-
#184
Egy cikk a HVG-ból...
Hisztérikussá fokozódott várakozás előzte meg az új generációs Sherlock harmadik évadának minapi indulását. Az okostelefonos nemzedék rákattant a sorozatra, anélkül hogy a történet intellektuális színvonalából engedni kellett volna.
Sir Arthur Conan Doyle rafinált hőse pipa helyett nikotintapaszt használ, sms-ben hívja párbajra ellenfelét, és nem konflissal, hanem fekete taxival száguld át a ködös londoni éjszakán – Sherlock Holmes legendája most mégis élőbb és izgalmasabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. A BBC által készített sorozat alkotóinak egyetlen céljuk volt: modernizálni a titokzatos, kívülálló magánnyomozó figuráját, fogyaszthatóvá és szórakoztatóvá tenni a mai közönség számára anélkül, hogy elbutítanák vagy átírnák az eredeti kánont. A 2010 óta kétévenként három új résszel bővülő sorozat már-már kezelhetetlen méretűre duzzadt rajongótáborából és az eddigi díjak számából ítélve ez maradéktalanul sikerült.
Miként tér vissza a második évad végén meghalt Sherlock a most indult harmadik minisorozatban? – a találgatásokkal a várakozás feszültségét a végletekig fokozó tévésorozat részben attól különleges, hogy vizuálisan, a filmnyelv erejével ábrázolja a detektív cikázó gondolatait; ahogy a főhős végigméri klienseit és kiszúrja rajtuk a gyanús részleteket, a képernyőn felvillanó szavakként követik egymást az észrevételek. A zakó szélén ragadt hajszál, a bajuszon megülő morzsa és a csapzott haj együttes jelentése a nézők számára is látható grafikonba rendeződik Sherlock agyában, míg lehetséges hipotéziseinek száma a képernyő alján tűnik föl időről időre. A nézők tehát nem a kívülálló szemszögéből, hanem egyenesen Holmes agyából figyelik a bűnügyek megfejtését; a szellemes vizuális ötletek és technikai bravúrok által bepillantást nyerhetnek egy zseniális elme működésébe. A mű másik különlegessége ugyanakkor a klasszikus értékek átmentésében rejlik: a párbeszédek elegáns és fanyar stílusában, melyek néhol a dickensien csípős humorig merészkednek, és a viktoriánusan titokzatos helyszínkomponálásban. Mindegy, hogy egy metrómegállóról vagy a Baker Street 221/B-ről van szó – ahova Sherlock beteszi a lábát, ott minden kicsit patinássá, az atmoszféra sűrűbbé válik. A siker kulcsa az lehet, hogy maguk az alkotók is igazi rajongók: Steven Moffat és Mark Gatiss forgatókönyvírók (a Doctor Who?-t is ők jegyzik) annyira tisztelik ezt a hamvaiból újra és újra feltámadó legendát, hogy személyes küldetésnek tekintették egy kortárs adaptáció elkészítését.
Sir Arthur Conan Doyle 1859-ben született Skóciában, orvosnak tanult, de mivel sose jártak hozzá páciensek, unalmában írogatni kezdett. Így jött létre a két főszereplő alakja – Sherlockot állítólag egyetemi tanáráról, Watsont pedig egy kollégájáról mintázta. A főhősből már akkor igazi ikon lett: Holmes szikár, arisztokratikus, hiperintelligens nyomozó, aki kivételes dedukciós képességével bárkiről leolvassa a múltját másodpercek alatt, és képes mikroszkopikus részletekből kikövetkeztetni egész eseménysorokat. Azt viszont nem veszi észre, ha valaki szemtől szembe szerelmet vall neki – a gőgös és teátrális, de érzelmileg analfabéta zseni örök toposzát fedezte fel Doyle, és a gyarló, de szerethető figura hamar belopta magát az emberek szívébe. Holmes és hű társa, a jóravaló, de átlagos Watson több mint egy évszázada nem tud kikopni az emberek hétköznapjaiból; a legátütőbb sikert eddig talán a Jeremy Brett főszereplésével, a kilencvenes évek elején készült brit tévésorozat érte el, mely azonban annyira kor- és szöveghű volt, hogy ma sokak szemében lassúnak és nehézkesnek tűnik. A hangosfilm elterjedésétől kezdve átlagosan tízévente megjelent egy Sherlock-film, mégse lett egyikből se kontinenseken átívelő, évekig tartó kultusz. Mit tudhat akkor a BBC sorozata?
Az újszerű befogadói élményen túl, mely a nyomozó agytekervényeibe enged betekintést, és a klasszikus stiláris elemek modernizálása mellett a titok a szereposztásban rejlik. Holmest Benedict Cumberbatch játssza, aki a sorozattal párhuzamosan – és részben annak köszönhetően – vált nemzetközi sztárrá és férfibálvánnyá, és többek közt a Vágy és vezeklésben, a Suszter, szabó, baka, kémben és a legújabb Star Trek-filmben volt mostanában látható. Cumberbatch alkatánál fogva is erre a szerepre termett – metsző tekintete, karizmatikus arca és nemes kisugárzása intellektuális fölényt sejtet, míg zengő bariton hangját egy kritikus úgy jellemezte: mintha egy jaguár egy csellóba bújt volna.
Ellentétpárja, a Watsont alakító, alacsony és zömök Martin Freeman kinézetre is a derék és józan átlagember prototípusa. Kettejük közt pedig létrejött a tökéletes kémia. Ez az a kapcsolat, amit Doyle a történeteiben olyan szorosra fűzött, hogy azóta is van olyan olvasat, mely latens homoszexualitást vél felfedezni köztük – pedig sokkal problémásabb és bonyolultabb viszonyrendszerről, a barátságról van szó. És amellett hogy a Sherlock bűnügyei igazán rafináltak, a deduktív okfejtések pedig pszichológiai látleletek is egyben, kellett még valami ahhoz, hogy a sorozat ilyen átütő legyen. Ez a kettejük közti szövetség kifinomult megjelenítése – mely leginkább az állandó civakodásban, a cinikus visszaszólásokban és egymás szokásainak megrögzött helytelenítésében érhető tetten. Holmes fellengzős, kellemetlen és csak az intellektuális diadal érdekli, Watson komótos és szerény, teát szürcsölgető kisember. És mégis van valami elválaszthatatlan bennük, ahogy Don Quijote se volt meg Sancho Panza nélkül. Doyle nemcsak a zseniálisban fedezte fel a gyarlót, de a hétköznapiban is a különlegeset: Watson morális állhatatossága, hűsége és hite nélkül Sherlock nem lenne életképes.
Az alkotás nosztalgikus hangulatát erősíti, hogy a forgatókönyvírók szinte mindent átemeltek az eredeti Sherlock-univerzumból: Mrs. Hudson, a Baker Street 221/B főbérlőnője éppolyan szószátyár és talpraesett, mint az eredeti novellákban; Lestrade, a Scotland Yard főnyomozója rendre értetlenül áll a bűnügyek előtt; és most is megjelenik az őrült főgonosz, Moriarty, Sherlock nemezise. A mese tehát éppoly kerek és toposzokkal teli, mint száz évvel ezelőtt – csak annyit változtattak rajta, hogy a fiatalok is értsék.