#36
Egy szinten jogos. Nem csak a természetet nem ismerjük, hanem magunkat sem. De a megismerés egy folyamat.
Én nem jelenteném ki, hogy nem ismerjük a természetet és kész.
A létezésünk módja, az amit megismerésnek nevezünk, miközben tudjuk, hogy az életünk kevés ahhoz, hogy ezt kiteljesítsük, ez azonban nem ok arra, hogy akár létezésünket, akár a megismerést feladjuk.
Nekem inkább az ragadta meg a gondolataimat, hogy ezek a matematikai eszközök jobbára mást sem szolgálnak, mint a művészetet.
Amióta hallottam a fraktálokról, vagy a káosz-elméletről mindig az foglalkoztatott, hogy az elvontságuk mögött van valami természetes, magától értetődő. Valahogy mindig azon filóztam, hogy vajon ezt is meg tudja csinálni az agyunk?
Ez a cikk rávilágít arra is, hogy kapcsolat van a tudomány és a művészetek kifejező eszközei között. A múlt század elején az avantgárd is sok mindent átvett, ha mást nem egyfajta szemléletet. De pontosan azzal határolta be magát, hogy csak addig mert menni, ahol a tudomány aktuálisan tartott.
Ezek a formák nagyon hasonlítanak pl Giger alkotásaira, ami adott esetben persze inkább visszahatás, mert gyak Giger művészetét reprodukálták tudományos eszközökkel.
De amire ki akarok lyukadni az az, hogy szerintem igen is létezik az agyban egy mechanizmus, ami ugyan olyan képesség, mint mondjuk a számolási képesség, és arra való, hogy a körülöttünk levő világ "fraktáljait" magunkévá tegyük. Sajnos ez nem közvetlenül működik, hanem próbálgatásos módszerrel, és a végeredményt sem tudjuk azonnal egy matematikai formulában kifejezni. A reprodukálás sem úgy működik, mint ahogy egy nyomtató dolgozik, hanem ugyan úgy evolutív módon kell újra és újra felépítenünk a képet.
Most elsősorban arra gondolok, ahogy megtanultam rajzolni és sok gyakorlással, hogy jutottam egyre tovább, hogy pl emberi alakokat egész jól tudok rajzolni. De ha bármi mást akarok, akkor ugyan úgy hosszú és fáradtságos munkával el kell sajátítani.
#36