Itt most két különböző dologra utalsz, ha jól értem. Az egyik, amire eddig utaltál, hogy a beérkező fotonok mennyiségét kell figyelembe venni. Ugyebár ez az észlelés érzékenysége, vagyis hogy mekkora fényességű objektumot tudsz érzékelni, a forróbb (melegebb) testek több fotont adnak le infravörös tartományban, ezért "ugranak" ki a mélyűri háttérből - ez az, amit az elejétől fogva mondok, hogy egy folyamatosan hőt leadó űrhajót észlelni még nagy távolságból sem lehetettlen feladat. Főleg, ha a spektroszkópikus észlelést is figyelembe vesszük, ami ugye nem a fotonok mennyiségét nézi...
A második fele az optikai felbontás kérdése, viszont ez megint más tészta, mert hiába kisebb a céltest, mint az optikai felbontásunk, ha a tőle beérkező fotonok mennyisége nagyobb, mint a környezetéből beérkező, akkor az a 'pixel' világosabb lesz, mint a környezete a képen.
Ha viszont kicsi a celtest, akkor -ahogy irod- az objektum kepe pontszeru lesz (persze ha nem olvad bele a hatterzajba nagy tavolsagnal). Rendszer legyen a talpan ami egy pontbol rovid ido alatt es nagy pontossaggal megallapitja, hogy mi is ez. Talan a szinkepbol meglehet mondani valamit, de az manipulalhato.
Ez nagyon magas labda a masik felnek, hogy zavarorendszereket epitsen, csalicelpontokat inditson.
Az ATLAS arra jó példa, hogy egy olcsó (~5 millió dollárba kerülő) rendszer folyamatosan szkennelje az eget, és egy potenciális űrhajó méretű célt (~100 méter) észleljen 40 millió km távolságból.
A fenti miatt ez korai elorejelzo rendszernek meg elmegy, de tul sok informaciot nem fog adni azon kivul hogy van ott valami.
