A topikban a személyeskedés, trollkodás nem elfogadott. A téma a magyar őstörténelem!
Mindenki szíveskedjen forrást, bizonyítást bemutatni az érvelésénél. (az értelmetlen vitákat kiküszöböli)
Akit sérelem ért, az lehetőleg ne álljon le vitázni a másik féllel, hanem írjon nekem (Zenty) privát üzenetet.
-
uwu #1956 Lássuk csak nagyvonalakban miről is van szó!
Általános ismertető:
Ugrás: navigáció, keresés
Finnugor nyelvrokonság alatt a finnugor nyelvcsaládot alkotó, közös eredetű élő és holt nyelvek csoportját, illetve ezek belső (elsősorban nyelvi-nyelvtörténeti) viszonyait értjük. Ide tartozik a magyar nyelv is, amely együtt az obi ugor manysi/vogul és hanti/osztják nyelvvel a nyelvcsalád ugor ágát alkotja. A balti-finn, volgai és permi nyelvcsaládok együttese képviseli a finn ágat. A finnugor nyelvcsalád a szamojéd nyelvekkel együtt alkotja az uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvek túlnyomó többsége európai, csak az obi ugorok ősei szorultak át az orosz terjeszkedés következtében a középkor folyamán Szibériába; a szamojéd nyelvcsalád ismert (élő és kihalt) tagjait azonban mind Ázsiában beszélték.
A finnugor nyelvrokonság, mint minden más nyelvrokonság bizonyítékai között egyaránt vannak hangtaniak (fonetikai és fonológiai bizonyítékok), szótaniak (morfológiai bizonyítékok), jelentéstaniak (szemantikaiak) és mondattaniak. A rokon szavak hasonlóságaiból összeálló hangmegfelelések, illetve a közös ősnyelvi szóalakból való levezethetőség tehát a közös ősnyelvből származásnak csak egyik vetületét képezik. A nyelvrokonság további, külső megerősítését, bizonyítékát képezi a finnugor népek kultúráinak rokonsága, mely azonban, akár az anyagi kultúra, akár a zene vagy az irodalom oldaláról nézzük, önmagában sokkal kevesebb bizonyítékot őrzött meg, mint a nyelvek. Az, hogy mind a mai napig a hétköznapi beszéd elemei több, mint hatvan százalékban az ugor és a finnugor, sőt az uráli korra visszavezethetők, magában is jelzi a finnugor örökségünk meghatározó voltát; ha pedig figyelembe vesszük, hogy egyes 19. századi irodalmi nagyságaink (pl. Petőfi Sándor és Arany János) esetében ez az arány közelítheti a 80, sőt a 90%-ot, a magyart - legalábbis ebből a szempontból - egyértelműen a finnugor nyelvi örökség erős bástyájának tarthatjuk.
A nyelvrokonságot pillanatnyilag sem cáfolni, sem megerősíteni nem képes a genetikai rokonítás eszköztára[1] - akkor sem, ha a honfoglalók csontjainak tanúsága szerint őseik egy része (talán 15%-a) finnugor eredetű lehetett. A mai magyar populációban ez az arány talán 5% körül van.
A kultúrák és a nyelvek története egyes esetekben nem feleltethető feltétlenül meg egy-egy népesség történetének, és sem a kultúrák, sem a nyelvek, sem a népek története nem fedi, nem is fedheti a génekét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a történész e három kategória (illetve más lehetséges és elérhető források) adatait, információit összevesse és belőlük megpróbáljon koherens képet rajzolni, sőt - ez a történelemtudomány esszenciális lényege, fő feladata.
A finnugor nyelvrokonság érzékeltetésére használt szóhasonlóságok, hangmegfelelések a nyelvek közös származásának legnyilvánvalóbb megjelenési formái. A hasonló szavak, párhuzamos hangmegfelelések rendszerező elemzése, közös alapnyelvi alakból való levezethetőségük igazolása a finnugor nyelvrokonság legkönnyebben megérthető és értelmezhető része. A párhuzamosságok egy része azonban nem a szavak rokon voltából következik, máskor pedig igen eltérő hangzású szavak tökéletesen kielégítik a hangmegfelelési szabályokat. Azok a történeti nyelvészek, akik az ilyen és hasonló problémákkal foglalkoznak, a finnugrisztika (uráli nyelvészet) művelői. A finnugrisztika (uralisztika) a szó szoros értelmében a finnugor (uráli) nyelvek nyelvészete, vagyis azoknak leíró (szinkrón) és történeti (diakrón) jelenségeit vizsgálja és hasonlítja össze. Tágabb értelemben használják ezeket a szavakat a finnugor (uráli) népek történetének, néprajzának, nyelvészetének, stb. összefoglaló megjelölésére is.
A finnugor (uráli) nyelvrokonság tehát nem a finn és a magyar (vagy bármely két másik finnugor vagy uráli) nép genetikai rokonságát, nem a magyarok finn származását, sem a magyar nyelv finn származását nem jelenti – az ilyen és hasonló gondolatok, állítások abból adódnak, hogy megfogalmazóik nem fogadják el, vagy félreértik a finnugor nyelvészet metodológiáját és eredményeit.
Bonfini[2] emlékezik meg arról, hogy II. Pius pápa (Aeneas Silvius Piccolomini, 1405-1464) említést tett egy veronai szerzetesről, aki a Don forrásvidékénél magyarul beszélő emberekre talált. Mátyás király azonban maga is hallott orosz kereskedőktől arról, hogy keletre még mindig élnek rokonaink, ezért fel akarta kutattatni és Magyarországra szándékozta telepíteni őket. Tardy Lajos ennek okát a török harcok emberveszteségeiben látta. A Mátyás indította királyi expedíció útjáról, sorsáról semmit nem tudunk. Mindenesetre a magyar és az obi ugor nyelvek kapcsolatba hozásának ez az első ismert emléke. A finnugor nyelvrokonság gondolatát a 16. században vetik fel határozottabban: Mathias de Miechow krakkói kanonok a Tractatus de duabus Sarmatiis c. művében még a magyarok és a Káma-vidéki Jugriában élő népek nyelvének hasonlóságáról ír, míg br. Siegmund de Herberstein osztrák diplomata a Rerum Moscovitarum Commentarii-ban (1549) már nem csak a jugriai manysik, hantik és a magyarok nyelvének rokonságát veti fel, de azt is állítja, hogy a magyarok innen költöztek a Kárpátok közé.
A finnugor nyelvrokonságot Szamosközy István, a történetíró is felvette. Ekkor még csak az obi-ugorok és a magyarok nyelvrokonsága merült fel.
1671-ben Georg Stiernhielm svéd tudós beszámolt a lapp, észt és finn nyelv hasonlóságáról, illetve a finn és magyar közti hasonló szavakról. A hamburgi orvos és polihisztor Martin Vogel szintén kísérletet tett a finn, lapp és magyar nyelvek rokonítására. Ő a szóegyezéseken, etimológiákon kívül már nyelvtani párhuzamokra is támaszkodik, amikor e nyelvek rokonságát kimondja. A lapp, finn és magyar nyelv rokonságát még G. W. Leibniz is említi a De originibus gentium c. művében – sőt, egy közös ősnyelv leszármazottainak tartja ezeket.
A finnugor rokonság elmélete a 18. században alakult ki. 1717-ben Olaf Rudbeck svéd professzor körülbelül száz szóegyezést talált a finn és a magyar között, amiből a nyelvészek többsége 40-et még ma is elfogadhatónak tart.
A finnugor elmélet tudományos kutatásának kiindulópontja Sajnovics János 1770-ben megjelent latin nyelvű tanulmánya volt, Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum Idem Esse, azaz A lapp és a magyar nyelv azonosságáról, mely mai szemmel nézve is tartalmaz figyelemre méltó elemeket. Nyilvánvaló hibái közül az egyik, hogy az állítólag hasonló szavakat ragozva újra beleteszi a szólistába, így többszörözve meg az ilyen szavak számát.
1795-ben Göttingába utazik a kolozsvári orvos, Gyarmathi Sámuel (1751-1830), aki eredetileg a finnugor rokonítást cáfolni akarván ment Németföldre. Gyarmathi Schlözer munkásságának áttanulmányozása után feladta eredeti nézeteit a magyar nyelv "napkeleti" (héber, káld, arab, stb.) rokonságáról, és tanulmányt írt Affinitas Linguae Hungaricae cum Linguis Fennicae originis, grammatice demonstrata címmel, melyben a magyar és az finnugor nyelvek hasonlóságát ecseteli.
A finnugor nyelvrokonság bizonyítását Reguly Antalnak (1819-1858) köszönhetjük, aki az utazásai során a finn, lapp, karjalai, észt, mordvin, mari, manysi, hanti és nyenyec nyelveket nem csak elsajátította, de pótolhatatlan gyűjtőmunkát is végzett e népek körében.[3] Korai halála miatt már nem tudta a hazamentett nyelvi és népköltési anyag feldolgozását maga befejezni, de munkatársa, az 1848-as hős Hunfalvy Pál és mások, például a német tudósból magyarrá lett Budenz József, sőt egész nyelvészgenerációk (Simonyi Zsigmond, Pápay József, stb.) folytatták a munkát. Reguly meglátásait a magyar nyelv helyéről a finnugor nyelvek között, az ősnyelvi alakok kikövetkeztethetőségéről, valamint a magyar népnév eredetéről mindmáig jegyzi a tudomány.
A 18-19. századi magyar közvélemény ellenállással fogadta a kizárólagos északi rokonság gondolatát. Az akkori tudományban még nem különböztették meg a nyelv és a nemzet történetét, az antropológia és a néprajz még csak kialakulóban volt, genetika pedig nem is létezett - érthető tehát, hogy a "hun hagyományból" építkező, akkor kialakuló és felvirágzó romantikus magyar nemzettudat a "halzsíros atyafiságban" a pusztai "szittya" hagyományok megcsúfolását látta. A kialakuló finnugrisztika magyarellenességének vádja azonban több, mint légbőlkapott. Az 1848-'49-es szabadságharc leverése után a Magyar Tudományos Akadémia tagjait nem ideológiai alapon választották,[4] ott voltak közöttük, ill. felvételt nyertek a finnugor nyelvrokonság támogatói és ellenzői egyaránt (pl. Mátyás Flórián).[5], sőt a félig-meddig betiltott, a nyilvános ülésezés jogától megfosztott Akadémia a forradalmárok és a nemzeti gondolkodás bástyája maradt a megtorlás és elnyomatás idején. A Vámbéry Ármin 1869-ben megjelent Magyar és török-tatár szóegyeztetések című tanulmánya nyomán kirobbant, ugor-török háború néven elhíresült nyelvtudományi vita is az Akadémia berkein belül zajlott. A vitában Budenz, Hunfalvy és társaik cáfolták Vámbéry elméletét, mely szerint a magyar török eredetű nyelv volna, így végül Vámbéry elállt elméletétől. Azóta a magyar nyelv és a finnugor nyelvek rokonságát a nyelvtudomány mérvadó képviselői közül senki nem vonja kétségbe.
A finnugor nyelvek rokonsága a nyelvi rendszer bizonyos típusú, igen sokrétű hasonlóságával igazolható. Nem elég hozzá az egyes elemek hasonlósága. Egyes szavak két nyelvben akkor is lehetnek hasonlóak, ha a két nyelv nem rokon – akár azért, mert az egyik átvette a másiktól vagy annak közelebbi rokonától (például ilyenek a török–magyar egyezések: bika, zseb, kapu, alma, stb.), akár azért, mert – bármilyen furcsa – van bizonyos statisztikai valószínűsége annak, hogy hasonló hangkészlettel rendelkező nyelvek néha hasonló szavakat produkáljanak, akár úgy, hogy még a jelentésük is hasonló (például kínai nü és magyar nő). Még szabályos hangmegfelelések is lehetnek átvett szavak bizonyos csoportjai esetében.
Ugyanez igaz a nyelvtani párhuzamokra. Az, hogy mind a török, mind a magyar nyelv – vagy, kitágítva a kört, a török és a finnugor (uráli) nyelvcsalád tagjai – agglutinálnak, vagyis hasonló módon toldalékolják az igéiket, illetve a főneveiket, önmagában még nem elég a rokonság bizonyítására. Nemcsak hangtani és szókészletbeli, de nyelvtani párhuzamosságok is kialakulhatnak olyan területeken, ahol egyes nyelvek szorosan együtt élnek – ezek az ún. „areális” (= területi) nyelvészeti jelenségek azonban önmagukban még nem teremtenek rokonságot az egyes nyelvek között.
A finnugor (uráli) nyelvek rokonsága azonban – éppúgy, mint más nyelvcsaládok tagjainak rokonsága – a rokon nyelveket ezeknél sokkalta összetettebb, mai adottságaikat, nyelvtörténeti fejlődésüket és egymással mutatott megfeleltethetőségüket egyaránt figyelembe vevő és magyarázni próbáló, komplex rendszerbe foglalja. Ennek a rendszernek az időbeli (történeti, diakrón) változásait próbálja rekonstruálni a történeti nyelvészet – esetünkben a finnugor (uráli) nyelvészet – keretein belül. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi jóval tágabb fogalom: ide tartozik a finnugor (urali) nyelvek történeti vizsgálata mellett azok általános nyelvészeti tanulmányozása is.
A toldalékok használata, nyelvtani nemek hiánya stb., főként pedig az alapszókincs összevetése és a rendszeres hangmegfelelések (például a magyar f hangnak más finnugor nyelvekben rendszeresen p felel meg, a magyar h-nak k stb.) és a többi, ismeretterjesztő könyvekben gyakran felbukkanó bizonyíték tehát a finnugor (uráli) nyelvrokonság bizonyítási rendszerében csupán a jéghegy legcsúcsa.[6]
A párhuzamosságok, pl. a hangtan terén a rendszeres hangmegfelelések megfigyelése képezi a nyelvrokonság bizonyításának folyamatában az első lépést. Két rokon nyelv (például a magyar és a manysi) rokon szavai olyan párhuzamokat mutatnak, amelyek a véletlenszerűséget kizárják. A megfeleltetések szabályossága ugyanis nem csak e két nyelv szavainak bizonyos csoportjában figyelhetők meg – a rokon nyelvek bármely két nyelvét kiválasztva ugyanannak a szóhalmaznak egy részét – és köztük a rendszerszerű párhuzamokat – biztos, hogy megtaláljuk. Így lehetséges, hogy az uráli nyelvek közös korpusza (ld. Starostin uráli adatbázisa) több, mint ezer szótőt sorol fel, amelyből bő 650 megtalálható a magyarban is – ezek pedig minden rokonnyelvi megfelelőjükkel szabályos megfeleléseket (párhuzamokat) mutatnak. Ugyanez érvényes minden nyelvcsalád bármely két rokon tagjára is, tehát univerzális nyelvtörténeti jelenségről, a nyelvek történeti (diakrón) változásának látható és megfogható következményeiről van szó.
A hangmegfelelések felismerése, szabályaik azonosítása nem mindig könnyű – sőt, például a magánhangzók esetében, igen bonyolult is lehet. A hasonlóság akár megtévesztő is lehet.[7] Nem mindegy, például, hogy a megfigyelt hang milyen hangtani környezetben (például zöngés hang vagy zöngétlen mássalhangzó, mély vagy magas magánhangzó következik utána) és milyen helyzetben (szó eleji, szó közepi, szóvégi pozícióban) van. Bizonyos hangváltozások csakis bizonyos hangtani helyzetben, környezetben zajlanak le, mások esetleg mindettől függetlenül mennek végbe. Minden hangváltozásra igaz azonban, hogy a nyelv történetének egy bizonyos szakaszában ment végbe.
A mai nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések kialakulásának folyamatát és jellemzőit írják le a hangtörvények. A hangtörvények tehát nem azt rögzítik, hogy melyik rokonnyelv milyen helyzetben és környezetben álló melyik hangja melyik más nyelvben milyen hangnak felel meg, hanem azt, hogy ezek a hangmegfelelések hogyan jöhettek létre. A hangtörvények tehát adott nyelv hangrendszerének változásait írják le. Csak úgy alkothatunk képet a jelenleg is megfigyelhető megfelelések okairól, ha áttekintjuk azokat a releváns hangváltozásokat, amelyek a két vizsgált nyelv történetében a legközelebbi közös ős felbomlása óta történtek.
Nem változhat azonban akármilyen hang akármilyen másik hangra. A lehetséges hangváltozásoknak vannak fizikai korlátai (a száj berendezéséből adódó lehetetlenségek) éppúgy, mint nyelviek. Az utóbbihoz tartozik a hangrendszer arányossága – a hangképzésnek úgy kell kihasználnia a szájüreg adta lehetőségeket, hogy az továbbra is lehetővé tegye a hatékony kommunikációt.
Minden hangváltozás az adott hang valamilyen fontos és jellemző tulajdonságát változtatja meg. A változás mindig fokozatos, vagyis egyszerre csak egyik jellemző változhat. A mássalhangzók leírásához általában szükséges fő változók például a következők: (1) a képzés helye a szájüregben, (2) a képzés módja (zöngésség, hehezetesség, lágyság, nazalitás) (3) az ejtés hossza.