Két baba beszélget.
- Te hiszel a születés utáni életben? - Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. - Butaság! Semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki? - Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk. - Hát ez ostobaság! Járni nem lehet, és szájjal enni!?! Ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit. A születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid. - De valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. - De hát onnan még soha senki nem tért vissza! A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben. - Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk végre a MAMÁT, és ő majd gondoskodik rólunk. - A MAMÁT!?! Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van? - Hát mindenütt körülöttünk. Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk. - Ezt nem hiszem! Én soha semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is. - No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.