-
#1027
Félig-meddig igaza van Norbinak.
"
Izommunka során a különböző testtájak zsírszövetei különbözőképpen mobilizálódnak (15. ábra). Legkönnyebben a has bőre alatti zsírszövettől szabadulunk meg, hasonlóképpen gyorsan mobilizálható az izomszövetben lerakódott zsír, és a 15. ábrán az is látható, hogy a combokon és a fartájékon található, valamint a hasüregi zsírszövet az a zsírraktár, amelytől a legkevésbé tudunk megszabadulni.
A fizikai aktivitás hatására bekövetkező zsírmobilizálásban is hormonális stimulus játssza a főszerepet. Sportoláskor a mellékvese velőállományából felszabaduló adrenalin mozgósítja a zsírokat. Mint minden hormonnak, az adrenalinnak is receptorai vannak a célsejtekben. A hormon kötődése a receptorokon kétféle hatást eredményezhet. A bétának nevezett receptorok aktiválása fokozza a zsírok mobilizációját. Érdekes módon azonban a zsírszövetben egy másik típusú, ún. alfa-2 receptor is található, mely éppen ellenkezőleg, gátolja a zsírmobilizálást. A fizikai aktivitás hatására bekövetkező régiók szerinti különbségek magyarázata az egyenlőtlen receptoreloszlásban keresendő. Érthetőbben fogalmazva ez azt jelenti, hogy azon testtájak zsírlerakódásaitól tudunk könnyebben megszabadulni, amelyekben főként béta receptorok találhatók.
A sport azonban az anyagcsere szempontjából is messze több, mint zsírégetés. Nézzük most meg, milyen tápanyagok és milyen mechanizmusok biztosítják az izomban az izomműködéshez szükséges energiát. Az izommunka kezdeti fázisában az energia legnagyobb része a keringésben lévő glükóz és az izomsejtekben tartalékként felhalmozott glikogén lebontásából származik. Ennek oka, hogy a zsírsav-felszabadítás a zsírszövetből relatíve lassú folyamat, és a zsírok égetése az izommunka későbbi fázisában fokozódik jelentősebben. Ahhoz, hogy a működő izom megfelelő oxigénhez és táplálékhoz jusson a keringésből, kétféle alkalmazkodásra is szükség van. Az egyik, hogy a működő izmok erei táguljanak, a másik, hogy a szív által percenként a nagyvérkörbe kilökött vérmennyiség, az ún. perctérfogat növekedjen. Amíg ez az alkalmazkodás nem történik meg, az izom gyorsan elfogyasztja a környezetében lévő oxigént, és oxigén hiányában a glikogénből keletkező glükózból tejsavat termel. A rövid ideig tartó, extrém nagy intenzitású izommunka energiaszükségletét nagyrészt az izom glikogénkészletének mobilizálása és a glükóz tejsavvá történő lebontása fedezi (17. ábra). Az izommunka befejeztével a keringés adaptációja lehetővé teszi, hogy a tejsav a májba kerüljön és glükózzá alakuljon, ami aztán visszakerül egyéb szervek mellett az izomba, és visszaépíti a megcsappant glikogénraktárt. (Tejsav egyébként más szövetekből is kerülhet a májba, például mitokondriumok nélküli vörösvértestekből vagy a bőr és a kötőszövet egyes sejtjeiből.) Ez a folyamat hasonló ahhoz, mint ami éhezésben is működik a májban, s mint ott említettem, rendkívül nagy az energiaigénye, amelyet a zsírsavak oxidációja biztosít. Minthogy ez csak oxidatív úton, a mitokondriumokban történhet, az izomban keletkező tejsav glükózzá alakítása a májban extra oxigénigénnyel jár. Ezt az extra oxigénigényt nevezzük oxigénadósságnak.
Nézzünk meg két futót két videobejátszáson (18-19. ábra). Az egyik vágtázó sprinter, a másik pedig maratoni futó. Figyeljük meg a két atléta alkati különbségét: a sprinter hatalmas izomzatú, a maratoni futó kifejezetten szikár. Mi a magyarázat?
A 100 méteres sprinterek futás alatt, abban a néhány másodpercben gyakorlatilag az izom saját glikogénkészletét használják anaerob módon. A 100 méteres sprint után a sportoló 20-30 perc alatt nyeri vissza a normál légzését és keringését, ennyi idő alatt dolgozza le az oxigénadósságát (az oxigén, ahogy az előbb bemutattuk, a tejsav-glükóz átalakuláshoz szükséges). A sprinterek számára tehát nagyon fontos, hogy nagy izomtömeggel rendelkezzenek, mert minél nagyobb az izomzat, annál több glikogént képes raktározni. Nézzék meg a vágtázót, hatalmas izomzattal rendelkezik. Az izomglikogén tehát fontos tápanyag a izommunka számára; izomzatuk felépítésére a sportolók nagy gondot fordítanak, nem mindig sportszerű módszerekkel.
A maratoni futók ezzel szemben az órákig tartó futás alatt zsírsavakat, illetve glükózt égetnek, ilyenkor a keringés adaptalódik a tartós igénybevételhez, és mind oxigén, mind elegendő tápanyag rendelkezésre áll az izomban (20. ábra). Még a nagyon sovány embernek is van annyi zsírszövete, amennyi elegendő lenne 25 maratoni táv lefutására.
Az átlagember ambíciója persze nem 25 maratoni táv lefutása. Azt viszont célul tűzheti ki, hogy mozogjon, és ha egy kicsit vagy nagyon túlsúlyos, akkor ebből a túlsúlyból veszítsen. Ez reális célkitűzés, mert az izommunkával, testmozgással mobilizáljuk és elhasználjuk a zsírraktárakat (21. ábra), javul a közérzetünk, és jelentősen csökkenthető a civilizációs betegségek kockázata."