Akusztikai szórakoztató elektronika
-
#536
Zenemûvészek
Ámde hogy a hangreprodukció tényleg mennyire áttranszformáltan jeleníti meg a zenét, az abból is kiderül, hogy a zenemûvészek - akiknek pedig "dalból van a lelkük" - általában nem jó hifiítészek. Pedig mennyire nagy reményeket fûztem hozzájuk! Néha beváltották ezeket a reményeket - máskor viszont nagyon csúnyán melléfogtak. Egyszer A-B vaktesztet csináltam a 700 fontsterlinges Naim NAP 250 teljesítményerõsítõ és az Orion SE 1025 mini-erõsítõ teljesítményfokozata között. Kérem az Olvasót, fogadja el becsületszavamra, hogy a Naim tényleg jobban szólt - csakhogy ezt nem is volt olyan könnyû kihallani, részben a kontrollberendezés gyengéi, részben pedig a kapcsolóberendezéssel, a hosszú kábelekkel, a közbeiktatott potméterekkel behozott hibák miatt. A kísérletnek éppen
azt kellett kiderítenie, hogy vajon rövidpróbán (40-50 perc alatt), kontrollált körülmények között sikerül-e kiválasztani azt a hangképet, amely hosszú távon halálbiztosan szebb, jobb, zeneibb, hallgathatóbb. Nos, két neves hegedûmûvész vendégem az Orionra szavazott, és csak az
alkalmi zsûri harmadik tagja (történetesen Uhrman György, a Hanglemezgyár zenei szerkesztõje, aki azonban "csupán" bölcsész) vallotta meg pironkodva, hogy eszerint õ biztosan téved, de neki a másik hangkép tetszik jobban... Arról is meggyõzõdhettem számos alkalommal, hogy a "zenemûvész mint olyan" mennyire nem minõsíthetõ egynemû kategóriának. Például a magyar CD-korongok meghallgatásakor (HFM 16.) kitûnõ zenemûvészeknek nagyon tetszett a mûsor. Más, hasonlóképpen kitûnõ zenemûvészek viszont digitítiszt kaptak tõle.
Csak találgatni tudok: lehet, hogy a zenemûvészek túlságosan az egyes szólamokat akarják kihallani, és kevésbé fordítanak figyelmet a zenei-akusztikai történés egészére? Mindenesetre tény, hogy a zenemûvész többnyire másképpen hallgat zenét, mint a zeneszeretõ közönség. És az is tény, hogy fehér holló az olyan zenész, akinek "mûszaki hallása" van, tehát kapásból kiszúrja valamely hifi-készülék
hangjában azokat a hibákat, amelyeket most még nem vennénk észre: csak napokkal késõbb kezdenének bosszantani bennünket.
Magazinok
Több szaktekintély már nincs hátra, hacsak a különféle hifi-magazinokat nem számítjuk a szaktekintélyek közé. Az illem azt diktálja, hogy a saját ítélõképességünk korlátait legalább annyira behatóan, vagy még behatóbban is taglaljuk, mint a többiekét. Nos, mi tudjuk az illemet: tesztmódszereink ingatagságát már a kezdet kezdetén, 6 évvel ezelõtt kritika tárgyává tettük. Visszalapozva 3.
kiadásunkhoz, elégtétellel állapítom meg, hogy Szeánszológiánk ma sem igen szorul kiegészítésre, mert szinte minden olyan buktatóra kitér, amelyen orra lehet bukni és amelyen azóta gyakran orra is buktunk. Emlékeztetõül végigszaladok a cikk 16 paragrafusán, egy-egy mondatban foglalva össze a lényegüket: a szeánsz hitelességét rontó tényezõket.
1.§. Gyártási szórás.
2.§. Készülékek nem-optimális elhelyezése a szeánszon.
3.§. Interface-jelenségek.
4.§. A kontroll-berendezés gyatraságai.
5-6.§. Teszt- és etalonkészülékek hiánya.
7-9.§. Kábelek, kapcsolók, szintszabályzók kiszámíthatatlan hatása.
10-11.§. A tesztmûsor bizonytalanságai.
12.§. A különféle zsûrorok ítélõképességének korlátai
(e fejezetünknek éppen ez a tárgya!).
13.§. Az A-B teszt korlátai.
14.§. A rövidpróba korlátai.
15-16.§. A zsûri befolyásolhatósága.
A Szeánszológia persze csupán a tesztmódszerekrõl szól, tehát technikái dolgokról, nem pedig a hifi-szakírók attitûdjérõl. Pedig a hifi-magazinokkal szemben nagyon sok vádat lehet felhozni. Mindenekelõtt azt, hogy el kell tartaniuk magukat, mégpedig hirdetésekbõl, vagyis nem veszhetnek össze a gyárakkal-kereskedõkkel, kénytelenek mindenkirõl jót írni. A legtöbb hifi-újság tényleg ilyen,
és nem véletlen, hogy sajtószemlénkben mi körömszakadtáig ragaszkodunk a két nagy angol folyóirathoz, mint olyan információforráshoz, amely egy végeláthatatlan sivatag oázisaiban fakad. Ami a hazai újságot, a Hifi Magazint illeti, mi nyilván elfogultak vagyunk magunkkal szemben,
Olvasóinknak kell eldönteniök, vádoljanak-e bennünket részrehajlással. Természetesen a mi vállalkozásunk is rászorul a reklámbevételekre, dehát Magyarországon igazából nincs is hifi-ipar, tehát nem is tarthatna el bennünket - a hirdetõket jórészt más szakmákból toborozzuk. Ennyit a védelmünkre.
Más kérdés, hogy minden újságírót igenis le lehet kenyerezni egyvalamivel: szép szóval, mint bármely más embert. (A Public Relations nem olyan haszontalan találmány, mint a nagyképû, angolból átvett kifejezés hallatán gondolnánk.) Az újságíró gyanakvó,
rosszhiszemû emberfajta, azt hiszi, hogy õt mindenki át akarja vágni, és ebben nem is téved nagyot. Ha nagyritkán értelmesen, felkészülten és - elsõ benyomásra - nyíltan tájékoztatják, túlcsorduló hálát érez, és ez esetleg csökkenti a harci kedvét, amikor kritikát ír. Legalábbis
átvillan az agyán, hogy "ha levágom, akkor legközelebb hogyan nézek abba a bánatos, kék, õszinte szemébe?!" Ezt az érzést minden újságíró ismeri, és amennyire tud, küzd is ellene. Egy nagy angol zenekritikusról azt olvastam, hogy noha minden koncerten ott volt, õt senki sem ismerte, és õ sem ismert egyetlen mûvészt sem személyesen, tehát tökéletesen elfogulatlanul ítélhetett. Sajnos, többségünk ezt nem teheti meg. Emberek vagyunk, emberekkel érintkezünk.
Végül ne feledjük el, hogy aki a szaktekintély posztjára pályázik, annak mindenekelõtt szaktudással kell bírnia. A Hifi Magazin mögött minden kétséget kizárólag szakértelem áll, csak az a kérdés, hogy milyen fajta, Sólymos Antal, barátom és társszerkesztõm nagyon nem szereti, ha az õ szaktudására hivatkozom (és vele takaródzom), de itt azért mégis meg kell említenem, hogy ebben a szakmában õ valóban
elismert szabványügyi, méréstechnikai szakember. Kicsit mulattatott is, amikor egyszer vitába keveredtünk valakivel arról, hogy hogyan kell mérni a magnókat. Azzal nyilván nem érvelhettünk, hogy a mágneses hangrögzítéssel foglalkozó szabványbizottságban SA is - helyet foglalt - vagy éppen õ elnökölt. Ezt most nem azért mondom el, hogy tekintélyt kovácsoljak belõle. Éppen ellenkezõleg: újra rá szeretnék mutatni, hogy bár hobbink mûszaki szabványokon és méréstechnikán alapul, ezeknek ismerete önmagában véve még senkit sem tesz illetékessé, hogy döntsön a High Fidelity peres ügyeiben. Hiszen ott sokkal összetettebb dolgokról van szó (mint ezt az elõzõ fejezetben bõvebben kifejtettem).
SA persze ezt éppolyan jól tudja, mint én. Vagy még jobban is.
És hát ami az én szakképzettségemet illeti, az legfeljebb arra jogosít fel, hogy újságot szerkesszek, újságcikkeket írjak. Erre is szükség van, elvégre gondolatainkat egy magazin hasábjain kell megosztaniunk az Olvasóval, de nyilvánvaló, hogy nem pályázhatok a szaktekintély méltóságteljes és nyugdíjas posztjára. Szeretek zenét hallgatni, rengeteget kísérletezem, folyvást töprengek és kínlódom és bajban vagyok, igyekszem átvállalni az Olvasó lelki terheit - úgy érzem, engem ezért fizetnek. Noha nem mentem tanárnak (pedig középiskolai tanár volnék én, kéremszépen), nagyon jól megtanultam, milyen érzés, ha az ember csak két leckével tart elõbbre, mint az osztály többsége. (És akkor még nem is szóltam az eminensekrõl!) Néha "kezdõktõl" kapok levelet. Azzal kezdik, ogy "elnézést a laikus kérdésért...". Teljes szolidaritásomról biztosítok minden levélírót: nem tudnak feltenni annyira laikus kérdést, amilyet én már fel ne tettem volna az utóbbi 20 évben Sólymos Antalnak vagy többi kollégánknak. Ambícióm csupán annyi, hogy megpróbálom rendezni, mederbe terelni az Olvasó gondolkodását. Szeretném megosztani vele a tapasztalataimat és megtanítani õt jól kérdezni. De nem dönthetek sem õhelyette, sem más helyett. Gyakran már annak is örülnék, ha sajátmagam helyett dönteni tudnék.
Itt most abba is hagyom az írást. Mint láthattuk, a fekete macskát senki sem fogja meg nekünk. Sajátmagunknak kell bemennünk érte a sötét szobába, de errõl majd legközelebb.