-
ZsL #36 Bocs’, de ide illik egy 2006-ban írt regény rövid részlete:
„Ha már szóba jöttek a rémálmok, el kell, hogy meséljek egyet! Az emléke hetekig kísértett, annyira rossz hangulattal járt együtt. Akkoriban sokat olvastam a káosz-elméletről és a turbulencia-kutatásról, mert igen érdekelt ez a témakör, amely a tudomány és a technika szinte valamennyi ágát érinti. Igyekeztem minden elérhető könyvet, folyóiratcikket és szakdolgozatot áttanulmányozni, ami erről szólt, így aztán nem csoda, hogy egy idő után már álmomban is megjelentek a fraktálgeometriai képek és képletek, meg a bifurkációs grafikonok, és egyéb, a téma iránt érzéketlenek számára agyrémnek tűnő, valójában igencsak logikus fogalmak és összefüggések. Ezzel egy időben, szinte pihenésképpen foglalkoztatott az űrkutatásának az a problémaköre, amely a kozmikus társkereséssel kapcsolatos. Annak a bizonyos SETI-programnak a különféle módszerei, amelyekkel szakemberek megszállott hada próbálja már évek óta kiszűrni a csillagok felől jövő sokféle sugárzásból az esetleges értelmes lények nyomaira utaló jeleket. Megismertem a kozmikus kapcsolatfelvétel céljára kidolgozott „űrközi” nyelveket a LINCOS-tól a legutóbbi években feltalált BYTEPERANTO-ig (25); elolvastam a rádió-, gamma- és neutrinócsillagászat kutatási eredményeiről szóló szakirodalmat; kívülről tudtam a Naprendszer közeli és távoli szomszédságában előforduló, életnek esetleg otthont adó exobolygók adatait, és ha amatőr fokon is, de lassanként kezdtem magam is szakembere lenni a témakörnek. És egyszer csak, az egyik éjszaka közepén elképesztő meglátásom támadt! A szakemberek mindenáron keskenysávú, ha lehet 1 Hz-en belüli jeleket keresnek, akár a „magától értetődőnek” tűnő 21 cm-es hullámhossz közelében, akár a „vízvonal” tájékán, akár valamelyik felharmonikuson, mert szerintük csak ez különböztetheti meg a technikai civilizáció jeladását a kozmikus háttérzajtól (amely a csillagok működéséből és a csillagközi térben száguldó részecskék ütközéseiből ered). Csak azért vélik ezt, mert számunkra ez tűnik logikusnak! Mintha az indiánok füstjeleket keresnének a kozmikus térben! Ám ha a keresett jelek kibocsátói akár csak ötven-száz évvel fejlettebbek nálunk technikailag, akkor már szinte biztos, hogy valamilyen, a számukra korszerűbb módszerrel kommunikálnak! Lehet, hogy továbbra is rádiózással, vagy az elektromágneses sugárzás valamely más hullámhossz-tartományával, de nem a „vivőfrekvencia + ráültetett jel” ósdi trükkjével. Nyilvánvaló, hogy egy igazán fejlett civilizáció üzenetei sokkal összetettebbek, sőt: bonyolultabbak annál, mintsem ez a régi módszer eléggé sűrű és gyors adatátvitelt tenne lehetővé! Az ő jeleik a mi észlelőberendezéseink számára abszolút káosznak kell, hogy tűnjenek!!! Felpattantam az ágyból és bekapcsoltam azt a káosz-analizátort, ami az egyik, hozzám hasonlóan a téma iránt érdeklődő, elektronika-mániás ismerősöm barkácsolt nemrég. Első gondolatom az volt, hogy a rádiótávcsövek által felvett, és az Internet révén letölthető jelsorozatok valamelyikét futtatom át az analizátoron, de aztán jobb ötletem támadt. Beüzemeltem a nemrég szerzett, ötven centiméteres tükörátmérőjű, GO-TO rendszerű optikai távcsövet a számítógépemen keresztül, beállítottam az egyik „rendellenes spektrumú” csillag koordinátáit, aztán amikor a távcső célra állt, csatlakoztattam az analizátorhoz.
Telitalálat volt! Nagyon elhúztam a bevezetést, ezért most rövidebb leszek! Az, hogy egy igazán fejlett technikájú lényekből álló közösség a kvantummechanikai „azonnali távolhatás” elvén működő kommunikációt használ, már régóta valószínű volt a számomra. Az is, hogy a nagy távolságú jeladáshoz még a legfejlettebb technika esetén is óriási energiára van szükség, vagyis az idáig eljutott lények a csillaguk sugárzását fogják felhasználni. Hogy miképp szennyezik központi égitestüket azokkal az elemekkel, amelyek révén „rendellenes színképű”, és ezáltal üzenetátvitelre alkalmas lesz a csillag, az persze kérdés, valamint az is, hogyan modulálják sugárzását üzenetté. A lényeg, hogy alig telt el néhány másodperc azután, hogy egy nyolc végtagú, polipszerű lény képe megjelent a monitoromon (a néhány másodperc alatt furcsa villanásokkal egy sor apró, ismeretlen jel futott végig a képernyő felső szélén), máris megszólalt a számítógépem hangszóróján keresztül, aránylag érthető magyarsággal! Persze nem a saját hangja volt, hanem a fordítógépé. A kép hátterében időnként átúszó más lények érzékeltették, hogy beszélgető partnerem víz alatti életmódú. Már az eddigiek is elegendők lettek volna ahhoz, hogy a döbbenettől azonnal felébredjek, de az álom még két percig folytatódott. Én szóhoz sem jutottam, mert az idegen röviden köszöntött a sikeres kapcsolatfelvételi kísérletem alkalmából, majd közölte, hogy ennek ellenére nem áll szándékában sem őneki, sem a bolygója közösségének, sem a Galaktikus Parlamentnek, hogy továbbra is kapcsolatban maradjanak a Földdel. Régóta figyelnek minket, és meg van a véleményük rólunk, amit udvariasságból inkább nem részletez. Ezután mondta el azt, aminek hatása alól hetekig sem szabadultam. A mi földi, emberi logikánk számára az a természetes, hogy ha kapcsolatba kerülnénk más bolygó nálunk fejlettebb értelmes lakóival, azok gyarmatosítanának, leigáznának és kizsákmányolnának minket. Ahogy ezt a Földön is tették a fejlettebb technikájú országok a fejletlenebbekkel a történelem során. Nos, a kozmoszban nem így van! A polipszerű lény szerint szerte a Galaktikában, már évmilliárdok óta az a tapasztalat, hogy ha egy civilizáció jóindulatúan átadja tudását és technikai ismereteit egy nála fejletlenebbnek, az visszaél a kezébe került eszközökkel, mert a morális fejlődés nem követi eléggé gyorsan a technikait, és az értelmileg primitívebb olyan irányban bontakozik ki, hogy megtámadhassa a nála fejlettebbet. Hogy elszedje tőle, amit csak lehet! Ahogy azt nálunk mondják: nyújtsd a kisujjad – egész karod kell! Lásd: az értelmesebb Neandervölgyi ősemberek mennyire ráfáztak az agresszív Cro-Magnoniak iránt tanúsított jóindulatukra! Ezért a Galaktika legfejlettebb lényei soha semmilyen kapcsolatot nem építenek ki a náluk fejletlenebbekkel, hanem megvárják, hogy azok is eljussanak az ő szintjükre és csak akkor veszik be őket a Klubba. Fejlődésben nem hajlandók segíteni, a sorvadásban annál inkább, ha az illető égitest civilizációját reménytelen esetnek tartják. A földiek további sorsával kapcsolatban még nem döntöttek, de a Naprendszerünkben nem véletlenül kering annyi „földsúroló kisbolygó”, arra várva, hogy esetleg beteljesítsék feladatukat… Vigaszképpen célzott rá, hogy azért még nem teljesen reménytelen a helyzetünk, és ha ahelyett, hogy az isteni jóindulatra és gondviselésre számítanánk, inkább annak tudatában, hogy a Teremtő elhagyott minket, megpróbálnánk összekapni magunkat és rendet tenni házunk táján, méghozzá rövidesen, akkor talán megúszhatnánk a végítéletet! Ezután a kapcsolatfelvételi igyekezetem díjazásaként levetített egy rövid sztereofilmet. Hogyan érte el, hogy a számítógépem régimódi monitorának képernyője arra az időre térhatású legyen, az rejtély. Alighanem jócskán előttünk járó fejlettségű pszichofizikájuk és technikájuk révén, aminek bizonysága, hogy azonnal észlelték, amint ráálltam a csillaguk fényére. A képtérben lepergett Galaktikánk tízmilliárd évnyi élete, egyetlen percbe sűrítve, bizonyára valamelyik távolabbi galaxisból felvéve. Na, az aztán bámulatos volt! Képzeljétek csak el: ez idő alatt ötvenszer fordult a tengelye körül, és minden fordulat közben körülbelül kétmillió szupernova-robbanás zajlott le, vagyis nem láthattam az egyes felvillanásokat, csak a szerteszét bekövetkező robbanások egybemosódó fényét! Csakhogy az nem volt egyenletes, hanem lüktetett, meglepő gyorsasággal és szabályosan. Láthattam azt is, hogy közben a háttérben, előtérben és oldalt apróbb tejútrendszerek vonulnak, és közülük legalább három tucat elnyelődik a mi csillagvárosunkban. Mint valami falánk amőba, nyeldekelte forgása közben a közelébe tévedő törpegalaxisokat, utána mindig felgyorsult a fénylő lüktetése! És az egész tágabb környezet is nyüzsgött a kisebb-nagyobb tejútrendszerektől; villództak, cikáztak, kerülgették egymást, vagy összeolvadtak; némelyek szétporladni látszottak egy-egy ütközés közben; és jól érzékelhető volt, hogy tengelyforgásuk nem teljesen független egymástól, mintha azt a galaktikák közötti tér láthatatlan anyagának áramlásai és örvénylései idéznék elő, a tejutak pereméhez súrlódva és azokat megpörgetve. „Fénylő, sziporkázó mikrobák egy csepp kavargó vízben, mikroszkópon át!” – ez volt a benyomásom. Rendkívül kurta emberi életünk hamarabb lezajlik, mint egy galaktikus fordulat fél milliomod része, mert a földi evolúció folyamatai az alapanyagul szolgáló élőlények rövid élettartamán alapulnak. Ezért mi állóképnek látjuk az égboltot, ami a maga időléptékében mérve csupa forrongás, melyben a biológiai életnek semmi nyoma sem látszik, helyét egy egészen másfajta, de a maga módján akár életnek is tekinthető folyamat tölti ki. Ennek meglátása és valódi átélése a lelke mélyéig megrázza az embert. A kép villant egy utolsót a monitoron, és felébredtem. A káosz-analizátor tönkre ment, sajnos a konstruktőre üzenet hátrahagyása nélkül ismeretlen helyre költözött, és a számítógépem, valamint a távcső memóriája is törlődött, így semmi nyoma nem maradt annak az éjszakai kalandnak. Én pedig nem merném határozottan eldönteni, hogy tényleg álom volt-e mindez, vagy valóban megtörtént az egész.”
(Végül egy megjegyzés: Nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy az életnek többféle típusa és megnyilvánulása jöhet létre az Univerzumban, mint ahány az égitestek száma. Így az is lehet, hogy az általunk „értelemnek” nevezett jelenség is csak egy a sokféle más közül, és hiába keresünk hozzánk hasonlókat, vagyis gondolkodó lényeket. ZsL.)