City of Abandoned Ships
-
Bohusek #1440 A karib tenger farkasai sosem adják fel! - csattant fel egy határozott, ellentmondást nem tűrő, szinte parancsoló mondat.
A mulatozás zajai hirtelen megszakadtak a fülledt levegőjű kocsmában, legalább úgy, mint amikor egy kipróbált legénység ajkára fagy a szó és nyelni sem tud, ha egy régóta elsüllyedt hajót pillant meg a láthatáron a habokat szelve. A poharak megálltak a levegőben, a női combokat markolászó kezek görcsberándulva megdermedtek, és mindenki a helyiségben a hang felé irányult. Az idegen, aki a nyitott ajtóban, a fénykörön kívül, a karibi estébe burkolózva állt, átlépett a küszöbön, miközben minden szempár rászegeződött. A fején viseltes, széles karimájú kalapot és alatta kendőt viselt, arcát erős és sűrű félhosszú szőrzet fedte, hosszú, lábszárig érő, elnyűtt és félig nyitott kabátja alól sosem látott szabja vagy kard - senki sem tudta - villant elő. Csizmája felismerhetetlen volt a portól és kosztól, de látszott rajta, valamikor jobb napokat élt meg. A tengeri napfénytől résnyire húzódott szemével végigpásztázta az elnémult társulatot és éles tekintetével hamar meglátta, hol ülnek a legravaszabb, tengertjárt, izgalmas és veszélyes kalandokat átélt kapitányok kampániája. Lassú, egymást követő léptekkel elindult az asztaltársasághoz. minden szempár őt követte ugyanazzal a megdermedt mozdulatban, mint mikor az idegen megjelent. Minden egyes léptekor a csizmája sarka alatt a padló furcsán, idegenül megdobbant, amitől mindenki egyszerre rezzent össze. Amikor a kiszemelt asztalhoz ért, a kocsma ajtaját is becsapta egy hirtelen kelt forgószél.
Leült és egy csörömpölő aranyérmét az asztalra dobva körbemutatással jelezte a kocsmárosnak, hogy a legjobb seréből hozzon neki és az asztalnál ülő kapitányoknak is. Ahogy a felszolgáló begyes fehérnép kihozta a kupákat a kocsmai hangulat is visszatért a szokásos kerékvágásába és újra felcsendültek az énekek, harsogó nevetések és a női mellek markolászásokért kijáró pofonok. A kapitányok kérdés nélkül is tudták, hogy nem más ült le közéjük és hívta meg őket egy italra, mint a rég eltűnt Bohusek kapitány, akiről oly régi és mesés kalandokat regélnek egymásnak a karibi matrózok, amikor Erebosz és Ferou kapitányok is rettegésben tartották a térség hajóit. Miután hörpintettek italaikból és mielőtt kérdezhették volna, mi történt vele, a kapitány elkezdte történetét:
- Elnézésteket kérem, tisztelt kapitány társaim, amiért oly régóta nem adtam hírt magamról. Legutolsó kalandom során annyira összetört a szívem, amiért az áhított nőszemélyt nem sikerült feleségemül magam mellé vennem - már nem is emlékszem a nevére, talán Elisabeth, mormogta röviden maga elé -, és Ricchi fiú sem akart velem szóba állni, pedig mindent megtettem a szórabírása érdekében, hogy végzetesnek ígérkező kalandra szántam a fejemet. Elhajóztam azon retteget vizekre, ahonnan hajó még nem tért vissza és ahol három sziget a térképeken egy szabályos háromszöget alkot. Amint a térkép szerint a háromszög közepe felé tartottunk, egyszer csak ránk telepedett egy ismeretlen szagokkal teli, folytóan sűrű köd. De úgy, hogy még a hangok is kongóan visszaverődtek a hajótest körül gomolygő tejfehér hideg ködfalról. Mindent kipróbált matrózaimon láttam a félelem csillogását, a megpecsételt, végzetes sorsét. De fél nap után lassan kihajóztunk a ködből - vagy az szált fel, már nem tudom. A többi hajónknak se híre, se hamva a láthatáron. A ködben nem tudtuk tartani a kapcsolatot sem lámpásaink fényével, sem kurjongatásainkkal. Vágleg elvesztettük őket. Viszon hosszú partvonalat fedezett fel a kosárban ülú matrózom, a legélesebb szemű az egész bagázsban. Ezt csak azért mondom, mert ennek ellenére kételkedni kezdtem ezen képességében, hiszen sem emlékezetem szerint, sem a térkép szerint semmilyen földnek nem szabadott ott lennie. Odavettük az irányt, hogy utána járjunk a kérdésnek. Nos, uraim, mint a helyiektől megtudtam, Calradia földjére értünk, Rhodok királyságába. Ott az emberek ötszáz évvel korábbi ruhákat hordanak, ahol a katonák kardokat és pajzsokat, ijakat és dárdákat használnak, ahol várakban élnek és lóháton közlekednek. Kész téboly volt mindannyiunk számára, de egy eldugott öbölbe rejtve a hajónkat, belevetettük magunkat a szárazföld ígérte kalandokba.
Ekkor jó nagyot húzott korsójából és folytatta:
Egy vagy két év is eltelt, nem számoltam, kisebb csoportokban szétszéledtünk, amerre a kalandok sodortk bennünket. Én elvettem egy északi havasokban élő nemzet nemesének lányát, csatákat vívtam seregekkel, banditákat kutattam fel búvóhelyeiket, útonállókkal hadakoztam. A legénységem kis része velem tartott szárazföldi kalandozásaim során, így, mikor elhatároztam, hogy újra hajóra szállok, és visszanézek a karibi forróságba és vad tengeri viharokba, velem tartottak. Elegen voltunk a hajó működtetésére, de egy csatát már nem tudtunk volna élve megúszni. Szerencsére háborítatlanul értünk el idáig. Azt kell, hogy mondjam, uraim, a nyílt tengeri kalandokon edződött szívem ide húz, így nem kérdés, vissza fogok térni. De előtte visszatérek a ködön keresztül Calradiába, hogy összeszedjem a régóta nem látott embereimet, a folyamatban lévú ügyeimre pedig pontot tegyek. Addig is, Drága kapitányok, kalandor barátaim, ne csüggedjetek, az akadályokkal ne törődjetek, a kalandok váratlanul, nem várt helyekről találnak rátok, ezért ne ragadjatok le egynél. Inkább emeljük poharunkat a dzsungel mélyén rejlő kalandokra, a tengeri horizon végtelenségére, a fehéren fodrozó habokra és a széltől feszülő, dagadó vitorláktól sajátosan recsegő hajótörzs hangjára, ami csak egyet jelenthet a tapasztalt kapitánynak: Hajód sebesen szeli a habokat és a szabadság érzése kerít hatalmába.
Emelem poharam a tengeri vitorlázás élményeire! Prosit, Cheers, Salute, de még inkább Egészségetekre!