-
physis #115 Úgy képzelem, hogy az élet valamiféle behúzási folyamat révén alakult ki.
Azért nehéz elképzelni az élet spontán kialakulását, mert olyan bonyolultak a ma létező élet legelemibb részei is,
hogy nem látszik, hogyan jöhettek volna létre fokozatosan.
A mai élővilágban a egyszerűbb sejt is túlságosan bonyolult gépezet.
Az a benyomást keltheti a személélőben: vagy összerakjuk egy az egyben, vagy egyáltalán nem fog működni.
Talán ezért ezért tartja úgy a híres (de talán mégiscsak téves) analógia,
hogy az élet megjelenése annyira valószínűtlen,
mintha egy szeméttelepen végigsöprő szélvihar éppen egy autót rakna össze.
Boltív-hasonlat
Valamelyik, evolúcióelméletet népszerűen ismertető könyvben olvastam (talán Dawskins-től) pl. a boltív-hasonlatot.
A boltív is olyasmi, hogy vagy összerakjuk egszerre az utolső kövecsig (és akkor megáll),
vagy ha akár egyetlen kő is nincs a helyén, akkor az egész összeomlik.
![]()
Nem könnyű látni, hogyan épülhetne föl egy boltív fokról fokra
úgy, hogy az egyes részverziók is képesek legyenek megállnak.
A hasonlat szerint viszont az alapötlet: építsük fel a boltívet valami egyszerűbb dolog ,,hátán'':
1. Vagyis fokról fokra összehordunk egy kőhalmot,
2. azon felsorakoztatjuk a boltív köveit úgy, hogy tényleg boltív módra nyugodjanak a kőhalmon,
3. aztán elhordjuk a kőhalmot.
Moindvégig minden köztes fokozat stabil maradt.
Nincs szükség arra, hogy feltételezzük:
a boltív valami rendkívül valószínűtlen véletlen révén egyszerre jelent volna meg,
mintha ,,egy szeméttelepen végigsöprő szélvihar éppen egy autót rakna össze''.
Az élet kialaulásának egyes elméletei (önreprodukálóan növekvő agyagásványok, talán a kemoton is) azt tételezik fel,
hogy az élet egy jóval egyszerűbb dolog ,,hátán'' jött létre, mintegy valamiféle állványzaton.
Aztán amikor az élet már megállt a saját lában, az ,,állványzat'' fokozatosan ,,kihalt'',
az élet szempontjából pedig már fölösleges volt.
Önreprodukáló agyagkristályok elmélete
Például valami agyagkristályok képesek voltak növekedni (mint a kristályok általában),
oldatból saját magukat kikristályosítani egy gócból kiindulva.
![]()
Ezenkívül nemcsak növekedni tudtak, de valahogy szaporodni (növekedés közben széthasadni) is.
Ezenkívül, többféle változatban léteztek ilyen önreprodukáló agyagok,
és ezek a változatok ,,versengtek'' egymással.
Terjedési sikerességükben számíthatott a tapadósságuk stb.
![]()
Később aztán, a többféle változatot pedig már nemcsak ezt jelentette, hogy két-három ásványmódosulat volt,
hanem azt, hogy a felületük mintázata szerint ugyanolyan egyediek tudtak lenni, mint egy lyukkártya vagy egy CD.
Ez a felületi mintázat pedig olyasféle folyamatokat befolyásolt,
amelyek igenis számítottak az illető agyagféle sikeressége szempontjából,
tehát volt mi alapján folynia az evolúciónak.
Eleinte ezek a saját primitív evolúciójukat követték.
A mai DNS elődjet ők jelentették meg,
de csak mint valamiféle egészen mellékes segédeszközt a saját szaporodásukban.
Tehát létrejöttek az első, mai értelemben vett genetikai információt hordozó molekulák,
de létük még ezekhez az agyagokhoz kötődött,
csak mint azok mellékes segédenzimei vagy hasonló segédeszközei voltak.
Nem volt saját evolúciójuk, az őket felhasználó agyagokhopz volt kötve terjedésük szaporodásuk.
Azonban később ezek mai értelemben vett genetikai információt hordozó molekulák már ,,megálltak a saját lábukon is'':
az agyagok nélkül is képesek voltak szaporítani magukat.
Megindult tehát saját evolúciójuk.
Ez csak példa az egyik sejtésre, nem szó szerinti természetfilm a múltból,
de számomra a fő mondanivalója, hogy valamiféle (még ha nem is pont ilyan) behúzási folyamat szülte az életet.
Szóval valami ilyesféle behúzási folyamat lehetett az élet keletkezésénél is.
A behűzásra példákat a legfelül idézett wikipédia cikk ad, én kettőre gondoltam még (de nem vagyok bztos benne, hogy jók).
Börtönábécé
A Wikipédia sok példát hoz fel a ,,behúzás'' fogalmára, több különféle tudományágból.
Engem viszont egy régi orosz emlék ragadott meg.
A cári Oroszország a politikai foglyok sokszor hosszan nem kerültek bróság elé,
egyszerűen ott tartották őket kétségek között évekig a börtönben.
Teljes bizonytalanságban várták, mi egyéltalán ellenük a vád.
A külön-külön cellákban magányosan őrlődő foglyok közütt kialakult egy ,,távíró'' rendszer, kifinomult és gyors kopogtatási jelekkel.
A cellák falát kopogtatták, a közeli cellákban tartókodő foglyok e tiltott módon érintkeztek egymással.
(Állítólag szóba került ugyan, hogy a falakat valami puha anyaggal beburkolják a kopogás megakadályozására,
de ezáltal a cellák szárazabbá és melegebbé, vagyis a foglyok számora kényelmesebbé váltak volna,
ezért aztán ezt elvetették.)
A börtöntávíróval nemcsak rövid mondatokat lehetett üggyel-bajjal lekopogni.
Valójában egy kifinomult, gyors, tömör kódolási módszert tartalmazott,
amivel egészen normális ütemben és elfogadható kényelemben lehetett érintkezni, akát hosszan is.
A betűket kpzeletben egy táblázat celláiba osztottá be,
és a cellákat ügyesen megcímezve gyorsan és tömören le tudtak kódolni egy-egy betűt.
A kérdés az, hogy hogyan tudták a foglyok megtanítani egymásnak egy ilyen bonyolult (a betűket nagyon tömören kódoló) eljárást,
hiszn magát a tanítást is csak kopogtatással lehetett lefojtatni?
Hogyan lehet egy bonyolult nyelvet megtanítani, megtanulni,
ha csak a börtön kongó fala és valami koppantó az egyetlen komunikációs csatorna?
Ráadásul a tanoncok kezdetben azt sem feltétlenül tudhatták, hogy egyáltalán létezik bármiféle börtönábécé.
Az, amit a feljegyzések leírnak, szerintem tipikusan ,,behúzási'' eljárás.
A tanítás nem a bonyolult (de kényelmes és gyors) táblázatos kódolás szerint történt.
Az újonnan bekerült fogoly kezdetben csak annyit hallott,
hogy rövid szünetekkel elválasztva, öt, tíz, tizenhat, egy, hét, tizenkilenc stb. koppanást hall a cellája falán.
Annyit sejtett, hogy valami céllal küldik neki,
és megpróbálta az egyetlen kéznél levő dekódolási módon megfejteni:
egy kopogás: ,,Á'', két kopogás ,,Be'', három kopogás ,,Ve'',
szóval az orosz ábécé sorrendje szerint egyszerűen megsorszámozta a betűket.
És valóban, az újoncoknak tényleg e primitív, lassú, kényelmetlen,
de kézenfekvő módon küldték a társak az első üzeneteket.
És persze maguk az üzenetek is eleinte egyszerűek, jól felismerhetők, a kontextusból sejthetőek voltak,
,,Ki vagy?'', ilyesmi.
Ha már a tanoncnak jól ment a dolog, akkor jött a második szakasz.
Felszóltották, hogy rajzoljon egy négyzetrácsot maga elé, leírták, hányszor hányas,
és hogy képzelje el benne az orosz ábécé betűit elrendezve valami ötletes módon, amit szintén pontról pontra leírtak neki.
Aztán ez a betűmátrix megadta az alapját agy kényelmes, gyors kódolási módnak,
amivel már tényleg naphosszat folyékonyan bármikor beszélgethettek a cellákban-
Kommunikációs nyelvek földönkívüli értelemmel
E történelmi emlék emékeztet engem azokra a szintén behúzásos trükkökre is,
ahogy az idegen intellingenciával való kommunikéciós nyelv kialakítását elképzeljük.
Először csak figyeljenek fel ránk (prímszámok sorának küldése).
Aztán legyen néhány közös fogalmunk (számosorok, összeadás, szorzás, kivonás, azonosság).
Aztán logikai fogalmak.
Dr. Hans Freudenthal matematikus Lincos nyelv elképzelése szerint így el lehet jutni az egész bonyolult erkölcsi fogalmakig is.
Viszont Carl Sagan Kapcsolat scifije inkább szerintem az orosz börtöntávíró módszerét követi:
a kezdeti ismerkedés után megépíttetnek a címzettel egy ,,gépet'',
és a további, magasabb rendű kommunikáció már a gép segítségével folyik.
Áramszünet
Talán a behúzásra emlékeztet az is, ami pár napja történt velem.
Akkor is éjjel volt, mint most, és gépelés közben hirtelen áramszünet lett.
De necsak a teljes házban, hanem a környező utcákon is.
Semmit sem lehetett látni.
Éppen hogy a gázt meg tudnam gyújtani a konyhában, aminek a kékes fénye a semminél alig ért többet.
A gyenge gázfénynél kezembe került az étolaj, befőttesüveg-fedő, valami rostos fonál.
Először mécsest próbáltam ezekből csinálni
(emlékeztem, hogy egyes eszkimó csoportok bálnazsírból, mohából és kivájt kőtálcából készítettek valaha mécsest),
de az enyém bűze kibírhatatlan volt, úgyhogy azonnal a csap alatt végezte.
Szerencsére a gáz fénye arra is elég volt,
hogy a konyhaaszalon találjak egy papírzsebkendőt és méhviaszlapokat,
utóbbit eredetileg ajándékba szántam rokon gyerekeknek barkácsolásra (szobrocskák öntése, kézműveskedés).
A zsebkendőt csíkokra téptem, kanócot gyúrtam belőle, beletekertem egy viaszlapba,
és máris készen ragyogott a primitív gyertya. Tíz percnél tovább nem tartott,
de elég volt ahhoz, hogy körbejárjam a lakást.
Már a végét kezdte járni, amikor az utolsó pillanatokban a nagyobb örömömre egy félredobott papírzacskóban egy csomó igazi gyertyát találtam.
Amint meggyújtottam a nehezen szerzett zsákmányt, visszakapcsolták a villanyt.
(Bár ez az utolsó lépes már nem behúzás, hanem szerencse, de a többi az volt.)
