-
remark #240 Már ajánlottam a The Corporation c. könyvet, mely többek között arról is ír hogy "hogyan jutottunk el idáig".
Részletek a könyvbõl:
Csakhogy a korlátolt felelõsség elvének is megvoltak a háulütõi. Bírálói az Atlanti-óceán mindkét partján elsõsorban erkölcsi érveket hoztak fel vele szemben: mivel lehetõvé tette, hogy a tulajdonosok sértetlenül ússzák meg cégük bukását - szóltak az ellenérvek -, a korlátolt felelõsség rombolóan hat az egyén erkölcsi felelõsségére, mely évszázadokig fõ pillére volt a gazdasági kultúrának. A korlátolt felelõsség megjelenésével a befektetõk teljesen közömbössé válhatnak az általuk birtokolt társaság sorsa iránt, és megnyílik az út a korlátlan felelõtlenség felé. A Gilbert-Sullivan szezõpáros Utópia Kft. címu" szatírájában így énekel errõl egy szélhámos cégalapító:
Légy bár oly gazdag, mint egy Rothschild,
Ha cégedet csõdbe viszed, gond nincs,
Mert a törvény így szól: felejtsd el a károkat,
És indíts nyugodtan egy másikat!
Az angol parlamentben egy képviselõ sokak aggodalmát fogalmazta meg: "A korlátolt felelõsség a kereskedelem legtermészetesebbs szabályát kezdi ki, azt, hogy minden ember az általa szerzõdésben vállaltakért a vagyonánank erejéig felelõs. Ha a korlátolt felelõsség elvét bevezetjük, és a befektetõk a korlátlan nyereség megszerzésével csak korlátozott veszteséget kockáztatnak, akkor az erkölcstelen és kockázatos spekulációkra fogjuk õket buzdítani."
A tiltakozások ellenére bevezették a korlátolt felelõsség intézményét: Angliában 1856-ban, a század végén pedig sorra az USA államaiban is.
(...)
Az USA-ban mu"ködõ 1800 kisebb részvénytársaság 1898 és 1904 között, mindössze 6 év alatt 157 nagyvállalattá olvadt össze. Az Egyesült Államok gazdasága egy évtized alatt döntõ változáson ment keresztül: az egymással szabadon versengõ magánvállalkozások helyébe viszonylag kevés, egytõl egyig beláthatatlan számú részvényes tulajdonaként jegyzett tröszt lépet, melyeknek gyakran számottevõ versenytársuk sem volt a piacon.
(...)
...a hatalmas részvénytársaságoknál a döntésekre a részvényeket birtokló személyeknek már minimális befolyásuk volt. Ha volt egyáltalán. A huszadik század elejére a részvénytársaságok jellemzõen ezernyi vagy akár százezernyi egymástól elszigetelt tulajdonos egyesülései voltak, akik így természetszeru"leg képtelenek voltak arra, hogy együttes fellépéssel a menedzsereik döntéseire hathassanak.
(...)
Magyarul a tulajdonosok teljességgel súlytalanná váltak az elméletileg általuk birtokolt cégben.
Miután a részvényesek, a hús-vér tulajdonosok jóformán kiiktatódtak a részvénytársaság irányításából, találni kellett valaki mást, akit fel lehet ruházni a gadaságban való részvételhez szükséges jogokkal és kötelezettségekkel. Ez a "személy" jobb híján maga a cég lett.
(...)
Idejétmulttá vált az az évszázados felfogás, miszerint a társaságok a kormányok gazdaságpolitikájának csupán eszközei, melyeket terhes szu"kítõ korlátozások gátolnak tevékenységükben. És a részvénytársaságok egyre jobban nehezményezték, hogy a hús-vér (szintén személyeknek tekintett) polgárokhoz képest õket különbözõ hátrányos megkülönböztetések érik.
Egyfajta gondolkodás szerint logikusnak tu"nt, hogy ha már egyszer jogi személyek, a polgárokhoz hasonló szabadság illesse meg a részvénytársaságokat is - legalábbis New Jersey és Delaware államok által megtette gesztusokon kívül az alkotmánybíróság döntése mögött is ez a gondolat állhatott, amikor 1886-ban kimondták, hogy a társaságok a 14. alkotmánykiegészítés védelme alá esnek, hiszen õk is személyek. Vagyis nekik is járnak az eredetileg a felszabadított rabszolgák védelmében beiktatott jogok: a tisztes törvényes eljárás és az egyenlõ jogvédelem.
"A 14. alkotmánykiegészítésben foglalt jogokért a polgárháborúban hatszázezer ember adta életét. És pár évtizeddel késõbb a bírók ugyanezeket a jogokat odaajándékozták a tõkének és a magántulajdonnak. Miközben a hús-vér emberektõl megvonják õket" - mondja Richard Grossman a helyzet fonákságáról.
Ahogy nõtt a részvénytársaságok mérete és hatalma, úgy vált számukra egyre szükségesebbé, hogy eloszlassák az általuk kiváltott félelmet. Az elsõ nagyobb legitimitási válságukba a huszadik század elején jutottak, amikor az amerikaiak felismerték, hogy az irdatlan behemótokká nõtt trösztök már szociális intézményeikre és kormányaikra nézve is fenyegetést jelentenek. Az emberek szemében a részvénytársaságok lelketlen és felelõtlen, személytelen és erkölcstelen monstrumok lettek.
(...)
A részvénytársaságok társadalmi felelõsségének kérdése a harmincas években újra elõtérbe került, midõn a megítélésük tovább romlott, majd elsõ mélypontjára zuhant. Sokak meggyõzõdése volt akkor, hogy a gazdasági világválságért a trösztök kapzsisága és rövidtávú gondolkodása a felelõs, sõt az amerikai Legfelsõbb Bíróság egy 1933-as ítéletében gonosz "frankensteini szörnyetegeknek" nevezte a részvénytársaságokat. Az üzleti élet erre válaszul felkarolta a vállalatok társadalmi felelõsségének gondolatát: az elõre menkülés tu"nt számukra a legjobb stratégiának, amivel visszaszerezhetik az emberek beléjük vetett bizalmát és elvehetik a kedvüket az állami ellenõrzés követelésétõl.
(...)
Nem sokkal korábban hasonló gondolatokat írt Adolf Berle és Gardiner Means a Modern részvénytársaság és a magántulajdon címu" könyvében: "a részvénytársaság a modern világ legnagyobb hatalmú intézménye lesz - vagy már most is az", menedzsereik az ipar hercegei, vállalataik a hu"bérbirtokaik. A társadalom fölött elnyert óriási hatalmuk arra kötelezi õket, hogy a választott kormányokhoz hasonlóan ne csak a részvényeseik, hanem a társadalom egészének érdekeire is ügyeljenek. Berle és Means szerint "a társaságoknak meg kell tanulni, hogy egyensúlyt találjanak a különféle társadalmi csoportok igényei között, és hogy bevételszerzést ne az egyéni kapzsiságnak, hanem a közjónak rendeljék alá. Ezen nem kevesebb múlhat, mint a fennmaradásuk." Edwin Dodd (...) már szkeptikusabb volt, és komoly kétségei voltak afelõl, hogy ezeka cégek valaha is társadalmi felelõsséget vállalnának. De hangoztatta, hogy a legitimitásukat, a hatalmukat kockáztatják, ha ezt legalább a látszat kedvéért nem kísérlik meg...
És az a történetnek csak egy kis része.