VolJin#56
Én meg úgy képzelem el, hogy a tér maga a valóság, és egy planck-távolságnyi (a tér kvantuma) részekből álló háló, melyek egymáshoz kapcsolódnak, és minden részecske csak az adott tér tulajdonsága, és nincs a valóságban anyag, csak hullámként adódik át az egyik térkvantumról a szomszédokra az adott anyagi részecske kvantum tulajdonsága. Hogy ezek a térkvantumok a három dimenzióban kapcsolódnak egymáshoz, mint egy szövet, a többi szál, pedig önmagába hurkolódik vissza, és ezeknek a rezgéseit érzékeljük energiaként, töltésként, tömegként, spinként, stb.
Az univerzum meg úgy tágul, hogy bizonyos valószínűséggel két részecske között keletkezik egy nyugalmi állapotú új térkvantum. Nincs energiája, egyszerűen felbomlik két szomszédos térkvantum között a kapcsolat és kitölti a helyét egy nulla energiájú, nulla kvantumtulajdonságokkal rendelkező űj térkvantum.
Ez a húrelmélet furcsa értelmezése, ahol a húrok maga a tér. Ebben az univerzumban addig ér a tér, amíg az kitágult, és minden ami a része, az fogja ennek az univerzumnak, mert valójában nem léteznek az anyagi részecskék. Ebben az univerzumban én sem mozgok sehova, csak az engem alkotó részecskék a tér illúziói, amik információként vagy hullámként kerülnek át a térkvantumokról más térkvantumokra kvantumtulajdonságokként.