Nem tudom tudjátok-e, hogy az ír Jameson whiskey-nek mi a szlogenje. Sine metu, azaz félelem nélkül. Az ember nem ülhet be egy páncélszekrénybe, és húzhatja magára az ajtót, hogy jajj, csak nehogy valami bajom legyen, ne érjen semmi sérülés.

Az emberek jelentős része (szerintem Magyarországon pláne) külső kontrollos személyiség, mi annyit tesz a pszichológiában, hogy mindenért, ami történik vele, valami vagy valaki mást hibáztat. Az a szemét kollégám, a tetves ország, mert nincsenek lehetőségek, nem én tehetek róla, a nők ilyenek stb. Saját sorsában áldozatnak érzi magát, hogy neki azért nem sikerül ez vagy az, mert ilyen a világ.

Csak épp a világ olyan, amilyenné mi tesszük. Nincs olyan, hogy a világ ilyen. Van egy kollégám, akitől mindig azt hallom, hogy "persze, mert te megteheted, a te fizetéseddel..." Ilyenkor csak azért nem oltom le nyilvánosan, mert vezetőként nem tehetem ezt meg, de baszki. miért nem pályázza meg akkor a pozíciómat? Senki nem akadályozza meg abban. Egyrészt én tanultam, és meg is dolgoztam azért, amim van, nulláról indultam, csóringer szülőkkel, lófasz segítséget sem kaptam az életben. Kellettem hozzá én, meg én, meg én, meg egy kurva nagy adag szerencse is (elismerem), de tettem magamért. És ez a lényeg. Hogy tegyünk magunkért. Semmi sem állandó, minden változik, egyszer fent, egyszer lent.

Kurva nehéz önmagunkkal szembe nézni, az önismeret kőkemény gyomrosokon át sajátítható el, és egy élet is kevés hozzá. Mindenki tele van hibákkal, de ha mindenre van magyarázatunk, hogy én nem, de nem, azt azért nem, ezt ezért nem.

Tegyük fel a kérdést időnként: biztos nem tehetek arról, hogy nincs egy barátom se? Biztos nem tehetek arról, hogy elhagynak a csajok? Biztos nem tehetek arról, hogy dagadt disznó vagyok? Biztos nem tehetek arról, hogy kirúgtak? Hogy nincs állásom, pénzem, csóri vagyok, lusta vagyok stb.

Nincs annál szomorúbb, ha valaki 30+ évesen saját magáról mond le. Még 60 évesen se kéne.