okosan gyerekek#53
Engedd meg, hogy ne értsek egyet, én vélek olyan megoldásokat létezni, amelyek ha nem is objektívek, avagy az ember, vagy bármely más tudatától függetlenül létformával bírnak, mindenesetre, amennyiben egy elgondoló arra vonatkozóan kérdést tesz fel, a válasz egy féle lehet.
Ha azt a kérdést teszem fel, hogy meghatározott feltételek mellett két pont között merre van a legrövidebb út, a válasz egyféle lehet (kikötéseket definiálják pontosabban a fizikában jártas emberek, nem mennék bele időutazásba, térhajlításba, stb.) Ennek megfelelően azt gondolom vannak általános érvényű megoldások, amelyek bizonyos feltételek teljesülése mellett egyformán legitimek. Mindennek ellenére abban egyetértünk, hogy az nincs rendjén, hogy az emberek kanállal kapják az észt egymástól, a szkepszisnek meg nyomát sem látni. Azt tartom helyén valónak, ha a befogadott megoldásokat kritikával kezeli az egyén, melyben megvalósul az arra irányuló elvárás, hogy az ember maga nevezze meg az értékest.
Ha azt mondanánk, hogy mindneki abszolút maga érje ezt el, aki senki nem érne el semmit. Az individuum kialakulása előfeltételezi a szocializációt; az öntudatra ébredés mindenképpen egy én, és egy azon kívül eső minőség felismerését feltételezi; az öndefinícióban az egyén megnevezi mi az, amiben különbözik a másiktól, amihez pedig szükséges az is, hogy tudja, mi az, amiben hasonlít; ha nem volnának közös pontok, nem volna véghez vihető az összehasonlítás sem -- ez alatt abszolút különbözőséget értsünk, ami eleve el sem képzelhető. Ha bírunk individualitással, máris egy társadalmi perspektívából szemlélődünk, hiszen felvettünk bizonyos általánosító, a kondicionálást lehetővé tevő fogalmi rendszert: dolgok elhatárolását és összehasonlítását lehetővé tevő általánosságot. Ebből pedig következik, hogy abszolút értelemben nincs egyéni értékrend, az mindig hordoz általánosságokat, jobb esetben egyediségeket is. És amitől mindenképpen egyénis is lesz egy picit, hogy a megelőző tudásunk nyomán, a későbbiekben lesznek értékek, melyeket elutasítunk, másokat befogadunk, mintegy az eddigi ismeretink irányultságát jelző pontokat összekötő vonalat tovább rajzolva egy koordináta rendszerben, mely folyamán megvalósul az egyéni döntés, ami által pedig némileg benne lesz az individuum a saját értékrendjének alakításában. Emiatt nem vitatható, hogy sem az, hogy mindenki némileg szocializációs végtermék, sem az, hogy individuális, és az értékrendje is ezen a két fővonalol nyugszik.
A kérdés inkább az, hogy a gyermekkor félémelygésében befogadott értékeket a későbbiekben felül vizsgáljuk-e. Nem baj az, ha 6.5 milliárd egyformán látja a világot, az vagy egy gigászi összeesküvést feltételez, vagy azt, hogy az emberi lét vélhetőleg beérett -- persze ez az előzőek nyomán nehezen képzelhető el. Tehát, amiben nem értünk egyet az az, hogy az érték az abszolút szubjektív és nincs általános létformája, ami már önmagában is ellentmondásos, hiszen akkor azt mondom, hogy szerintem meg objektív a művészet és az állításod jóvá is hagyja a kijelentésem, továbbá, ezt állítva, máris megfosztottad magad az általános érvényességtől, ti. attól, hogy tényleg mindenkinek mást jelentenek ezek a fogalmak. Hiszen, ez az állítás az érték-objektivitás általánosságát hivatott implikálni, azt, hogy mindenki szerint más az objektív érték, aszerint elfogadod azt is, hogy ez az állítás már önmagában sem biztos, hogy helyes: lehetséges, sőt, egész biztos, hogy csak szerinted az, mert szerintem az érték-objektív egész más létformát ölt.
De nem is ez az elemi önellentmondás a lényeges, hanem az, hogy például, az, hogy morálfilozófialiag megkérdőjelezhetetlen, mondjuk az az állítás, hogy azon ugyanazon bánásmód megilleti a másikat is, amelyet önmagunk felé elvárunk, amíg be nem tudjuk bizonyítani, hogy a másiknál értékesebbek volnánk. (Erre tudomásom szerint nincs mód: nem tudja senki megmondani ismereteim szerint, hogy a másiknak mennyit ér az élete önmaga számára, és ki volna autorisabb megnevezni az önértéket, mint maga az egyén, hiszen nála -- vélhetően -- senki sem ismeri jobban önmagát, és máris egy önmagával igazolt állításom van.)
Tehát, az arany szabályt általános, és örökérvényre emeltem. Eszerint az etikai értelemben vett jó nem feltételen a szubjektum önkényes terméke. Viszont. Az nincs rendjén, hogy anélkül fogadjunk el igazságokat, hogy annak valóságáról magunk nem győződtünk meg -- persze nem biztos, hogy meg lehet egyáltalán, de azt gondolom, hogy törekednünk kell.
És ebben egyetértünk, az nem jó, hogy a társadalom túl nyomó többsége ezzel a feladattal, ezzel az átokkal és egyben óriási áldással nem kíván semmit kezdeni, sőt törekszik ezt másra hárítani, automatizálni a létét, visszaadva azt a semminek.