Zsellér Máté
Külvárosi rockerek - Élet a Ken Park után
Az utóbbi idők egyik legnagyobb botrányfilmje, a Ken Park rendezője visszatér és ismét sokkolni próbál. De minket sem kell félteni.
Mizujs rockerek? Mizujs veled Larry Clark? A kérdés régóta foglalkoztatja a nagyérdeműt, az Egyesült Államokban betiltott, Európában botrányfilmmé avanzsált Ken Park óta ugyanis a rendező nem nyúlt kamerához. Clark 2002-es botrányfilmje nem csak megosztotta a közönséget, de egyenesen polarizálta azt, amellett hogy a rendezőre hírhedtség örökkön vonzó bélyegét sütve a nevét underground árucikké tette.
A Larry Clark munkássága után érdeklődőknek már csak azért is érdekes lehet ez a film, mert a megtekintéssel egyben arra is választ kapunk, hogy miként is képzeli el a rendező az életet (és rendezői ténykedését) a Ken Park (2002) után. A hírhedten naturalista tinitörténetben Clark rendezői ollója kétségkívül megszaladt egy kissé, de ezzel együtt saját kendőzetlen stílusában is egyfajta alkotói zsákutcába jutott. A filmben a Kölykök (1994) jó érzékkel készre kevert nagyvárosi szocio-drámájának hatáselemeit bornírt módon felnagyítva saját stílusát tette hiteltelenné, a végeredmény pedig az olcsó hatásvadászat vádjait is nehezen tudta eltartani magától.
A saját nevelésű lova másik oldalára átesett rendező a fejlődésképtelenség és önismétlés vádjai nélkül nem járhatta tovább az utat, amely a Kölyköktől a Ken Parking vezette. A külvárosi rockerek című új munkájában megzabolázza a rendezői ollót, sikeresen fosztja meg filmjét a fékevesztett "clark-iság" értelmetlen naturalizmusától, a korábbi erejéhez viszont nem igazán sikerül visszatalálnia.
De kik ezek a rockerek, akik felé Clark az angol címben cinkosul odabiccent? Nem mások, mint egy csillogó bogárszemű tizenéves fiúsereg, jelen filmjének kipécézett főszereplői. A srácok második generációs mexikói bevándorlók, akik vállalható identitás és megértés után kutatva róják gördeszkájukon a perifériák flaszterét. Szüleik másfajta jelent vágytak, mégis legalább sikeresen meg tudtak kapaszkodni a külvárosok szegénynegyedében. Ők maguk pedig másfajta jövőt remélnek, s ha a gyanakvó tekintetű Egyesült Államokban nem is, legalább a gördeszkán bebarangolt ismerős utcákban, saját környékükben hazára leltek.
A származásuk közös, ahogy a negatív véleményük is az a szub-kulturális hatások feltétlen elfogadásáról. Miért kellene nekik is átvenniük a külvárosi vidékeken tomboló hip-hop kultúra hagyományait és életvitelét, amikor az gondolkodásuktól teljesen idegen? Az alternativitás igénye felmerül, a tüntető, vagány másságot pedig a szűk nadrág, a punk-rock és a gördeszka-kultúra kínálja. A tinenéves latino-rockerek kulturális elkülönése nem jár együtt tettlegességgel vagy agresszióval. Őket a származáson túl a punk-rock és a gördeszka köti össze, s mint mindenki más a külvárosi bandakultúrában, ők is együtt lógnak, amellett, hogy közösen védik saját falkájuk gyermekeit.
A szubkulturális tinédzser-trendek és viselkedési minták iránt mindig is fogékony Clark-ot valószínűleg a fentiekben lelt egzotikum foghatta meg. Viszont legújabb lelenceivel nem lelt világraszóló kincsre: e fiúk képzelt története őt kétségkívül érdekli, de a közönséget nem feltétlenül fogja. Hogy sztorit is kanyarítson szereplőihez, végigkíséri egy kalandozással teli napjukat, amely Los Angeles ismerős déli vidékeiről Santa Monicába és a Beverly Hills gazdag negyedeibe vezet. A deszkaparipán közlekedő hosszúhajú baseball-sapkás fiúkák hamar meghódítják a könyékbeli lányok szívét, összetűzésbe kerülnek a rendőrséggel és kivívják a helyi belőtt hajú ficsúrok haragját is. A megfáradt portyázó kacsasereg azonban a nap végére visszatér az anyaföldre - történetünk végén a kamera újra Dél-Los Angeles szegénynegyedeinek látképét pásztázza.
Clark mint mindig, most is különösen nagy gondot fordít a szereplőválasztásra. Filmbéli karaktereinek megformálásához soha nem tanult színészeket, hanem az utca gyermekeit keresi. Ahhoz ugyanis, amit meg kíván jeleníteni a vásznon, nem színésziskolákban tanult művi érzelmekre van szüksége, hanem a történet-koncepciója által emblematikussá emelt szereplői csiszolatlan természetességére. Válogatott Benetton-arcaiban ugyanis egyben védjegyet is remél a fél-dokus eszközökkel előadott hétköznapi tini-történetei hitelességéhez. Clark a tinédzser-lélektan felfejtésére tett újabb kísérletében most is ezeket az arcokat akarja megérteni, és általuk kívánja megérteni saját filmjét is. A szereplők karakterének a forgatókönyv megírásában is nagy szerepe van, a Külvárosi rockerek elsőfilmes fiúi-lánykái a filmben tulajdonképpen önmagukat alakítják.
A rendező munkáival együttjár egyfajta kötelező háryjánoskodás is, amelyet a szeretett megtalált szereplőinek hétköznapi heroizálásához, érdekesebbé tételéhez érez szükségesnek. A külvárosi rockerek főszereplőiből például a direktor nem kis túlzással ellenállhatatlan szexszimbólumokat farag. Amerre csak járnak, zsíros barna fürtjeikre van indulva a helyi szőke tagozattól kezdve az unatkozó gazdag háziasszonyokon és a készülő pornófilm stábján át mindenki, aki csak kapcsolatba kerül velük és nem akarja ellátni a bajukat. Az ilyen fogásokat sokan gondolhatják fölösleges vagyánykodásnak, megjelenésüket pedig a hétköznapi természetességet sugalló sztorikban hiteltelennek. Kétségtelenül ennek az elemnek a túladagolása vezetett a Ken Park provokatív összképéhez is, szűk kézzel mérve azonban a clarki heroizálás elnézhető túlkapás csupán, amely a történetnek nem árt, noha a játékfilmi jelleget erősíti és a természesség ellen hat.
A külvárosi rockerek a rendezői életművön belül nem különösebben kiemelkedő film, sokaknak azonban négyévente egy Larry Clark munka bőven belefér. A film nekik, a Larry Clark drukkereknek, valamint azoknak ajánlott, akik szívesen részt vennének egy gördeszkás barangolásban Los Angeles ritkán látott vidékein.
Mizujs rockerek? Mizujs veled Larry Clark? A kérdés régóta foglalkoztatja a nagyérdeműt, az Egyesült Államokban betiltott, Európában botrányfilmmé avanzsált Ken Park óta ugyanis a rendező nem nyúlt kamerához. Clark 2002-es botrányfilmje nem csak megosztotta a közönséget, de egyenesen polarizálta azt, amellett hogy a rendezőre hírhedtség örökkön vonzó bélyegét sütve a nevét underground árucikké tette.
A Larry Clark munkássága után érdeklődőknek már csak azért is érdekes lehet ez a film, mert a megtekintéssel egyben arra is választ kapunk, hogy miként is képzeli el a rendező az életet (és rendezői ténykedését) a Ken Park (2002) után. A hírhedten naturalista tinitörténetben Clark rendezői ollója kétségkívül megszaladt egy kissé, de ezzel együtt saját kendőzetlen stílusában is egyfajta alkotói zsákutcába jutott. A filmben a Kölykök (1994) jó érzékkel készre kevert nagyvárosi szocio-drámájának hatáselemeit bornírt módon felnagyítva saját stílusát tette hiteltelenné, a végeredmény pedig az olcsó hatásvadászat vádjait is nehezen tudta eltartani magától.
A saját nevelésű lova másik oldalára átesett rendező a fejlődésképtelenség és önismétlés vádjai nélkül nem járhatta tovább az utat, amely a Kölyköktől a Ken Parking vezette. A külvárosi rockerek című új munkájában megzabolázza a rendezői ollót, sikeresen fosztja meg filmjét a fékevesztett "clark-iság" értelmetlen naturalizmusától, a korábbi erejéhez viszont nem igazán sikerül visszatalálnia.
De kik ezek a rockerek, akik felé Clark az angol címben cinkosul odabiccent? Nem mások, mint egy csillogó bogárszemű tizenéves fiúsereg, jelen filmjének kipécézett főszereplői. A srácok második generációs mexikói bevándorlók, akik vállalható identitás és megértés után kutatva róják gördeszkájukon a perifériák flaszterét. Szüleik másfajta jelent vágytak, mégis legalább sikeresen meg tudtak kapaszkodni a külvárosok szegénynegyedében. Ők maguk pedig másfajta jövőt remélnek, s ha a gyanakvó tekintetű Egyesült Államokban nem is, legalább a gördeszkán bebarangolt ismerős utcákban, saját környékükben hazára leltek.
A származásuk közös, ahogy a negatív véleményük is az a szub-kulturális hatások feltétlen elfogadásáról. Miért kellene nekik is átvenniük a külvárosi vidékeken tomboló hip-hop kultúra hagyományait és életvitelét, amikor az gondolkodásuktól teljesen idegen? Az alternativitás igénye felmerül, a tüntető, vagány másságot pedig a szűk nadrág, a punk-rock és a gördeszka-kultúra kínálja. A tinenéves latino-rockerek kulturális elkülönése nem jár együtt tettlegességgel vagy agresszióval. Őket a származáson túl a punk-rock és a gördeszka köti össze, s mint mindenki más a külvárosi bandakultúrában, ők is együtt lógnak, amellett, hogy közösen védik saját falkájuk gyermekeit.
A szubkulturális tinédzser-trendek és viselkedési minták iránt mindig is fogékony Clark-ot valószínűleg a fentiekben lelt egzotikum foghatta meg. Viszont legújabb lelenceivel nem lelt világraszóló kincsre: e fiúk képzelt története őt kétségkívül érdekli, de a közönséget nem feltétlenül fogja. Hogy sztorit is kanyarítson szereplőihez, végigkíséri egy kalandozással teli napjukat, amely Los Angeles ismerős déli vidékeiről Santa Monicába és a Beverly Hills gazdag negyedeibe vezet. A deszkaparipán közlekedő hosszúhajú baseball-sapkás fiúkák hamar meghódítják a könyékbeli lányok szívét, összetűzésbe kerülnek a rendőrséggel és kivívják a helyi belőtt hajú ficsúrok haragját is. A megfáradt portyázó kacsasereg azonban a nap végére visszatér az anyaföldre - történetünk végén a kamera újra Dél-Los Angeles szegénynegyedeinek látképét pásztázza.
Clark mint mindig, most is különösen nagy gondot fordít a szereplőválasztásra. Filmbéli karaktereinek megformálásához soha nem tanult színészeket, hanem az utca gyermekeit keresi. Ahhoz ugyanis, amit meg kíván jeleníteni a vásznon, nem színésziskolákban tanult művi érzelmekre van szüksége, hanem a történet-koncepciója által emblematikussá emelt szereplői csiszolatlan természetességére. Válogatott Benetton-arcaiban ugyanis egyben védjegyet is remél a fél-dokus eszközökkel előadott hétköznapi tini-történetei hitelességéhez. Clark a tinédzser-lélektan felfejtésére tett újabb kísérletében most is ezeket az arcokat akarja megérteni, és általuk kívánja megérteni saját filmjét is. A szereplők karakterének a forgatókönyv megírásában is nagy szerepe van, a Külvárosi rockerek elsőfilmes fiúi-lánykái a filmben tulajdonképpen önmagukat alakítják.
A rendező munkáival együttjár egyfajta kötelező háryjánoskodás is, amelyet a szeretett megtalált szereplőinek hétköznapi heroizálásához, érdekesebbé tételéhez érez szükségesnek. A külvárosi rockerek főszereplőiből például a direktor nem kis túlzással ellenállhatatlan szexszimbólumokat farag. Amerre csak járnak, zsíros barna fürtjeikre van indulva a helyi szőke tagozattól kezdve az unatkozó gazdag háziasszonyokon és a készülő pornófilm stábján át mindenki, aki csak kapcsolatba kerül velük és nem akarja ellátni a bajukat. Az ilyen fogásokat sokan gondolhatják fölösleges vagyánykodásnak, megjelenésüket pedig a hétköznapi természetességet sugalló sztorikban hiteltelennek. Kétségtelenül ennek az elemnek a túladagolása vezetett a Ken Park provokatív összképéhez is, szűk kézzel mérve azonban a clarki heroizálás elnézhető túlkapás csupán, amely a történetnek nem árt, noha a játékfilmi jelleget erősíti és a természesség ellen hat.
A külvárosi rockerek a rendezői életművön belül nem különösebben kiemelkedő film, sokaknak azonban négyévente egy Larry Clark munka bőven belefér. A film nekik, a Larry Clark drukkereknek, valamint azoknak ajánlott, akik szívesen részt vennének egy gördeszkás barangolásban Los Angeles ritkán látott vidékein.
|
Külvárosi rockerek (Wassup Rockers) színes feliratos amerikai filmdráma, 111 perc, 2005 rendező: Larry Clark forgatókönyvíró: Larry Clark, Matthew Frost zeneszerző: Steve Gainer operatőr: Steve Gainer producer: Larry Clark, Kevin Turen, Henry Winterstern vágó: Alex Blatt szereplők: Jonathan Velasquez (Jonathan) Francisco Pedrasa (Kiko) Milton Velasquez (Milton/Spermball) Yunior Usualdo Panameno (Porky) Eddie Velasquez (Eddie) Luis Rojas-Salgado (Louie) |
