma már ki lehet jelenteni, hogy a TV2 és az RTL Klub bokszgáláin szocializálódott nézőközönség igazi értőjévé vált a sportnak, így nem okoz nagy nehézséget annak átérzése, hogy milyen helyzetből is indul neki a második esélynek Jim Braddock. Ő kapta a venezuelai bokszoló szerepét John Griffin felkészülési meccsén, aki általában nem nagyon szokott sok vizet zavarni. Azt viszont nem olyan nagy művészet kitalálni, hogy mi is a lesz a mérkőzés végeredménye.
Ez utóbbi a film egyik hibája - mert bár nem is az a lényeg, hogy ki nyer, ki nem nyer (ráadásul szinte minden tartalomismertetés és sajtóközlemény elmondja a film végét is (Kösz!)), lévén igaz történetről van szó, és nyilván itthon mindenki ismeri egy 70 évvel ezelőtt versenyző bokszoló életét (vagyis, hogy világbajnok lesz-e vagy sem, lesz-e tragédia vagy sem) - kiszámítható lett a produktum. Az elején Ron Howard rendező (Csodálatos elme, Apolló 13) úgy dönt, hogy kevésbé koncentrál az ökölvívásra, inkább megpróbálja a nélkülözésekkel teli kort bemutatni, valamint Braddock és családja nyomorúságos körülményeit, melyek természetesen meghatározott időközönként zsebkendő előrántásra kényszerítik az érzékenyebb nézőket. Szép, szép, valóban szomorú, azonban az egy helyben való totyogás (és az igaz történet ellenére való kiszámíthatóság), sajnos a majd két és fél órás filmet is menthetetlenül vontatottá teszi.
Hiába érzi nagyszerűen az arányokat a rendező, hiába alakít megint szinte hibátlanul - akár szobrocskát érően - Russell Crowe, valahogy az unalmi faktort nem tudták kiküszöbölni a filmből. Csak az nem fog fészkelődni film közben, aki valóban kellőképen le tud menni depresszívbe (vagy nem). Valóban, pestiesen szólva: nem semmi élete volt és sok mindent megélt a film alanya, de igazából (csúnya dolog ilyet mondani), eléggé filmklisékből állt az élete, amit olykor sajnos a dramaturgia oltárán is beáldoztak az írók.
Tipikusan az egyszer fent, egyszer lent, a "nagy kudarcok után nagy sikerek jönnek", a "boksz nem csak verekedés, hanem az élet metaforája" (...) típusú film sikeredett a többre hivatott sportolóról. Ami kilóg a sablonos képből az annak ábrázolása amire a film címe is utal, hogy Jim Braddock nem csak egy bokszoló volt a sok közül, hanem ő volt az az ember, aki (nagy szavak!) szinte egymaga állt ki és képviselte lakóhelye, New Jersey lakosságát, kiknek "szíve együtt dobbant vele" - ő volt az, aki becsempészte az életükbe azt a bizonyos fényt az alagút végén.
A negatívnak tűnő felhang ellenére egy nagyon szépen csomagolt, értékes filmet láthatunk ettől a héttől a mozikban, remek alakításokkal (az ausztrál származású színész elől természetesen Paul Giamatti viszi el a pálmát, aki ismét bebizonyította, hogy az egyik legjobb hollywoodi karakterszínész - talán Zellweger, olykor túljátszott szerepe inog kissé), profi módon elkészített bokszjelenetekkel (mint mindig) és kottaszerű rendezéssel, ami bár nagyszerűen visszaadja a kor hangulatát, mégis inkább csak egy nagy üveggolyóhoz hasonlít, amely kívülről szép ugyan, de annyira mégsem finom.
Magyar nyelvű filmelőzetes letöltése
|
A remény bajnoka (Cinderella Man) amerikai filmdráma, 144 perc, 2005 Rendező: Ron Howard Író: Cliff Hollingsworth Forgatókönyvíró: Cliff Hollingsworth, Akiva Goldsman Operatőr: Salvatore Totino Zene: Thomas Newman Szereplők: Russell Crowe (Jim Braddock) Renée Zellweger (Mae Braddock) Paul Giamatti (Joe Gould) Craig Bierko (Max Baer) Paddy Considine (Mike Wilson) Bruce McGill (Jimmy Johnston) David Huband (Ford Bond) Connor Price (Jay Braddock) |
