-
#1400
Az Innuendo album:
![]()
A The Miracle után egyre sűrűsödtek a Mercury betegségéről szóló hírek, amelyeket a kompetensek rendre cáfoltak. Freddie úgy gondolta, a legnagyobb cáfolat az újabb sikerek prezentálása lenne. Emellett egyre rosszabbodó állapota ellenére a betegsége elől teljes erővel a munkába vonult.
A The Miracle után eléggé bizonytalan volt, mit is lehet várni az új albumtól. Bár a médiában folyamatosan hallható volt, hogy készül, az elsőszámú téma még mindig Freddie volt. Egészen 1991 január 14-ig, amikor az Innuendo kislemezként kijött és szinte azonnal angol number one lett! Egy hónapra rá kijött az album is ami szintén rögtön number one lett, ez utoljára a Bohemian Rhapsody-val és az A Night At The Opera-val érték el. A Queen sikereitől volt hangos Európa, a címadó dal több országban is listavezető lett, ám az USÁ-ban épphogy csak befért a top 20-ba. Mindenesetre a Queen ott is újra tündökölt, és egy pillanatra meg is szűntek az AIDS-es rémhírek. Egészen az Innuendo videoklipjéig amiben nem jelent meg Freddie és ez újabb találgatásokra adott okot. Az album sikeresebb számai szépen lassan jöttek ki kislemezen 91-ben. Amikor az I'm Going Slightly Mad-en volt a sor, Freddie vissza akart vágni. Mindenképpen szerepelni akart a videoklipben. Rendkívül ötletes sminkes bolondozós fekete-fehér klip lett belőle ami remekül elrejti a betegséget.
Az Innuendo ontotta sikereket, nem csoda! A Queen ezúttal olyan módon nyúlt vissza a gyökerekhez, ahogy még soha. Mintha csak egy 70-es évek beli album lenne az Innuendo, csak új hangszereléssel, de még ez sem teljesen igaz, hiszen a komponálásnál is meglehetősen klasszikus szemléletet alkalmaztak. Az eredmény egy barokkos Queen lett, amit a borítótervek hűen tükröznek. Ismét csakúgy hemzsegnek a stílusirányzatok az albumon és Freddie hangja messzemenően kiforrott éneket produkál. Bízvást állíthatjuk, hogy az Innuendo, mint a Queen utolsó "valódi" stúdióalbuma, ezzel a lépéssel gyönyörűen búcsúzott, továbbemelve ezzel az együttes amúgy is hatalmas tiszteletét és eredményeit.
Az első dal stilszerűen az címadó Innuendo lett, mely afféle modern Bohemian Rhapsody. Nem csak 6 és fél perces hosszával érdemli ki eme címet, hanem stílusváltásaival és sikerével is. A spanyol betét talán a legmegfogóbb és legeredetibb benne, szokatlan is, hogy nem Brian játsza fel. Az Innuendoban Freddie nagyot énekel, újra a magas, virtuóz hangjait használja, amit a 80-as években mellőzött. Ez az egész albumra kihatott, talán az opera tette vele.
Az I'm Going Slightly Mad bárhogy is fogalmazunk, egy ökörködés. Egy bolond hitvallása, újra megjelenik Freddie bohémiája, bolondossága.
A Headlong egy dinamikus lüktető dal, amit Brian gitárjátéka emel a slágerlistákra.
Az I Can't Live With You a legtradícionálisabb szerzemény az albumon. Szinte majdnemhogy beleolvadna valamelyik 70-es évek beli albumuk repertoárjában, csak a hangzás feljődése érezhető rajta. A vokál, a gitár, a rythm and blues elemek, mind mind a régi.
A Don't Try So Hard ismét folytatja a líra-vonalat, talán a legkiforrottabb, legmegrázóbb és legtökéletesebb Queen-líra. Freddie énekteljesítménye lélegzetelállító benne. Végig szopránban énekel benne, de cseppet sem hallható benne semmi mímeltség és erölködés.
A Ride The Wild Wind-et a Breakthru folytatásaként is aposztrofálhatnánk, de sajnos nem lett akkora siker. Az érdekessége, hogy a rendkívül dinamikus ritmus mellett az ének mejdhogynem nyomasztó, ezek után a Don't Lose Your Head-et idézi.
Az All God's People Freddie hírdetése a szeretetre és békére, melyre betegsége ébresztette rá.
A These Are The Days Of Our Lives kissé hálátlan szepet kapott. Ez csodálatosan szép, megható kidolgozott dal jelent meg az újra kiadott Bohemian Rhapsodyval egy kislemezen ami ugyen 5 hétig vezette a listákat, és így sohasem tudhatjuk meg, hogy a rendkívül népszerű dal hova jutott volna "egyedül". A dal videoklipje volt Freddie búcsúja a rajongóktól, alig bírt már állni a forgatáskor és az elmúlásról szóló dal végén meghatóan súgja a kamerába mielőtt végleg búcsút venne a színpadról: Még mindig szeretlek! Szívbemarkoló élmény.
A Delilah-t Freddie kedvenc macskájának írta aki meghalt. Bohókás, cica-effektekkel tarkított szerzemény, ilyen szempontból akár a régi primadonnás dalokat is idézhetné.
A The Hitman egy újabb heavy-dal, bár ezúttal talán nem kellett volna belenyúlni ebbe a stílusba, mert kicsit laposra sikeredett és a 80-as évek céltalan hatásvadász zenekarait idézi.
A Bijou, tényleg egy ékszer. A majdhogynem instrumentális illúzió-áradatban Freddie csak pár másodpercig énekel, az egész dalt Brian uralja a gitárjával. Ez a dal a Flash Gordon albumra emlékeztet.
Zárásnak maradt az album másik nagyon szomorú dala, a The Show Must Go On, mely Freddie halála után lett világraszóló sláger. A shownak, vagyis az életnek mennie kell tovább. A szöveg tulajdonképp Freddie utolsó hónapjainak hitvallása, rendkívül szomorú, amellett magávalragadó fülbemászó dallamú szerzemény. A végén elnyúló és fokozatosan elhalkuló Go On mi mást jelentene, mint egy csillag lassú elhalványulását. Nyugodj békében Freddie Mercury!
