A biztonság és védelempolitika aktuális kérdései
-
#2360
"Mi az a hasbara és miért írják itt a mandineren a zsidók azt amit írnak?
1948 májusában (röpke kétezer évnyi kényszerű szünet után) ismét létrejött egy zsidó állam, melynek alapítói már az első percektől kezdve tisztában voltak azzal, hogy pontosan mit is jelent a „többfrontos háború” kifejezés. Azt is tudták, hogy az adott geopolitikai helyzetben kizárólag hardverrel (gy.k. fegyverrel) elég nehéz lesz helytállniuk; ki kell fejleszteniük egy olyan szoftvert, amely fenntartja az ország külső és belső biztonságát, illetve – a mindenkori lehetőségek függvényében – a külvilágot megpróbálja oly módon befolyásolni, hogy a nemzetközi közösség mértékadó közvéleménye megismerje és elfogadja a közel-keleti problémákra adott izraeli válaszokat.
Ennek a szoftvernek az egyik alprogramja lett például a Moszad, melynek egyik feladata (a klasszikus hírszerzésen és az Izraellel szemben ellenséges érzéseket tápláló, döntően arab arcok felrobbantásán kívül) a lélektani hadviselés, illetve az országról külföldön kialakított pozitív kép erősítése. Ez utóbbi teendő sokáig a külügyminisztérium vállát nyomta, akik a hetvenes években átpasszolták ezt az idegenforgalomért felelős állami főhatóságoknak, de aztán rájöttek, hogy sokkal többre van szükség, mint egyszerűen csak turistákat csalogatni Jeruzsálembe vagy a Holt-tengerhez. Elgondolkoztak azon, hogy szanaszét a világban ott az a rengeteg, diaszpórában élő hittársuk, akik folyton azzal zaklatják a tel avivi kormányügynökségeket, hogy a messzi távolból hogyan és miben segíthetnék az óhazát. S mivel nem lehet mindenkiből szajján (habár a Moszad biztosan ezt preferálta volna), megszületett a Nagy Ötlet.
2.) A Haszbara Minisztérium
2009 tavaszán (Benjamin Netanyahu második miniszterelnökségének első pillanataiban) felturbózzák az addigi Diaszpóraügyi és Antiszemitizmus Elleni Minisztériumot (elég sok nyugdíjas, illetve aktív titkosszolga, újságíró és kommunikációs szakember áthelyezésével és felvételével), s létrejön a mindenki által csak Haszbara Minisztériumnak (a továbbiakban: HM – csak nehogy Hende Csabáék félreértsék…) nevezett intézmény. Nem csak munkaerőt csoportosítanak át, hanem feladatokat is, részben tehermentesítve a Külügyet, akik már nem kellett a többmillió külhoni zsidóval foglalkozzanak s nyugodtabban összpontosíthattak a hagyományos, intézményes államközi kapcsolatokra, vagyis a formális diplomáciára. Mi sem mutatja jobban a jelentőségét, mint az, hogy per pillanat (2013 nyara) maga a miniszterelnök irányítja közvetlenül a HM apparátusát, az előző miniszter (Yoel Edelstein) pedig nem kisebb beosztásba távozott, mint a Knesszet (az izraeli parlament) elnöke.
3.) Mivel foglalkoznak?
A „mit is csinálnak valójában a haszbarások?” kérdésre két válasz is létezik. Minden kedves olvasónak szíve joga eldönteni, melyik verziónak hisz inkább.
A HM (és elődszervezetei, pontos megnevezésüktől függetlenül) sose voltak mások, mint a Moszad és az erőszakos, terjeszkedő cionizmus előretolt, ötödik hadoszlopa és fedőintézményei. Izraelben hivatásos befolyásolók százai, a világban pedig fizetett önkéntesek tízezrei állnak készenlétben, hogy Tel Aviv egyetlen intésére felkapjanak és úgy tematizáljanak egy-egy topicot, hogy az a zsidó állam számára egyértelműen pozitív kicsengéssel bírjon. El kell ismerni, nagyon profin csinálják. Klasszikus példája a világközvélemény finom befolyásolásának minden olyan eset, amikor például 10-12 éves palesztin gyermekek tüntetnek a zsidó hadsereg és rendőrség terrorcselekményei ellen, s amikor a bértollnokok tudósításaiban „hőzöngő, szélsőséges muszlim fiatalokból álló, kődobáló csőcselék” jelenik meg. Figyeljük meg a zsidó témájú posztok utóéletét bármelyik blogban: a megjelenés után percekkel megjelennek az ügyeletes rettegők, a minden sarkon holokausztot vizionálók, az egészséges nemzeti érzéseket fasizmusként beállítók. Minden Izrael-ellenes megszólalást vagy kritikát automatikusan közösség elleni izgatásként értelmeznek (félre) és a legenyhébb palesztin- vagy iszlám-szimpátiát is rögtön Auschwitz-cal és a gázkamrákkal állítják párhuzamba.
És mindez ugyanígy megy a nagypolitikában is. Amikor Irán lett Izrael első számú ellenlábasa, a nagy lapok (a Washington Post-tól a Neue Züricher Zeitungon át a Le Monde-ig) azonnal vezércikkeket közöltek a vélelmezett perzsa atom által jelképezett veszélyről, amely (naná) nem csak Izraelt, hanem az egész civilizált világot fenyegeti. Amikor a szókimondó Jörg Haider elismerte a Harmadik Birodalom szociális és foglalkoztatás-politikájának egyes pozitívumait, órákon belül ő lett Európa fekete seggű diktátorpalántája, aki „nosztalgiázó hitleri húrokat pedzeget”. És láttuk, hogy végezte.
A HM csápjai mindenhol ott vannak a pesti Lipótvárostól kezdve a Wall Streeten át Brüsszelig. Akit lehet, azt megvesznek, másokat zsarolnak, s akiknek nincs se áruk, se rejtegetnivalójuk, azokat ellehetetlenítik és hiteltelenné teszik. Egy értékük van: a cionizmus diadalmenete, minden más elhanyagolható. Embereiket rendszeresen képzik, tanfolyamokon oktatják a tennivalókra, amelyek fókuszában a világ közvéleményének egyoldalú, torz befolyásolása áll. Facebook, Twitter, blogok, vitafórumok, nyomtatott és elektronikus sajtó, betelefonálós műsorok – minden játszik és természetesen mindenhol magánemberként nyilvánulnak meg, leplezve valódi munkaadójukat. Izraelben külön oktatják az onnan külföldre utazó, válogatott turistákat, hogy a célországokban milyen témákat vessenek fel vendéglátóik előtt, melyeket kerüljék, miről és mit nyilatkozzanak. Tudtok más ilyen példát, a diktatúrák gyakorlatán kívül?
Mindig, mindenben csak nekik lehet igazuk, s ezen alapelv érvényesítéséhez nem sajnálnak sem pénzt, sem időt, sem pedig humán erőt. Pszichológusok, kulcspozíciókban lévő különféle szakértők és tanácsadók ezrei állnak rendelkezésükre, akik lépésről lépésre kidolgozzák a taktikákat, az alkalmazandó módszereket annak érdekében, hogy álláspontjuk (a hivatalos izraeli kormányálláspont) mindig sokkal erőteljesebben érvényesülhessen bárhol a világon, mint a másik oldalé, amelyet szándékosan több árnyalattal sötétebbre festenek, mint amilyen az valójában. A két kezünkön meg lehetne számolni azokat a (valóban nemzeti) kormányokat, amelyekben nem ül egyetlen – fizetett vagy önkéntes – HM-ügynök sem. Hazudnak, ferdítenek, elhallgatnak, s csak a hülye nem fedezi fel mindezek hátterében a Moszad dezinformációs ügyosztályának mesterkedéseit. Tájékoztatási és propagandaminisztérium, ja… Vajon miért Goebbels neve ugrik be, amikor az ember ezt olvassa..?"