Nagyszülők neveltek, meg volt mindenem. Én döntöttem így, és mindenki elfogadta a döntésem. 18 lettem, amikor a nagyszüleim eldöntötték, hogy kit kell elvennem. Helyettem. Fellázadtam, hogy ebben talán nekem kellene döntenem. Szerelem, barátság meg ilyesmik alapján. De nem fogadták el. Ha nem úgy és azt csinálom, amit kijelöltek számomra (az a suli, azzal az esküvő, az a meló) akkor nincs semmim. Mehetek istenhírivel ahová akarok. Mentem. Úgy hagytam el az otthonom, hogy semmim sem volt, de szó szerint. Egy akkori barátnőm anyukája fogadott be. Befejeztem a sulit, aztán irány az Alföld: arrafelé is éltek rokonaim. Csak látogatóba akartam maradni, míg döntök hogyan tovább. Nem engedtek el. Meg lett az első munkahelyem, az első fizetésem és kezdődtek is az első gondjaim a pénzzel...
Valahogy sosem volt elég, bármennyit is kerestem. Melót váltottam. Tőbb műszak, több pénz. Háromszor annyit kerestem, mint akik akkoriban egy műszakban dolgoztak. De valahogy továbbra sem volt elég a pénzem....

Ugrunk jó sokat a jelenbe. Már (megint) máshol élek. Nagyon jól keresek, megyei szinten számítva. Több házam is van, csinos társam aki szeret, s akit viszontszeretek.
Meg van mindenünk amire szükségünk van. Gyerekek már kirepültek, nekik is jól megy soruk. Bármikor fordulhatnak hozzánk segítségért, de okosabbak lettek mint mi: nem szorulnak ránk. Páromnál van minden bankkártyám plusz az övéi is. Én döntöttem így, és jól döntöttem. Sokkal ügyesebben ossza be a pénzt, mint én bármikor is az életem folyamán, de amire büszke vagyok: én keresem a több pénzt ;) Ez van...