Az utolsó zöldlátó, az énekesek így nevezték, de Bran álmaiban még mindig háromszemű varjú volt. Amikor Meera Reed megkérdezte a valódi nevét, kísérteties hangot hallatott, ami akár kuncogás is lehetett.
– Amikor még gyors voltam, számos nevet viseltem, de anyám még csecsszopó koromban Bryndennek nevezett el.
– Van egy Brynden nevű nagybátyám – mondta Bran. – Vagyis igazából anyám nagybátyja. Fekete Hal Bryndennek hívják.
– Nagybátyádat valószínűleg utánam nevezték el. Néha még ma is adják ezt a nevet, de nem olyan gyakran, mint régen. Az emberek felejtenek. Csak a fák emlékeznek. – Olyan halkan beszélt, hogy Bran alig hallotta.
– Lénye nagy része már a fáé – magyarázta az énekes, akit Meera Levélnek hívott. – Ő jóval hosszabb ideje él, mint a halandók, de még kitart. Értünk, értetek, az emberek birodalmáért. Alig maradt valami erő a testében. Ezer és egy szeme van, de oly sok mindenre kell figyelni. Egy nap majd te is megtudod.
– Mit tudok meg? – kérdezte Bran a Reedeket később, amikor lobogó fáklyákkal a kezükben megjelentek, hogy visszakísérjék a kis barlangkamrába, ahol az énekesek fekhelyet készítettek elő nekik. – Mire emlékeznek a fák?
– A régi istenek titkaira – felelte Jojen Reed. Az étel, a tűz és a pihenés segített neki felépülni az utazás megpróbáltatásaiból, de azóta sokkal szomorúbbnak és fáradtabbnak tűnt, szemében űzött kifejezés ült. – Igazságok, melyeket az Elsők ismertek, és Deresben már megfeledkeztek róluk... de a nedves vadonban még nem. A lápokban és ingoványokban mi sokkal közelebb élünk a zöldhöz, és emlékezünk. Föld és víz, agyag és kő, tölgy és szil és
fűz, ezek mind itt voltak már jóval előttünk, és itt lesznek, amikor mi már rég eltűntünk.