Fbn Lx#9
ez az "állatvilágban" sem feltétlenül igaz, ugyanis a szelekciós nyomás természete függ a környezet jellegétől. Az általad emlegetett eset a k-szelekció, ami csak egy jól megjósolható, eltartóképességének határán lévő környezetben van így. Ekkor előtérbe kerül a kevés, de nagy gonddal felnevelt, hosszú életű utód, és a nagy fizikális erő, nagy testméret.
r-szelekcióban viszont a kiszámíthatatlanabb környezetben az opportunisztikus szaporodásé és a kisebb testméreté az előny.
A tesztoszteronszintnek egyébként nincsen kizárólagos szerepe a dominanciában, lehet a magasabb tesztoszteronszintű hím kisebb testű, lassabb vagy betegesebb, emiatt nincsenek az egyedek ennyire predesztinálva. A másik pedig, hogy nagyon kevés olyan fajt ismerünk, ahol csak az alfahímeknek lehet gyereke, így az első mondatod értelmetlen. A legtöbb faj hímjei a legkülönbözőbb párosodási stratégiákat képviselhetik. az alfa legyen például az, aki háremet tart és agresszív területvédő, a béta legyen az, aki élethosszig tartó monogám kapcsolatból, vagy többszörös monogámia útján tesz szert utódokra, a gamma legyen az, aki potyázó stratégiával élve észrevétlenül termékenyíti meg az alfa háremébe tartozó nőstényeket, stb.
az egyes hímtípusok aránya idővel beáll egy kicsi oszcillációval rendelkező kvázi állandó szintre, ez az evolúciósan stabil stratégia. A környezeti változások kibillenthetik, vagy akár mutációk, ha borotvaélről beszélünk. De azt semmiképp sem jelenthetjük ki, hogy "természetes környezetben" általánosan csak az alfahímek szaporodnak (vagy hogy az alfahímek jóval sikeresebben szaporodnak, mert ez azt eredményezné, hogy az alfahímek stratégiáját követő hímek fognak drasztikusan elszaporodni. Ennek következménye, hogy mivel ők aktív konfliktusban állnak egymással, különösen megérné kistestű, jól rejtőzködő potyázónak lenni például, azaz amint felüti a fejét egy olyan stratégia, ami az elterjedttel szemben nagy hatékonyságú - jövedelmező, és kicsi a költsége -, a mérleg máris kezd visszabillenni).