Akusztikai szórakoztató elektronika
-
#535
3. Tekintélyelvû megközelítés
A társadalmi munkamegosztás elkényezteti az embert. Bármire van is szükségünk, tudjuk, hol keressük. A tájékozatlanokat kiokosítja a mélyértelmû reklám: "cipõt a cipõboltból!" Hasonlóképpen, ha éhesek vagyunk, vendéglõbe, menzára, élelmiszerboltba megyünk, ha betegek vagyunk, orvoshoz fordulunk, ha unatkozni kívánunk, bekapcsoljuk a televíziót és így tovább - mindennek megvan a gazdája, a "felelõse".
És bármennyire morgunk is rájuk, tulajdonképpen megbízunk bennük (hiszen mi mást tehetnénk). A gazda, a "felelõs" általában szaktekintéllyé növi ki magát, nem ritkán azért, mert annak szeretnénk látni. Hogy mindig legyen kire hárítani a felelõsséget.
A mi hobbink sem kivétel. Szaktekintély kerestetik, mert nyomaszt bennünket a hiánya. Namármost, a High Fidelity több szakterületbõl tevõdik össze, vagy még inkább: több szakterület közötti senkiföldjén terül el, hívei tehát sokféle szaktekintélyhez fordulhatnak. El kéne dönteni, melyik az igazi, melyikben bízhatunk meg fenntartás nélkül. A High Fidelity "gazdái", "felelõsei" között nem hagyhatjuk majd említés nélkül a Hifi Magazint sem, mely fórum sokak elõtt bizonyos tekintélyre tett szert - másfelõl maga is kétségbeejtõen szükségét érzi, hogy szaktekintélyekhez folyamodhassék, tanácsaikat követhesse (és a felelõsséget is rájuk háríthassa). Hogy tisztázzunk egy félreértést: lapunkat mi sohasem neveztük szakfolyóiratnak. A Hifi Magazin: ismeretterjesztõ folyóirat.
Ki legyen hát az a tiszteletreméltó guru, aki jön, lát és dönt, és döntése mindig helytálló? Akinek tanácsát vakon követhetjük? Küldjük be jelöltjeinket a sötét szobába; nem, egyelõre még nem macskavadászatra, csupáncsak hogy megröntgenezzük õket.
Konstruktõrök
Kezdjük a sort a konstruktõrökkel, a hangreprodukáló készülékek tervezõivel. Elnézést a durva egyszerûsítésért, de én háromféle konstruktõrt különböztetek meg. Az egyik egy nagy "kommersz" cég, a másik valamely speciálcég alkalmazottja (esetleg õ maga a cég, egyszemélyben), a harmadik pedig kifejezetten stúdióhasználatra tervez készülékeket.
Az elsõ típust azért fizetik, hogy mindig valami újat, jól eladhatót fabrikáljon (ha még jól is szól: halleluja!). Nem akarok igazságtalan lenni: mindazt, amivel ebben a cikkben foglalkozunk, tehát a hifi mûszaki alapjait, mindig is a nagy gyárak tervezõcsoportjainak köszönhettük. De tudnunk kell, hogy nekik nagyon sok minden megköti a kezüket: figyelemmel kell lenniük a gyár technológiai színvonalára, a fõnökük utasításaira stb. A konstruktõrnek nemigen van módja "hifizni". Ha méghozzá Magyarországon tevékenykedik a boldogtalan, akkor éppenséggel azzal kell kezdenie a munkát, hogy kihúzgál a listáról minden nyugati alkatrészt; neki azok nélkül kell "korszerû" készüléket terveznie. Amiért is övé minden tiszteletem - de nem a bizalmam. Ehhez a munkához sok-sok technológiai leleményre, de csak nagyon kevés elektroakusztikai invencióra van szükség, a High Fidelity ismerete pedig úgyszólván felesleges hozzá.
És ezzel még csak nem is a hazai tervezõkre célzok. Nyugati szakírók idõrõl idõre ellátogatnak a kisebb-nagyobb cégekhez, és az õ beszámolóikból tudjuk, hogy az auditív vizsgálatokhoz a legtöbb cég kizárólag a saját gépeit használja: a saját erõsítõjét a saját hangsugárzójával minõsíti és megfordítva. Kommersz cég úgy érzi, blamálná magát, ha erõsítõi kifejlesztéséhez mondjuk egy
elektroakusztikus Quadot, hangsugárzói hangolásához egy Audio Research-öt rendelne. Azt hiszem, a konstruktõrök túlnyomó többsége egyáltalán nem tüntet széles látókörével. Kivételek természetesen akadnak, de én arra gyanakszom, hogy a Best Buy ("Elõnyös Vétel") modelleket többnyire a szerencse szüli, s csak ritkán a tervezõk fölényes tudása. Mellesleg, minden cég azt állítja, hogy az õ masinája
a Best Buy.
Méginkább a saját lovukat dicsérik a speciálcégek konstruktõrei. Az õ egzisztenciájuk fölöttébb ingatag. Hiszen viszonylag kevés készüléktípusra, esetleg egyetlen mûszaki megoldásra építenek, s azt gyakran még szabadalmaztatni sem lehet vagy nem érdemes. Legfõbb
gondjuk: hogyan propagálják termékeiket hatékonyan, de anélkül, hogy egyszersmind a lényeget is elárulnák. Az õ attitüdjük mégis más, mint a többieké. Aki semmi mással sem foglalkozik, mint erõsítõkkel (vagy: hangsugárzókkal), annak nem csorbul a tekintélye, ha a mások hangsugárzójával (vagy erõsítõjével) dolgozik. Éppen ellenkezõleg, neki az az érdeke, hogy gyártmányát a lehetõ legértékesebb
rendszerekkel tesztelje és a lehetõ legtöbb berendezésbe beillessze - sõt: hogy hivatkozzon is erre! Kóklerek és fuserek persze mindenütt akadnak, de a speciál-konstruktõrökrõl (akik mindent egyetlen lapra, azaz egyetlen készülékre tesznek fel!) legalábbis joggal
feltételezhetjük, hogy lényegesen szélesebb látókörûek és összehasonlíthatatlanul nagyobb tapasztalattal bírnak, mint a kommersz cégeknél dolgozó kollégáik többsége, a beosztott tervezõmérnöktõl a fõkonstruktõrig. Namármost, a cigánytól fölösleges volna megkérdezni, hogy kinek a lovát vegyük meg - hiszen úgyis azt mondaná, hogy az övét! -, viszont igenis érdemes megtudakolni tõle, hogy õ vajon milyen
kocsi elé fogná azt a lovat, és hogy milyen fajta lószerszámot rakna rá. Megintcsak a példa kedvéért: a nagytekintélyû erõsítõ-konstruktõrök jobbára elektro- vagy magnetosztatikus, újabban ribbon hangsugárzókkal minõsítik gyártmányaikat, és ez a tény megbízható, minden manipulációtól mentes értékítéletet szolgáltat - de értelemszerûen csakis a hangsugárzók élvonaláról, nem pedig a hétköznapi, nekünk szánt hangdobozokról.
A harmadik konstruktõrtípusról kevés a mondanivalóm. A stúdiógépek persze jobbak az átlagosnál, de - ellentétben a közhiedelemmel - gyakran meg sem közelítik az elit készülékeket. (Kivétel: a stúdiómagnó, ez minden szempontból etalon.) A stúdióknak nem High Fidelityre, hanem robusztus, megbízható, jól kezelhetõ munkaeszközökre van szükségük. A legjobb példa erre a stúdió-lemezjátszók legújabb generációja, amelyben a végletekig viszik a közvetlenhajtás eszméjét: a tányérnak szinte nincs is nyomatéka, teljes mértékig az elektronika vezérlése alatt áll. Ez jól hangzik - maga a lemezjátszó már kevésbé... Ami pedig a szokványos stúdiómonitorokat illeti, ezek
úgyszólván alkalmatlanok az elmélyült zenehallgatásra. Szóval, a stúdiógépek tervezõit sem arra rendelte a sors, hogy nehéz helyzetben hozzájuk fordulhassunk, s tõlük tudakoljuk meg a High Fidelity kritériumait.
Elméleti szakemberek
Az evilági, földhözragadt gondolkodású konstruktõrökre és a többi halandóra jóindulatú szánakozással tekintenek le sokkal alaposabb elméleti tudásuk elefántcsonttornyából az egyetemek, kutatóintézetek szakemberei - mi is minduntalan hozzájuk szaladnánk tanácsért. Nyugati elméleti szakembereket nemigen ismerek; akikre hivatkozhatnék, túlságosan is jó kapcsolatot tartanak fenn a hifi-iparral, nem lehetnek elfogulatlanok. Idehaza viszont éppen az a baj, hogy elméleti szakembereink egyáltalán nem állnak kapcsolatban a hifi-iparral, pontosabban: nem is érdekli õket a High Fidelity, a nívós zenehallgatás. Õk kizárólag a matematika nyelvét beszélik, számukra semmiféle jelentéstartalma sincs azoknak a szavaknak-kifejezéseknek, amelyekkel a zenehallgató ember az auditív jelenségeket próbálja megragadni. Így hát borzasztóan nehéz kommunikálni velük - avagy inkább velünk nehéz? Mindegy, tolmácsra volna szükség, de attól tartok, a tolmácsnak az õ soraikból kéne kikerülnie...
Hasonlóképpen elidegenedett emberek az akusztikusok is, az õ körükbõl sem tudok hifistát, és a hiányérzetem bizony fájdalmas.
Némelyikük már évtizedekkel ezelõtt elveszítette kapcsolatát a reprodukált zenével. Hogy illusztráljam mondanivalómat, elmesélem egy esetemet. Nemrég egy nagytekintélyû akusztikussal beszélgettem, szóbakerültek a hangsugárzók. Õ csak legyintett: "Hangszórók! Ezek
mindig csak hangszórók maradnak, két ablak, két elkülönített pont a szobában." Hivatkoztam az újkeletû (azaz tíz-tizenöt éves) hangsugárzókra, általában a saját mindennapos tapasztalatomra, nevezetesen, hogy a hangsugárzók igenis képesek rá, hogy összefüggõ
teret fessenek, s eközben úgyszólván észrevehetetlenek maradjanak. Nem hitte el. "Kizárt dolog. Majd mindjárt leveszek a háta mögül, a szekrénybõl egy tanulmányt, abból Maga is meg fogja érteni, hogy az ilyesmi nem lehetséges." Még megkérdeztem, milyen hangsugárzókat ismer, egyáltalán, ismer-e valami tényleg jóminõségû típust. Nem tudott megnevezni egyetlen egyet sem. "Kinn a nyugatnémeteknél
mutattak mindenfélét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy nekik rosszabb volna, mint a többieknek." Ekkor értettem meg, hogy nemcsak én járkálok elsötétített szobában és nemcsak én kergetek fekete macskát.
Hangmesterek* (* A hangmester szót én a hangmérnök szinonímájaként használom: szép, jó, találó kifejezésnek tartom. A stúdiószakmában néhol mást jelent, diploma nélküli hangmérnököt értenek rajta. Én itt nem szeretném fenntartani ezt e megkülönböztetést. D. L.)
Reményeimet - hogy megbízható lelkiatyára találok - leginkább a hangmesterekbe vetettem, hiszen õk azok, akik a leggyakrabban hasonlíthatják össze az élõ hangot a reprodukcióval, õk ismerik fel legkönnyebben a hibát, a hamisítást. Sok tekintetben ez biztosan így is van. Például a frekvenciaátvitelen a hangmérnök füle biztonsággal megérzi a kiemeléseket-beszakadásokat. (Hogy ez mennyire nem egyszerû és magától értetõdõ dolog, azt bárki megérti, ha egyszer eljátszadozhat egy tercsávszûrõvel. Rá fog jönni, hogy a "magas" és a "mély" hangok nem pontosan abba a sávba, gyakran még csak nem is abba az oktávba esnek, ahová gondolnánk. A laikus zenebarát "magashang-igényét" nemritkán nagyon jól ki lehet elégíteni a 6-8kHz-es tartomány kiemelésével stb.) Azt is tapasztaltam, hogy a
hangmesterekben afféle biológiai riasztóberendezés mûködik, és jelzi az összes típushibát, mint amilyen az erõsítõ vagy a hangsugárzó torzítása, szokatlan zaja.
Sajnos, a hangmesterek is mintha Brechtet idéznék a Koldusoperából: "Mi jók volnánk, nem komiszok - dehát a körülmények, azok nem olyanok." A körülmények bizony nem olyanok. A hangmérnökök (tudom, nem fognak megsértõdni ezért) alulfizetett, agyonhajszolt emberek. Örülnek, ha becsülettel elvégzik a munkájukat, és akkor aznapra tökéletesen elég nekik a zenébõl. Akadnak kivételek: Ujházy
László kamarazenekarban játszik, Cs. Kádár Péter hangtechnikai mûsort szerkeszt a Rádióban - de megintcsak oda kell kilyukadnom, hogy a magyar hangmesterek között egyetlen audiofilt sem találok. Attól tartok, a hangmesterek elsõsorban a hangfelvétel, s csak másodsorban a
visszajátszás hibáira érzékenyek, és a hifi-berendezések hangjában jelentkezõ jellegzetes anomáliák õket is megtévesztik. (A hifi-berendezések, mint tudjuk, egyébként is eltérnek a stúdióberendezésektõl.) Mellesleg, nekem így is igen jók a tapasztalataim a hangmérnökökkel, gyakran sikerült egy-egy hangképet az õ segítségükkel helyesen minõsíteni. De õk sem ítélnek következetesen, és - sajnos - egységesen sem. Márpedig ha két megbízható hangmérnök ellentétesen ítél, akkor ott tartunk, ahol a part szakad.
Mint tudjuk, a hangmérnök nem passzív, hanem nagyonis aktív láncszem a hangátviteli láncban, megvan a maga "sajáthangja". Nem reprodukál, hanem kreál: egy sajátmaga alkotta hangképet szeretne újrateremteni. Errõl a filozófiáról már többször is szó esett a Hifi Magazinban, a legpregnánsabban Peller Károly fogalmazta meg ("Hûséges hûtlenség", HFM 16). Itt most elárulom, hogy azt a cikket én
ambivalens érzelmekkel fogadtam. Mint szerkesztõ, nagyon örültem neki, mert okosan és meggyõzõen fejti ki a szakemberek álláspontját. Mint zenehallgatót, nem tudott megnyerni. Hiszem, hogy végsõ soron igenis az élõ zenéhez viszonyítunk, és hogy a High Fidelity legfõbb
kritériuma mégiscsak a természethûség - bármennyire rugalmasan kell is értelmeznünk a "természethûség" fogalmát. Ha nem így volna, nem bíznék annyira a hangmesterekben, mint amennyire pedig bízok bennük.