A természettudományok mellett még a természeti népek (főleg a vadász-gyűjtögetők) kultúrái érdekelnek (eszkimók, busmanok, pigmeusok, hadzapik, egyéb megmaradt zsákámnyolók). Hogyan lehet a furcsa mítoszokat megérteni számunkra, lehetőleg torzítás, ferdítés nélkül? A kulturális antropológiában hallottam fenomenológiai, interpretatív, hermenutikus, szemiotikai stb. megközelítésekről. Azt viszont nem tudom, mennyiben ortogonálisak ezek a köznapi értelemben tudományosnak neveztt gondolkodásra képest. Sőt azt sm tudom, hogy a köznapi értelemben tudományosnak nevezett megközelítás mennyire egységes, vagy mennyire diverz, sokarcú maga is.
Láttam pár művet, amely ezeknek a (kontinentális filozófiából, művészetből, kulturális antropológiaból eredő) megközelítéseknek a tudománnyal való kapcsolatát tárgyalja. A neurobiológus Jean-Pierre Changeux és a hermeneutikus filozófus Paul Ricouer beszélgetéséről szóló A természet és a szabályok. Vagy a felthetehőleg szándékosan provokatív című A természettudományok hermeneutikája válogatás. Olyan kevéssé jutatottam el még bennük, hogy semmit sem tudok róluk mondani.
Mérő László szerint, ha a természet megszólalhatna, ilyesvalamit mondana:
A racionalitás éppúgy a ti [különbejáratú, saját] fogalmatok, mint az erő vagy a sebesség. Nem az én fogalmam, bár elismerem, hogy jó fogalom: kiváló megismerő rendszereket tudtok felépíteni a segítségével. Én nem mondok neki ellent, de ugyanakkor nem aszerint működöm.
Innentől pedig olyasmit vettem ki a szavaiból, hogy más megélési módok is lehetségesek, viszont ezek meg ott deficitesek, ahol esetleg éppen a tudomány tesz jó szolgálatot. Vagyis egyetlen teljes megismerést nyújtó paradigma nincs.
(Nem tudom, az Új észjárások, vagy a Mindenki másképp egyforma című könyvében mondta-e ezeket, és az idézet is csak emlékezet, nem pedig szó szerinti.)
Visszatérve az eredeti kérdéskörre:
Ha a jövőben összeolvad (vagy legalábbis közelít) majd a biológia és a szaámítástechnika, akkor vajon
* képesek-leszünk-e magunknak úgy agyakat építeni (vagy hozzáadni a sajátunkhoz), hogy olyan új módokon is megismerhessük a természetet, ahogy most nem?
* elegendőek-e pusztán a racionális ismeretek, megfontolások, kísérletek stb. mindehhez? Mostani megimerő rendszereink képesek lehetnek-e fokozatosan valami lényegesen többet teremteni valamiféle behúzási (bootstrapping) folyamat révén?
* Agyunkat az evolúció teremtette, azonban az evolúció mégiscsak a ,,nagy valós
világban'', ,,nyálas''-tekegődző izgő-mozgó gubancolódó molekulák vad-dinamikus-életszagú világában van jelen, így nem biztos, hogy jól modellezhető-szimulálható szilíciumkristályokon. A kvantumszámítógépek a gyógyszerkutatást felgyorsíthatják, mert az éppen az izgő-mozgó-,,nyálas'' nagymolekulákat képesek jóval gyorsabban modellezni, de vajon utánozhatjuk-e rajtuk annyira az evolúciót (nyálas környezetével együtt, vagyis a VALÓSÁGgal), hogy csodálatos agyakat evolváljon nekünk (vagy legalábbis fejlesszen tovább)?
A természeti népekre visszatérve: a meséik, mítoszaik szépek, és ha eltűnnek, a meséiket nem lehet csak úgy újraírni. (Konrad Lorenz is írta, hogy kultúrát éppúgy nem lehet csak úgy előzmények nélkül megcsinálni, mint fajt). Szerintem műíró nem lenne képes olyanokat kitalálni, mint a vadász-gyűjtögetők vérbő, sokszor vaskos humorú, meglepően szép szimbolikájú, sajátos, néha kegyetlen, az érzéseket sokszor öszintén elaboráló folklórja. Nekem a nagy, szent történelmi vallások valahogy nem jöttek be, de a vadász gyűjtögetők kissé mechanisztikusabb-individualisztikusabb világa annál inkább: éppen jól kitölti a természettudományokkal való foglakozás órái közötti időszakot, márcsak az azzal való (felületes?) analógia miatt is.