Teljes művek vagy csak részletek, elemzések stb.
  • Lacee86
    #9
    Nekem ez az egyik kedvenc versem. Sztem nagyon jó gondolatok, nagyon érzékletes megfogalmazásban. Kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, meg kicsit elgondolkozni rajta.

    Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

    Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
    Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
    a munkát.
    Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
    zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
    csak forgolódtam dühösen az ágyon,
    nem jött az álom.
    Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
    százig olvasva s mérges altatókkal.
    Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
    Izgatta szívem negyven cigarettám.
    Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
    Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
    sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
    köröttem a családi fészek,
    a szájakon lágy, álombeli mézek
    s amint botorkálok itt, mint részeg,
    az ablakon kinézek.

    Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
    Te ismered a házam
    s ha emlékezni tudsz a
    a hálószobámra, azt is tudhatod,
    milyen szegényes, elhagyott
    ilyenkor innen a Logodi-utca,
    ahol lakom.
    Tárt otthonokba látsz az ablakon.
    Az emberek feldöntve és vakon
    vízszintesen feküsznek
    s megforduló szemük kancsítva néz szét
    ködébe csalfán csillogó eszüknek,
    mert a mindennapos agy-vérszegénység
    borult reájuk.
    Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
    s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
    melyet ébren szépítnek álmodozva,
    de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
    minden lakás olyan, akár a ketrec,
    Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
    sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
    és az alvóra szól a
    harsány riasztó: «ébredj a valóra».
    A ház is alszik, holtan és bután,
    mint majd száz év után,
    ha összeomlik, gyom virít alóla
    s nem sejti senki róla,
    hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

    De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
    valami tiszta, fényes nagyszerűség,
    reszketve és szilárdul, mint a hűség.
    Az égbolt,
    egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
    mint az anyám paplanja, az a kék folt,
    mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
    s a csillagok
    lélekző lelke csöndesen ragyog
    a langyos őszi
    éjjelbe, mely a hideget előzi,
    kimondhatatlan messze s odaát,
    ők, akik nézték Hannibál hadát
    s most néznek engem, aki ide estem
    és állok egy ablakba, Budapesten.

    Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
    de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
    s felém hajol az, amit eltemettem
    rég, a gyerekkor.

    Olyan sokáig
    bámultam az égbolt gazdag csodáit,
    hogy már pirkadt is keleten s a szélben
    a csillagok szikrázva, észrevétlen
    meg-meglibegtek és távolba roppant
    tűzcsóva lobbant,
    egy mennyei kastély kapuja tárult,
    körötte láng gyult,
    valami rebbent,
    oszolni kezdett a vendégsereg fent.
    a hajnali homály mély
    árnyékai közé lengett a báléj,
    künn az előcsarnok fényárban úszott,
    a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
    előkelő úr, az ég óriása,
    a bálterem hatalmas glóriása
    s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
    halk női suttogás,
    mint amikor már vége van a bálnak
    s a kapusok kocsikért kiabálnak.

    Egy csipkefátyol
    látszott, amint a távol
    homályból
    gyémántosan aláfoly
    egy messze kéklő,
    pazar belépő,
    melyet magára ölt egy drága, szép nő
    és rajt egy ékkő
    behintve fénnyel ezt a néma békét.
    a halovány ég túlvilági kékét,
    vagy tán egy angyal, aki szűzi,
    szép mozdulattal csillogó fejékét
    hajába tűzi
    és az álomnál csendesebben
    egy arra ringó,
    könnyűcske hintó
    mélyébe lebben
    s tovább robog kacér mosollyal ebben.
    aztán amíg vad paripái futnak
    a farsangosan-lángoló Tejutnak
    arany konfetti-záporába sok száz
    bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

    Szájtátva álltam
    s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
    az égbe bál van, minden este bál van
    és fölvilágolt mély értelme ennek
    a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
    tündérei hajnalba hazamennek
    fényes körútjain a végtelennek.

    Virradtig
    maradtam így és csak bámultam addig.
    Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
    ezen a földön, mily silány regéket,
    miféle ringyók rabságába estél,
    mily kézirat volt fontosabb tenéked,
    hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
    és annyi rest éj
    s csak most tünik szemedbe ez az estély?

    Ötven,
    jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
    halottjaim is itt-ott, egyre többen -
    jaj, ötven éve tündököl fölöttem
    ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
    ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
    Szóval bevallom néked, megtörötten
    földig borultam s mindezt megköszöntem.

    Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
    s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
    de pattanó szivem feszitve húrnak,
    dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
    annak, kiről nem tudja senki, hol van,
    annak, kit nem lelek se most, se holtan.
    Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
    úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
    hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
    mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
    vendége voltam.