UNTITLED

A hosszú folyosón a beszűrődő tömeg zaját csak a kopogó stoplis cipők és a játékosok egykedvű vitatkozása töri meg. Míg a játékosok az öltözők felé haladnak, addig én az egyik legjobb öltönyömben a pályára tartok. Ahogy súlyos léptekkel elhaladnak mellettem próbálok vidám arcot vágni a vereséghez.
"Fel a fejjel fiúk! Még nem buktunk semmit..."
De többen szóra se méltatnak, csak belecsapnak a kezembe és mondják a magukét tovább. Míg mások legalább próbálnak valami vigyort magukra eröltetni és hasonlóan pozitívak maradni. A kijáró végén aztán egy ismerős alak tűnik fel. A szakállas, tréning ruhás fazon az öcsém, Tom. Egy igazi edző zseni, csak néha képes irgalmatlanul elbaszni mindent.
"Kedves öcsém, mi történt?" - kérdeztem kedvesen, de mindketten tudjuk, hogy nincs ok rá. Ő meg persze csak szó nélkül rázza a fejét, mintha most érkezett volna.
"Totálisan megsemmisítettek, ennyi..."
"Akkor gratulálok, kedves öcsém." - szúrtam oda.
"Köszönöm szépen..." - válaszolt tipikus szófukar módon. Mikor valamit elbasz, akkor szokott ennyire befordulni.
"Rendben, majd hétfőn folytatjuk."
Szóra se méltatta, csak intett még egyet és elballagott ő is befelé. Utána még én is vetettem egy utolsó pillantást a kiürülő stadionra, majd én is a kijárat felé indultam. Megérte lejönni...

Hétfő van, ami azt jelenti, hogy a Plymouth Argyle klubháza meg van őrülve. Én pedig éppen a halálba tartok. Egyre nehezebbek voltak a lépteim, ahogy az elnök irodája egyre magasabbra tornyosult előttem. Pedig már több tucatszor megtettem ezt az utat az elmúlt egy évben, de ez az első, hogy egy ilyen vereséget meg kell magyaráznom. A hatalmasnak tűnő ajtón túl egy méghatalmasabb iroda tárul elém. Ez nem az az iroda, ahol van egy íróasztal meg egy üveg kávézó asztalka és kész, itt dugig van töltve a szoba. A relikviák, képek és a többi mesélni tudnának az itt történtekről, de az én problémám a hajlott korú iróasztal mögött űlő tulajdonos az, James Brent. Nem sokkal volt idősebb nálam, és tipikus üzletember megjelenése volt. Barna, egyenes haj, szemüveg és persze egy drága öltöny. Az arca is olyan telt volt, látszott rajta, hogy szeret élni.
"Jó reggelt Frank, ülj le!" - állt fel. Kicsit meglepődtem, mert ezután a beszélgetés nem is érintette a mérkőzést vagy egyáltalán a klubot. Szeret egyből a tárgyra térni minden köntörfalazás nélkül. Most meg volt szó a családról, ételekről és autókról is. Teljesen belefeledkeztem a dolgokba, mikor hirtelen zengett a szoba attól, ahogy az asztalra csapott.
"Mi a fasz volt ez?" - szabályosan rázkódtam a székben, míg a szemeim kikerekedtek. A szemei összeszűkültek és csak rám koncentráltak, míg az inge széle csak úgy lógott. Mit sem törődött ezzel, csak nézett.
"A helyzet az, uram" - próbáltam összeszedni magam a sokkból. "Hogy még nem volt alkalmam beszélni Tomm- Walden edzővel a mai nap során. De biztosíthatom, hogy -"
"Nincs de!" - vágta a mondatom közepébe. Megtorpanva emeltem rá a tekintetem.
"Az öccse és maga a Premier Leaguet ígérte nekem 2 éve."
"Igen uram."
"Hát akkor ne három fordulóval a vége előtt basszák el. Leszarnám, ha nem hazai pályán kaptunk volna négy gólt a kicseszett utolsótól. Most futhatunk a kurva Watford után. Nyerjék meg a hátralévő meccseket vagy mehetnek a picsába."
"Igen uram."
"Akkor húzzon vissza dolgozni!"

Azt hiszem Frankie épp most van rapporton a Nagy Embernél. Bár ő intézi ezeket, de mégsem tudok az edzésre koncentrálni. Szerencse, hogy Geo egy több, mint alkalmas segédedző és kérés nélkül átveszi az irányítást. George "Geo" Slow a segítőm egy volt játékos, bár ezen a megjelenésen gyorsan túl adott. Alig múlt 30, de akkora, mint egy ház. Nem vicc, szerintem megette a csaját vagy ilyesmi. Amekkora feje van, annyi tudás is van benne. Néha még nálam is zseniálisabb ötletei vannak.
"Mehetnek!" - passzoltam le a melót Geonak, aki öles léptekkel fordult is a játékosok felé, míg én az irodám felé indultam. Tudom, hogy durván mellényúltam. Persze Frankieboy tartja majd a hátát miattam, de erre nincs mentség. A földet bambulva az irodám felé kavarogtak a gondolataim. Egyszer a Blackpool meccs pillanatai elevenednek fel, aztán meg már a Boltonról képzelgek. Az volt a para, hogy borzalmasan mellé nyúltam a Pool játékosok formájával kapcsolatban. És a sajátjaiméval is.
Eddig minden klafa volt, így kicsit a fejembe szállt. Szombatig a kiszámíthatóság volt az irány elv. Akit a csapat képes volt, azokat ütöttünk. Már rég az asztal mögött ültem, mikor feleszméltem. úgyhogy végül gondolataimat az asztalon heverő papír rengetegbe temetem. Jelentések, kérvények és szerződésekkel vacakolok, mikor Frankie besétál az irodámba, persze most sem kopogna. Nem szól semmit, várja, hogy észre vegyem. Egy perc is eltelik, mire feltekintek.
"Mi van, mit akarsz? Nem látod, hogy dolgom van?" - poénkodok, hátha lazul kicsit. De persze ő csak feszít a puccos öltönyében szelíd mosollyal az arcán. Utálom, mikor játsza a megértőt.
"Tudom, nem úgy alakult a meccs, ahogy azt szerettük volna, de még nincs minden oda." - már magyarázkodom, pedig még nem is mondott semmit.
"Enyhe túlzás, hogy nem úgy alakult. A meccs előtt nagyon lazáztál, hogy a negyed osztályig rúgdaljuk őket. Nem érdekel az elnök lebaszása, a média szarakodása vagy bármi, csak az, hogy miért." - vezette elő magát a tipikus visszafogott, de eréjes módján.
"Nem szeretem ezt, jól tudod, de a meccs Tocicon ment el. De ezt gondolom észrevetted."
"Nem volt nehéz. Még azt is elszórta, amit nem lehetett. Te is jól tudtad, hogy borzalmas formában van. Miért játszott egyáltalán?"
"Mert úgy számoltam, hogy Jonson mellette a középpályán megoldja, míg neki sikerül javítania a játékán. Nem így lett, így buktunk. De persze nem csak rajta ment el..." - próbáltam védeni Tocicot, bár nem nagyon lehetett. Egyszerűen elszarta a meccset, nincs mit szépíteni. Frankie már mondta volna, de én gyorsabb voltam és folytattam. "Alex és Ricardo is a széleken a kezükre játszottak. A Pool magukra húzta őket, aztán hirtelen mögéjük játszották a labdát. Ők meg nem világklasszisok, hogy ezt javíthassák. Csapatként győzünk és együtt is bukunk."
"Ezt a riportereknek mondd majd, engem nem hat meg. Csak annyit mondj meg, hogy a Bolton erre mire számíthatunk?" - kérdezte a tipikus ironikus módján. Annyira szeretem ilyenkor.
"Győzelemre..." - zártam rövidre az egészet. Nem akartam tovább folytatni az értelmetlen beszélgetést. Persze Frankie is vette a lapot úgyhogy elviharzott, amint kiejtettem a szót a számon. A lábam fel-alá járt, míg a kezem az asztalon dobolt és én üres tekintettel néztem a Bolton kezdő csapatát a monitoron. Nem a hogyan forog a fejemben, hanem a biztos-e. Az első nem várt vereség miatt kétségek merültek fel bennem...