-
![[NST]Cifu](https://media.sg.hu/forum/avatars/10356591011409433815.png "[NST]Cifu")
#395
Rakétán is inkább a robbanófejet hevíteném(aztán ez nem biztos, hogy egy fissziós robbanószerkezettel bármit is csinál), bár "megvakítani" sem rossz ötlet, kivéve, ha távirányítású. Lehet, hogy a legcélravezetőbb a rakéta üzemanyagtartályát lenne célba venni...
Korábban már írtam a rakéták alkalmazásáról, hagy ne írjam le megint. :)
Igen, két féle rakéta van, az egyik pusztán kinetikai erővel pusztít, nincs robbanófej. Egy 10km/s sebességgel becsapódó 100kg-os test egy kisebb aszteroidát is szétrobbant. Persze ehhez ekkora sebességkülönbséget kell produkálni. Az ilyen rakéta tömegének legnagyobb része az üzemanyag lenne, az pedig a cél közelébe közel elfogy (nincs értelme tartalékolni sokat, a cél a minél nagyobb sebesség elérése), persze azért annyi kell, hogy a rakéta még követni tudja a célpont esetleges elkerülő manővereit.
A robbanófejes rakéta esetén irányított robbanásra lehet számítani, ez lehet kumulatív fej, vagy akár egy irányított termonukleáris robbanás. Ezeket viszont ott érdemes használni, ahol a rakéta relatív sebessége kicsi. Viszont egy ilyen rakétára a célpont védelmi rendszerei sokkal hosszabb ideig tüzelhetnek, az előbb említett 500km-es effektív lőtávolság és 10km/s-es kinetikai lövedék/rakéta esetén ugye 50 másodperc volt erre - ha a beérkező rakéta sebessége "csak" 3km/s akkor ugye rögtön 166 másodperce van ugyanerre.
Persze a védők helyzetét is meg lehet nehezíteni úgy, hogy valójában egy nagyobb "hordozó" rakéta juttat el a cél közelébe több kisebb rakétát, amik már alig többek mint egy robbanófejek kis hajtóművekkel a precíziós manőverekre.
Ezt kicsit járjuk már körbe, hogy lehet tönkretenni az űrben egy rakétát?
A távirányítást nyugodtan kizárhatjuk, ha csak 300'000 km is van az indító űrhajó és a célpont között, akkor is bő két másodperces laggal kell számolni (1 másodperc, amíg a rakéta és célpont "képe" elér az indító hajóra, és újabb 1 másodperc, amíg a pályakorrekciós parancs eljut vissza a rakétához). Szóval önirányítóak vagyunk. Itt kezdődnek a problémák. A legtöbb érzékelőt nem lehet vastag páncél mögé bujtatni, egy optikai/infravörös érzékelőt ráadásul igen érzékenyen érintene, ha a célpont mondjuk egy 1MW-os lézerrel "megvakuzná". Persze lehet a frekvenciákkal játszani, de mindkét oldalon adottak ezek a lehetőségek (a lézerek frekvenciáját is lehet változtatni, persze nem egyszerű, de megoldható). A radar csak viszonylag kis (pár ezer km) távolságon belül használható, de a rádióhullámok számára átlátszó borítás kell neki, mint a műanyagok, ezek vastagsága se lehet túl komoly, szóval ez is bukott. Ráadásul akármilyen érzékelőt is használunk, annak mindenképpen rá kell látnia a célpontra, így az is rá fog látni az érzékelőre.
Hogy lehet egy rakéta ellen védekezni? Nos nagy hatótáv esetén rakétákkal, vagyis indítasz egy elhárító rakétát, amely kvázi olyasmi lehet, mint az ellened indított rakéta.
Utána jönnek a kinetikai ágyúk. A beérkező rakéta túl nagy művészkedést nem tud csinálni, valamekkora mozgástere persze van, hogy pl. kígyózó mozgást végezzen, hogy megnehezítse az eltalálását, de lényegében pont feléd kell jönnie. Egy ágyúból kilőtt, önirányító lövedék (effektíve egy rakéta, ami a sebességének a nagy részét azonban az indításakor, a hajótól nyeri, mondjuk egy elektromagnetikus gyorsító segítségével) tehát életképes lehet.
Végül pedig ott a lézer. Amint leírtam alant, a fókusz problémája miatt a hatótávolsága viszonylag korlátozott, de előnye, hogy ha szilárdtest-lézer, akkor a lövésszám kvázi végtelen, míg a fenti két lehetőségnél ugye csak annyi elhárító rakétával és lövedékkel rendelkezünk, amennyit magunkkal viszünk. Szóval a tömeg szempontjából egy lézer alapú önvédelmi rendszer jobb választásnak tűnik. Persze az ideális ezek vegyes használata, ám ez tömeg szempontjából nem biztos, hogy kivitelezhető.