#64
Az ember minden faj kihalását magára veszi, ami a történelmi időkben következett be, vagy várható. Ez részben következik a "természet legyőzésének" eszméjéből, ami a XIX/XX. szd-ban jellemezte a politikát, a tudományt a társadalmat. Erre valami ellenreakcióként jött ez a globális felelősségvállalással kevert önmarcangolós lelkiismereti válság. Ha nem tudjuk megmenteni a gyapjas kúszómedvét, ami csak az Andok lejtőin él néhány tucat számban és emberrel még nem találkozott, akkor inkább vesszen az egész emberiség, mert nem érdemeljük meg hogy létezzünk.
Nem kéne túl reagálni a dolgot, a gyapjas kúszó medve valszeg amúgy is kihalna.
Az esőerdőkben ezerszámra léteznek roppant kis populáció számú fajok, az esőerdők puasztulásával óhatatlanul elveszítünk jópárat. Akkor is persze, ha ez a pusztulást valami vulkánkitörés, szökőár, akármi miatt van.
Másrészt, hogy mennyi időnként keletkeznek fajok, meg hogy megy ez egyáltalán azt meg nem igazán tudjuk.
Kb. a XX. szd végéig úgy tanították, hogy az evolúció egy hosszú miliárd éves egyenletes folyamat, aminek a csúcsa az ember.
Nos ez marhára nem így van. Az evolúció katasztrófák sorozata. A kérdés az, hogy milyen mechanizmusok működnek, amikor egy katasztrófa után regenerálódik a bioszféra, mennyi idő kell a korábbi biodiverzitás eléréséig.
Ma egy tömeges kihalás folyamata van. A kérdés az, hogy ez a kihalás tekinthető a rendszer saját mechanizmusának, lehetséges-e, hogy esetenként a rendszer önmagát pusztítja?
A helyes válasz megtalálásakor közelebb jutunk ahhoz, hogy megválasszoljuk azt a másik kérdést is, hogy mi is az ember tulajdonképpen!?
#64