Akusztikai szórakoztató elektronika
-
#533
Darvas László - - A High Fidelity kritériumai - I.
Hobbink neve angol eredetû, olyasfélét jelent, hogy "magasfokú hûség a természeteshez". Elegáns, szuggesztív kifejezés, azt sugallja, minek ide sok beszéd, úgyis mindnyájan tudjuk, mit értsünk rajta. Mintha csak annyi volna a dolgunk, hogy fogunk két darab természethûséget, és összehasonlítjuk õket, melyik a magasabbik...
Sajnos, amikor az elvet át akarjuk ültetni a gyakorlatba (összehasonlítjuk két hifi-berendezés hangminõségét), rádöbbenünk, hogy a fogalmak nincsenek tisztázva, és egyáltalán nem világos, mit is kell érteni akár azon, hogy magasfokú, akár azon, hogy hûség vagy hogy természetes. Ijedtünkben segítségül kiabáljuk a mérnököket, az akusztikusokat, a zenészeket, az elszánt élõzenehallgatókat (sõt, a végén már azokat is, akik azt se tudják, mi fán terem a zene - abban a reményben, hogy "az õ fülük legalább nincs elrontva"). Kapunk is tõlük annyi definíciót, hogy csak gyõzzük feljegyezni. De ezek a meghatározások, amikor közelebbrõl megvizsgáljuk, s különösen, amikor használni akarjuk õket, bizony, összeroppannak a kezünkben. Kiderül, hogy nincs tartásuk: egyik érvük a másikra, a másik pedig az egyikre épül, az egész okoskodás körben forog, s önnönmagát akarja bizonyítani. Amikor a tanácsadók elvonulnak, s magunkra hagynak bennünket az érvek és definíciók e romhalmazával, az az érzésünk támad, mintha elsötétített szobában kergetnénk egy fekete macskát. A
baljós állat hol erre, hol arra surran, a szõrével meg-megsimítja a lábunk szárát, de bárhogy kapkodunk is utána, sehogyan sem tudjuk megragadni a farkát. A kishitûek (ezek általában kívülállók, nem vesznek részt a macskavadászatban, csak odakünn hallgatódznak az ajtó mögött) azt állítják, hogy macskánk nem is létezik. Szerintük az egész hifi reménytelen vállalkozás, merthogy a reprodukált hang úgysem közelítheti meg az eredetit, és egyébként is: ízlés dolga az egész. Nézetüket akár tiszteletben is tarthatnánk, ha ezeknek az embereknek
legalább halvány fogalmuk volna róla, mirõl beszélnek. De kérdezzetek csak rá, mire alapozzák véleményüket! Ki fog derülni, hogy soha életükben nem hallottak különbet valami suta japán Direct Drive lemezjátszónál, szomszéd-hozta nyugatnémet (de inkább hongkongi) midi-toronynál...
Biztos vagyok benne, hogy a hajsza nem értelmetlen, a macska itt dorombol körülöttünk. De szörnyen nehéz fülöncsípni, definíciók közé zárni. Hogy érthetõbbé tegyem, mire gondolok, fölöttébb kritikus szemmel fogom nézni a dolgokat, sõt, a kötözködéstõl sem riadok vissza, egyáltalán: igyekszem minél sötétebb képet festeni az elsötétített szobáról. A végén majd leteszem a sötét szemüveget (bocsánat a képzavarért), és felvillantok egy-két reménysugarat, hogy megvilágítsam a fekete macskának legalább a körvonalait.
Mint a komikus címbõl nyilván kiderült, esszét írok, nem tanulmányt; sok mindent érintek benne, s mert nem szeretek összevissza csapongani, gondolataimat fejezetekbe foglalom - de ezek inkább csak afféle lélegzetvételek lesznek, nem pedig németes alapossággal körülhatárolt gondolatkörök. Tehát nem módszertant kreálok ("Hogyan fogjunk sötét szobában fekete macskát?"), hanem csupán a probléma
megközelítésének módozatait veszem számba ("Hogyan szokás megközelíteni sötét szobában a fekete macskát?"). A dialektikus tanulságot akár elõre is összefoglalhatom: külön-külön egyik módszerrel sem megyünk sokra, de ha minden szempontot figyelembe veszünk, akkor...akkor majd meglátjuk. (Talán még a macskát is.)
1. Spekulatív megközelítés
Ez az úgynevezett lánc-analógia. Klasszikus formájában úgy hangzik, hogy "minden lánc csak annyira erõs, mint a saját leggyengébb láncszeme". A feladatunk eszerint abból áll, hogy megkeressük hangátviteli láncunk mindenkori leggyengébb láncszemét, és azt lehetõség szerint erõsebbre cseréljük. Eközben a hangátvitel nyilván egyre természethûbb lesz. Hogy melyik a leggyengébb láncszem, azt hol mûszaki, hol szubjektív szempontok szerint, hol pedig találomra döntik el. Vigyázat: most nem csak arról van szó, hogy például a hangsugárzót általában gyengébb láncszemnek tekintik az erõsítõnél! Hangsugárzóra mindenképpen szükség van, nem használhatunk õhelyette is egy erõsítõt!
A kérdés inkább úgy merül fel, hogy: "gyengébb-e a hangsugárzóm hangsugárzónak, mint az erõsítõm erõsítõnek?" Mellesleg, mint látni fogjuk, az egyes láncszemek hierarchiája távolról sem annyira egyértelmû, hogy bármelyiket - tehát akár a hangsugárzót is! - fenntartás nélkül a leggyengébbnek ítélhessük!
A lánc-analógia egyetlen egy esetben tökéletesen helytálló: ha a hifi-berendezésbõl a szó szoros értelmében láncot készítünk, vagyis a lemezjátszót, erõsítõt, hangsugárzót a hozzájuk tartozó kábelekkel együtt általvetjük egy folyó fölött, és megpróbálunk száraz lábbal
átkelni rajta. Ilyenkor tényleg azt fogjuk tapasztalni, hogy a lánc a leggyengébb pontjánál, valószínûleg valamelyik csatlakozókábel nyakrészénél szakad el. Ezzel azonban nemcsak a láncnak, hanem az egész analógiának is végeszakad, ugyanis a hangátviteli berendezés csak nagyon kevéssé lánc, sokkal inkább valami egészen másféle objektum, és hangminõségét nem feltétlenül a leggyengébb komponense határozza meg. Hacsak nem iktatunk Mambó magnetofont vagy hasonlót egy szuperberendezésbe - de ne vezessük ad absurdum a dolgot, maradjunk meg az ésszerû példáknál.
Egyszer régen, nagyon régen, a következõ értéktárgyak voltak a birtokomban: kazánlemezre épített fusi lemezjátszó, Shure M55E hangszedõvel, BEAG AET 250 erõsítõ, két Videoton Minimax. Történetesen módom volt rá, hogy próbaképpen minden komponensét értékesebb típusra
cseréljem. Semmi kétség: amikor a Minimax helyett megszólalt a kölcsönkapott B&O, a zene feléledt. Viszont a Minimaxon is nagyon jól meg lehetett hallani, mennyivel jobb a Shure M55E-nél az új V15 (késõbb meg is vásároltam). Ami pedig az erõsítõt illeti, elõzõleg egy Acoustic Research-öm volt, csak (ismerõs szituáció?) el kellett adnom, és azt reméltem, hogy a mérve kitûnõ AET 250 tökéletesen pótolni fogja. Hát nem pótolta! A hangminõség ugyanannyit romlott, mint amennyivel az M55E volt gyengébb a V15-nél vagy a Minimax a B&O-nál.
Namármost, azt még csak-csak hajlandó vagyok elfogadni, hogy egy mindössze háromtagú láncnak két leggyengébb láncszeme is lehet - de hogy három legyen! Mai fejemmel egyébként ennek a háromtagú láncnak a negyedik láncszemét: a kazánlemezre épített futómûvet gondolnám a legrosszabbnak. Dehát akkoriban még mit sem tudtunk a lemezjátszók sajáthangjáról.
Nézzünk egy másik láncot, azt, amelyet jelenleg használok: NAD 5120, Ortofon MC20S, T-30 transzformátor, Naim NAIT erõsítõ, Spendor hangsugárzók. Ez a rendszer abszolút értelemben legfeljebb ha közepes, de még ebben a berendezésben is meg lehet hallani bármelyik láncszem
cseréjét (csõkar - lapos kar; MC10S MC20S - MC 2000; T-20 T-30 - T-2000; Naim - HFM I/Quad - NAD 3020; Spendor - bármiféle más hangsugárzó), ezenkívül azt is észre lehet venni, ha jobb minõségûre cserélem a lemezjátszó-állványt, a hangsugárzó-lábazatot, az alátétet a hangsugárzó és lábazata közt, valamint bármelyik kábelt. Pedig a lánc-elmélet értelmében az összes, fentebb felsorolt változtatás közül kizárólag egyet volna szabad füllel is kimutatni: a leggyengébb láncszem cseréjét...
A klasszikus lánc-analógia teljes csõdje akkor következik be, amikor van egy középszerû berendezésünk, tengelyében egy jóminõségû erõsítõvel (mely utóbbit tehát minden szempontból a legerõsebb láncszemnek kell minõsítenünk!); kicseréljük az erõsítõt egy tízszerte drágábbra és ordítóan nagy különbséget hallunk! Brit szakírók az Audio Research elektroncsöves erõsítõirõl írnak olyasmit, hogy (szó szerint
idézem) "a különbség még egy Videoton Minimaxon is átjön". Jómagam szintén átéltem már hasonló kalandokat, szintén csöves erõsítõkkel.
Ruccanjunk át egy kicsit a stúdióba. Forradalmi változás tanúi vagyunk, az analóg hangtechnikát felváltja a digitális. Eközben az analóg magnót úgy tekintik, mint a leggyengébb láncszemet a hangrögzítés folyamatában. Igen ám, de hangrögzítés önmagában véve értelmetlenség, a felvételt elõbb-utóbb le is kell játszani - akkor pedig a végén megintcsak nem ússzuk meg hangsugárzó nélkül. Akkor most melyik a leggyengébb láncszem?!
A lánc-elv egy korszerûbb változatának foghatjuk fel a Linn-féle tézist (sajtószemle-rovatunkban már többször is szóba hoztuk). Ebben az elméletben információs láncról, az információt átbocsátó készülékek hierarchiájáról beszélnek. A mûsoranyagot információáradatnak tekintik. Ami információ elvész, végleg elvész: minden készülék legfeljebb annyit adhat tovább, amennyit õ maga kap az elõzõtõl. Minél
elõbb helyezkedik el valamely készülék az információs láncban, annál fontosabb a szerepe. Tehát, mondja a Linn cég, a legfontosabb láncszem a lemezjátszó-futómû, aztán a hangkar, aztán a hangszedõ. (Alternatíve pedig nyilván a CD-játszó, de persze az antidigitalista Linn nem számol ezzel az eshetõséggel.) A fontossági sorrendben az erõsítõ következik, majd legvégül (!) a hangsugárzó. A Linn-elv szerint "a jobb minõségû futómû gyöngébb hangkarral-hangszedõvel szebben szól, mint a gyöngébb futómû drága hangkarral-hangszedõvel". Ebben tényleg sok az igazság. Viszont magam is tapasztaltam, hogy akár egy komplett Linn lemezjátszó hangminõségét is mennyire leronthatja egy cifrán
muzsikáló erõsítõ vagy hangsugárzó. Ha abból indulunk ki, hogy a konstruktõrök viszonylag késõn (túlságosan is késõn!) figyeltek fel az analóg lemezjátszó "sajáthangjára", s mulasztásuk következtében a futómû és a hangkar a leggyengébb láncszemmé "nõtte ki magát", akkor a Linn-teóriát félig-meddig a klasszikus láncelméletre redukáltuk.
A lánc-analógia az úgynevezett józan ész terméke, ösztönösen ragaszkodunk hozzá, sajnáljuk elvetni - vagy legalább szeretnénk látni rá valami nem-gyakorlati, hanem elvi cáfolatot is. Ez azonban már átvezet bennünket a következõ fejezetbe. Addig is nyugodtan megtarthatjuk a lánc-analógiát, mint olyan életbölcsességet, amely ha nem használ, hát nem is árt, és ér annyit, mint a többi közmondás: csalánba nem üt a mennykõ, sötétben minden macska fekete stb. stb.