elmeroggyant#41547
Sík pusztán bandukolsz, ruhádat lenge szellő mozgatja. Tavaszi napsütés feledteti veled a kemény tél viszontagságait. Odafent az égben bárányfelhők kergetőznek, és madarak keresik párjukak csivitelő énekléssel.
Napok óta nem láttál már embert, egyetlen kapcsolatod a külvilággal a mobiltelefonod. (Nesze neked illúziórombolás. :D )
Az út, melyen poroszkálsz pár tócsával van szegélyezve, mely az elmúlt napok esőzéseit juttatja eszedbe. Jobbról éledező búzamezőt látsz; balról ugar van, melyet láthatólag rest gazdája eléggé elhanyagolt az utóbbi időben. Pár kisebb bokor és facsemete minössze, ami akadályozhat téged, hogy belásd az egész rónát, a magyar Alföld csodálatos és egyedi világát.
Kedvenc nótádat fütyörészve haladsz a földúton, örülve az éledő természet látványának. Ekkor viszont egy fekvő alakot pillantasz meg magad előtt az út szélén. Először csak a mozgására leszel figyelmes a távolból. Kissé közelebb érve látod, hogy a fekvő alak mozog, szinte vonaglik. Némi nyöszörgést, elfolytott jajgatást is hallassz, melyet - már látod is - az ember testén lévő vérfoltok tesznek hitelesebbé. Úgy iramodásnyira érve további vérfoltokra leszel figyelmes a földön, mely az alakot öleli körbe, mint szigetet a nyugodt vizű tó. A talaj - mint ahogy az esőt is az elmúlt napokban - szomjasan nyeli magába az alak életnedvét.
Egyre erőteljesebben hallod az illető jajgatását is; láthatóan észlelte közeledted, és most segítségért próbál kiáltozni, el-elfúló hangon.
Nem tudhatod, hogy mióta fekszik ott sérülten, és azt sem, hogy mi okozta sorsát. Sem embert, sem állatot nem látsz a közelben; csak azt a pár fülemilét, mely eddig is kísérte utadat.
