Avagy: Ami a Bibliából kimaradt
-
ManoNegra #100 A társteremtő
A lét nagy drámájának nézői vagy szereplői vagyunk?
Azt mondják, az ember harmincéves kora után már az arcáért is felelős. S ez így is van, tükröződik a lelkünk arcunkon. Aki élete folyamán szépre formálta lelkét, annak arca is kedves lesz. És fordítva. Nagy - és örök - kérdés persze, hogy milyen mértékben van lehetőségünk formálni lelkünket, s milyen mértékben vagyunk kiszolgáltatva örökletes sajátságainknak és a bennünket ért hatásoknak.
Teilhard de Chardin szerint minden ember maga alakítja ki lelkét, földi napjainak során. És ez még óvatos megfogalmazás néhány elődjéhez képest. Pl. a már fentebb említett Novalisnak egyik központi gondolata volt az ember öntökéletesítése. Az Ember önmaga fölé emeléséről beszélt, meg arról, hogy "a tudás gyarapszik, ha egyre inkább Isten leszünk".
Az ember öntökéletesítésének gondolata napjainkban különös jelentőséget és speciális jelentést nyert a gén-manipuláció és a klónozás technikai megvalósításával kapcsolatban. Ide tartozik az egész eugenika-problémakör is, annak minden etikai vonzatával.
Mindenesetre a hagyományos értelemben vett lelki-tudati öntökéletesítés - mondjuk közérthetőbben: önnevelés - klasszikus és örök lehetőségünk, s egyben feladatunk. A dolog azonban nem áll meg itt. Hiszen ha elfogadjuk az evolutív világképet és benne az embert mint az evolúció nyílvesszejét, akkor logikai szükségszerűséggel adódik, hogy az ember tökéletesedése egyben a világ tökéletesedése is. Chardin szerint a saját lelkét építő ember ezzel a tevékenységével "közreműködik egy másik munkában, egy másik 'opusban' is, amely - bár szorosan irányítja, de végtelenül túl is szárnyalja egyéni sikerének távlatait; s ez a mű a Világ beteljesítése".
A világ ma különösen az emberben fejlődik. Az ember közreműködésével folyik a világ plérómizációja. "Munkánk főleg a mindennapi kenyér megszerzési eszközének látszik. De végleges hatása jóval messzebbre ér el: a munka által fejlesztjük ki önmagunkat, akik egyesülünk Istennel; és ugyancsak a munkával valamiképp növeljük ennek az egyesülésnek isteni célját ..."
A fentiekből következik, hogy a Világ nem hívság, nem holt és értéktelen anyag, amelytől minél jobban el kellene határolódnunk. Az anyag szent, hiszen rajta keresztül, vele együtt vezet az út a plérómához. Chardin, a jezsuita páter egy egész fejezet címéül adta: "Himnusz az Anyaghoz". De más írásaiban is nyomatékosan kifejtette azt az elképzelését, hogy az anyag nem elválaszt minket a szellemtől, hanem összeköt vele. "Bűvölő és erős Anyag! Anyag, te simogatsz és férfiassá érlelsz, Anyag, te gazdagítasz és lerontasz. Bízva az égi erőkben, amelyek megtisztították és illattal telítették vizeidet, átadom magamat hatalmas árjaidnak. Krisztus ereje ömlött beléd. Vonzó karoddal húzz magaddal engem, éltető nedűddel táplálj engem, ellenállásoddal eddz meg engem, kiszakító karjaiddal szabadíts fel engem, s végül egész tenmagaddal segíts istenivé lennem."
Az Ember tehát a Teremtő társa a (folyamatos) teremtésben. Társ-teremtő. Nem az egyenrangú, hanem a közreműködő, segítő társ értelmében.
(Ezt azzal kapcsolatban, hogy akármilyen kicsiben is, de mi is részt veszünk a teremtésben!
)