-
Darun #575 Hajmosás közben elgondolkodtam jobban is ezen a témán. Nem azt akarom mondani, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, de talán sikerült közelebb kerülnöm a játék mondanivalójához. Ez persze felvet egy filozófiai kérdést is, nevezetesen hogy mennyire van a kezünkben a sorsunk. Ugye a kiinduló alap az, hogy a variációk száma végtelen. Ezt rögtön meg is cáfolnám, hiszen az egy ember döntéseit, akár a körülményektől is függetlenül befolyásolja a saját lelki beállitottsága (avagy személyisége) Bár nem vagyok pszichológus és semmilyen tanulmánnyal nem tudom alátámasztani a feltevésem, de biztos vagyok benne, hogy vannak olyan pacifista emberek, akik még a saját életük védelmében sem lennének képesek ártani másoknak. Ez csak egy példa, de ezzel már is kizártunk jópár lehetőséget egy adott szituációból. A dolog egyébként azért merült fel bennem, mert szerepjátékosként találkoztam már azzal a kérdéssel, hogy a játékosok előállhatnak e egy helyzetre olyan megoldással, amire a mesélő nem készült fel. Illetve gémer-szerepjátékos relációban: egy játék csak azokra a helyzetekre tud reagálni, amit előre bele programoztak. A bugok egy része is abból adódik, hogy olyasmit próbálunk cselekedni, amire maga a játék (program) nincs felkészülve. Játék közben biztos bennetek is felmerült, hogy a beszélgetés egy bizonyos pontján azt éreztétek, hogy van x számú választási lehetőség, de nektek valami azoktól eltérő, saját ötletetek támad. A program ezzel nem tud mit kezdeni, a szerepjátékban viszont a mesélőnek képesnek kell lennie reagálni az ilyen, előre be nem tervezett helyzetekre is.
Hipotetikusan fogadjuk el, hogy létezik valami, amit köznyelven csak úgy hivunk: Sors. Tételezzük fel, hogy ez előre meg is van irva. Azt is megmondom,miért. Én az emberek Sorsát a vizhez szoktam hasonlitani. Olyanok vagyunk, mint egy folyó. Az emberi természet is olyan, hogy mindig próbálja a legkönnyebb utat választani, akár a hegyről alázúduló viz, amikor utat keres magának a tenger felé. Mindig a legkisebb ellenállás felé. Persze mindenki életében vannak pillanatok, amikor látszólag a nehezebb utat választjuk, mert az a célravezetőbb. De néha a folyók is megmakacsolják magukat. Ez alapján a gondolatmenet alapján, minden ember sorsában fel lehet állitani egy sorrendet minden választási lehetőségnél, hogy mi az, amit a legnagyobb valószinűséggel választ. Ezt nyilván a körülmények valamennyire befolyásolhatják. Én ezzel magyaráztam azt, hogy Max a wc-ben mindenképpen megmenti Chloe-t. Ez egy olyan pont volt a játékban, ami 100% hogy bekövetkezik. És nem azért, mert a programozók igy akarták, hanem forditva, azért programozták igy, mert Maxnek abban a helyzetben mindenképpen ezt kellett tennie. Hangsúlyozom, akkor még nem tudhatta, mi lesz ennek a következménye! (kicsit zavart is a játékban Max értetlenkedése, én már rég tudtam hogy a vihar miatta van, ő még akkor sem fogta fel, amikor visszament a tornádó sújtotta kikötőbe a fényképért) Ez viszont ellent mond annak, hogy Chloe-nak mindenképpen meg kell halnia. Ezt én talán még Maxnél is nehezebben vagyok képes elfogadni. Igy már belátom, hogy végtelenül nagy butaság volt részemről, hogy még az egész város pusztulása árán is ragaszkodtam hozzá. Ettől amit korábban mondtam, még nem válik semmissé. Még mindig ugyan úgy a barátságot tartom elsődlegesnek, de most már én is látom azt amit ti is mondtatok,és amire végül Chloe is ráérzett. Neki meg kell halnia. Mert ez a Sorsa. És az, hogy ő ezzel szembe mert nézni, olyan dolog, amit nem hagyhatok figyelmen kivül. Mert ez az ő élete, az ő sorsa. Az, hogy a végén választhatunk, csak egy illúzió. A végső kérdésre adott válasz lényege nem az, hogy megmentjük e Chloet vagy sem, hanem az, hogy képesek vagyunk e elfogadni azt, hogy neki ez a sorsa, vagy makacsul ragaszkodunk a tagadáshoz, és ezzel az életéhez is. És úgy érzem, ez a felismerés sokkal súlyosabb annál, mint hogy a város és Chloe között kelljen választanunk.