Oldies Music 1.0
'50-es, '60-as, '70-es évek zenéje
Rock 'n' Roll, Beat, Hard-Rock, Blues, Rhythm & Blues,
Jazz-Rock, Folk-Rock, Disco....
A topik házigazdája kettő darab, a 80-as években szocializálódott füllel van megáldva:)))
-
Etelkozi Vata #3004 Akkor a mai Den Harrow adag...
Előszőr is, korrekció:
Odáig jó voltam, hogy 85 és Overpower album, valamint Bad boy.
Azonban 86-ban jelent meg a következő kislemez, ami viszont a nagylemez címadó dala volt. Ezt követte a Charleston és az első album lecsengése.
És akkor innen a folytatás:
Még mindig 86.
Amikor meghallottam a nótát a rádióban, nem hittem a fülemnek.
Új, kevésbé gépies hangzás, elsősorban a dobok tekintetében, még fülbemászóbb dallam, kiváló hangszerelés. Az egész olyan komplettnek és tökéletesnek tűnt (24 kiló elfogultsággal, persze...).
Ja, amiről beszélek az az egyértelműen kedvenc Den Harrow nótám (egész karrierjét egybevéve):
Szóval a Keccs dö foksz! Ez a dal volt az új, második lemez előfutára, amelyet már tűkön ülve vártam.
És ezzel elérkeztünk 1987-hez, Den Harrow karrierjének legnagyobb évéhez.
Rengeteg elismerésben volt része, Európa nagy részében bizony a legnagyobbakkal együtt tartották számon népszerűségben, és sikerült egy örökérvényű klasszikussal is előrukkolnia, a 2. lemez debütálásakor.
Ehhez a nótához fűzödik az a sztori, hogy állítólag itt kezdődött a csapaton belüli széthúzás, miszerint Tom Hooker, aki ezt a nótát mint szerző is jegyezte, szerette volna a saját nevén előadni és megjelentetni.
A csapat azonban úgy gondolta, hogy jobban illik ez a nóta Den Harrow fizimiskájához, mint hangjához, így végül a projekt legnagyobb dobását Den Harrow jegyezhette.
Nem véletlen, hogy Tom barátunk többé nem énekelt Den Harrow számot (és egy évre rá saját lemezzel jelentkezett.).
Nekem is van egy személyes sztorim a Don't break my heart-tal kapcsolatban.
Imádtam ezt a számot, fanatikusan rajongtam, mint tini Den Harrow-ért.
Akkoriban csak német nyelvű Bravo magazin volt kishazánkban, zsebpénzhez mérten elég Borsos Áron.
Azonban mégis megvettem minden héten, hogy kedvenc slágerem nyomulását a toplistán figyelemmel kísérhessem.
Elégedettem figyeltem, ahogy 4 hét alatt a 2. helyig felkapaszkodott, majd minden héten dobogó szívvel (még jó, különben meghaltam volna...)vártam, hogy első legyen.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
De nem lett.
Kerek 4 héten keresztül volt folyamatosan második egy szőkített hajú, repedt sarkú luvnya valami La Isla Bonita című száma mögött.
Aztán az 5. héten már csak 3. volt, majd zuhanórepülés.
Kisvata pedig szomorú.
A nagylemez egyébként nagy siker, csakúgy mint a már linkelt két kislemez.
Summázat:
A nyitó dalról majd később.
A 2. trackről már volt szó.
A 3.-ról is.
A 4. egy kis szösszenet, de kedves, igaz vacak.
Az 5. szintén egy nagyon jó nóta, a Dangerous, megérdemelte volna a kislemezt, mert szerintem nagyon hangulatos.
A 6. számról még lesz szó.
A 7.-ről is.
A 8. is igen jó, Hold on tight címmel.
A 9. a High du ho pedig egy jó kis pörgős, lendületes lezárása egy klasszikus italo albumnak, amely talán a korszak egyik, ha ne a legjobbja volt. Ritkaság, amikor egy lemezen mindegyik nóta önálló életet tud élni, nincs átfedés a dalok között, nem kaptafa.
Még 87-ben a következő eresztés, a Tell me why már nem igazán szól nagyot, az előző kislemezhez képest nem tudott akkorát szólni.
/Nem rossz nóta egyébként.../
Még mindig 87. Den Harrow körül kicsit csendesednek a hullámok.
Kijön még egy single, ami szerintem nem csak a maga műfajában, hanem úgy általában is egy fantasztikus darab, de valamiért a totális érdektelenségbe fullad. Azaz a közönséget ez a fajta Den Harrow zene nem érdekli (talán nem értik).
Én imádom, egy remekmű, egyszerűen zseniális (és így megszólalni tényleg csak egy Den Harrow nóta tudott.)
Ennyit mára.