Szekeres Viktor
Oldboy
Régen az ázsiai filmeket Hongkong szállította a magyar mozikba, az utóbbi időben azonban a koreai filmgyártás egy-két remeke is beúszik hozzánk. Ilyen például a Cannes-i zsűri 2004-es nagydíjasa, az Oldboy.
Tavaly Quentin Tarantino elnökölt Cannes-ban, tehát ez valamennyire belövi a film stílusát, viszont az is igaz, hogy tavaly az Aranypálmát a Fahrenheit 9/11 nyerte, ami nem biztos, hogy utal a film minőségére. Az alaptörténet pár mondatban elintézhető: Oh Dae-Sut, a szerencsétlen flótást elrabolják és bezárják egy szobába. Tizenöt évre. Olykor kap egy kis kaját, olykor nézheti a tévét, de igazából unván az egészet a menekülésen és a miérteken töri a fejét. Hősünk természetesen nem lenne a hős, ha nem szabadulna ki - így már csak egy dolga marad, hogy kiderítse, miért kapta az embertelen büntetést, és hogy úgy istenesen megbosszulja a 15 tovatűnő évet. (Ez kettő volt, sebaj.)
A film amúgy nem könnyű eset. Mivel nem mai film, ezért nyilvánvaló, hogy már kultstátuszban van, de vajon ez azt is jelenti, hogy mindenki szuperlatívuszokban fog róla beszélni? Nem hinném. Minimum meg fogja osztani a nézőket, ez pedig - mondhat bárki bármit - a film hibája. Ugyanis az edzett ázsiai filmnézők szemüvegén keresztül nézve a film mondhatni még Park Chan-wook rendező előző két kultfilmjén (Joint Security Area, Sympathy for Mr. Vengeance) is túlmutat, hiszen a filmes formanyelv kikísérletezése során már tényleg elért oda a rendező, hogy innen már nincs tovább. A film képi világa zseniális, a zenéjét mintha képkockánként komponálták volna, a történet pedig olyan ördögi, hogy a néző görcsösen szorítja a moziülés karfáját (mivel a teli kóláspoharat az első adandó alkalommal összeroppantotta a mellette ülők ruházatának kárára.)
Az alakítások is feltétlenül illenek a film színvonalához, leginkább a megrázó szóval lehetne talán leírni Choi Min-sik Oh Dae-Su parafrázisát - halált sugárzó pillantása, olykor elszánt, olykor üres tekintete, olyan hatással van a nézőre, mintha körmeit húzná végig egy iskolai táblán.
Persze az éremnek két oldala van, hiszen a tipikus filmnéző nem biztos, hogy a koreai filmművészet emlőin nevelkedett, nem biztos, hogy érti ezt a filmes nyelvezetet. Inkább csak az jön le neki a filmből, hogy van egy zilált tekintetű ember, aki az elején furcsa nyelven hülyeségeket beszél, majd nem beszél, csak egy tévéképernyő előtt maszturbál, majd dühből élő polipokat eszik és embereket kínoz vésővel-kalapáccsal. Mindez miért? Arra már nem emlékszik az egyszeri filmnéző, hiszen a film első unalmas fázisában el-elbóbiskolt, és csak a halálsikolyokra ébred fel.
Persze a film második felében ismét az alvás és a popcornszemek számolgatása mellett dönt, hiszen ki kíváncsi arra, hogy a szereplő nagyokat néz, de nem csinál semmit. Ez egyes régi westernekben tökéletesen működött - itt valamiért nem, gondolja az átlagnéző, aki egy ideje már kínjában röhög a filmen, hiszen olyan mintha valami francia fociközvetítést hallgatna, annyiszor hangzik el benne a "fölé" kifejezés. (fonetikusan a főszereplő neve (Oh Dae-Su), és a francia "fölött" (au dessous) hasonlóan hangzik).
Mindezt csak tetézi, hogy amikor úgy dönt a film közepén, hogy megpróbálja egyfajta karikatúraként szemlélni az egyre durvuló, tökéletes erőszak-tripet, akkor az hirtelen abbamarad - valamiért az utolsó órára a rendező nem tartogat egy fülletépést és szemkinyomást sem, inkább havas tájakon való nyomok számlálására és giccses flashback-ekre helyezi a hangsúlyt, a végén pedig maga sem tudja eldönteni, hogyan is fejezze be a sztorit (vagy csak a fránya szél felkapta a forgatókönyv lapjait).
Mint írtam nehéz ügy, elfogult az, aki saját élménye és kult státusza alapján univerzális véleményt kíván az Oldboy mellé fűzni. Ahány ház, annyi szokás, kinek a pap, kinek meg a Schultz Gizi, a lényeg, hogy mindenki tudja mire számítson - a pénztártól való távozás utáni reklamációt jelen esetben tényleg nem fogadunk el...
Filmelőzetes letöltése (10,2 MB)
Tavaly Quentin Tarantino elnökölt Cannes-ban, tehát ez valamennyire belövi a film stílusát, viszont az is igaz, hogy tavaly az Aranypálmát a Fahrenheit 9/11 nyerte, ami nem biztos, hogy utal a film minőségére. Az alaptörténet pár mondatban elintézhető: Oh Dae-Sut, a szerencsétlen flótást elrabolják és bezárják egy szobába. Tizenöt évre. Olykor kap egy kis kaját, olykor nézheti a tévét, de igazából unván az egészet a menekülésen és a miérteken töri a fejét. Hősünk természetesen nem lenne a hős, ha nem szabadulna ki - így már csak egy dolga marad, hogy kiderítse, miért kapta az embertelen büntetést, és hogy úgy istenesen megbosszulja a 15 tovatűnő évet. (Ez kettő volt, sebaj.)
A film amúgy nem könnyű eset. Mivel nem mai film, ezért nyilvánvaló, hogy már kultstátuszban van, de vajon ez azt is jelenti, hogy mindenki szuperlatívuszokban fog róla beszélni? Nem hinném. Minimum meg fogja osztani a nézőket, ez pedig - mondhat bárki bármit - a film hibája. Ugyanis az edzett ázsiai filmnézők szemüvegén keresztül nézve a film mondhatni még Park Chan-wook rendező előző két kultfilmjén (Joint Security Area, Sympathy for Mr. Vengeance) is túlmutat, hiszen a filmes formanyelv kikísérletezése során már tényleg elért oda a rendező, hogy innen már nincs tovább. A film képi világa zseniális, a zenéjét mintha képkockánként komponálták volna, a történet pedig olyan ördögi, hogy a néző görcsösen szorítja a moziülés karfáját (mivel a teli kóláspoharat az első adandó alkalommal összeroppantotta a mellette ülők ruházatának kárára.)
Az alakítások is feltétlenül illenek a film színvonalához, leginkább a megrázó szóval lehetne talán leírni Choi Min-sik Oh Dae-Su parafrázisát - halált sugárzó pillantása, olykor elszánt, olykor üres tekintete, olyan hatással van a nézőre, mintha körmeit húzná végig egy iskolai táblán.
Persze az éremnek két oldala van, hiszen a tipikus filmnéző nem biztos, hogy a koreai filmművészet emlőin nevelkedett, nem biztos, hogy érti ezt a filmes nyelvezetet. Inkább csak az jön le neki a filmből, hogy van egy zilált tekintetű ember, aki az elején furcsa nyelven hülyeségeket beszél, majd nem beszél, csak egy tévéképernyő előtt maszturbál, majd dühből élő polipokat eszik és embereket kínoz vésővel-kalapáccsal. Mindez miért? Arra már nem emlékszik az egyszeri filmnéző, hiszen a film első unalmas fázisában el-elbóbiskolt, és csak a halálsikolyokra ébred fel.
Persze a film második felében ismét az alvás és a popcornszemek számolgatása mellett dönt, hiszen ki kíváncsi arra, hogy a szereplő nagyokat néz, de nem csinál semmit. Ez egyes régi westernekben tökéletesen működött - itt valamiért nem, gondolja az átlagnéző, aki egy ideje már kínjában röhög a filmen, hiszen olyan mintha valami francia fociközvetítést hallgatna, annyiszor hangzik el benne a "fölé" kifejezés. (fonetikusan a főszereplő neve (Oh Dae-Su), és a francia "fölött" (au dessous) hasonlóan hangzik).
Mindezt csak tetézi, hogy amikor úgy dönt a film közepén, hogy megpróbálja egyfajta karikatúraként szemlélni az egyre durvuló, tökéletes erőszak-tripet, akkor az hirtelen abbamarad - valamiért az utolsó órára a rendező nem tartogat egy fülletépést és szemkinyomást sem, inkább havas tájakon való nyomok számlálására és giccses flashback-ekre helyezi a hangsúlyt, a végén pedig maga sem tudja eldönteni, hogyan is fejezze be a sztorit (vagy csak a fránya szél felkapta a forgatókönyv lapjait).
Mint írtam nehéz ügy, elfogult az, aki saját élménye és kult státusza alapján univerzális véleményt kíván az Oldboy mellé fűzni. Ahány ház, annyi szokás, kinek a pap, kinek meg a Schultz Gizi, a lényeg, hogy mindenki tudja mire számítson - a pénztártól való távozás utáni reklamációt jelen esetben tényleg nem fogadunk el...
Filmelőzetes letöltése (10,2 MB)
|
Oldboy feliratos dél-koreai thriller, 120 perc, 2003 Rendező: Chan-wook Park Forgatókönyvíró: Jo-yun Hwang, Chun-hyeong Lim Operatőr: Jeong-hun Jeong Zene: Yeong-wook Jo Producer: Seung-yong Lim Vágó: Sang-Beom Kim Szereplők: Min-sik Choi (Dae-su Oh) Ji-tae Yu (Woo-jin Lee) Hye-jeong Kang (Mi-do) Byeong-ok Kim (Mr. Han) Dae-han Ji |
